Sci-fi íróvá történő nem-válásom históriája bővelkedik váratlan fordulatokban, mostoha véletlenekben. Igazából már rendkívül közel voltam hozzá, már kis híján sci-fi író lettem, mindössze két, jelentéktelennek tűnő körülmény akadályozott meg benne.
- Nincsenek önálló ötleteim.
- Nem értek semmihez.
Elkeserítő, hogy ilyen pöttöm dolgokon múlhat egy enberi sors. Ez a kudarcélmény persze nem árnyékolta be a napomat, csak egy röpke pillanatra futott át az agyamon az sfportálos írók-kiadók-olvasók találkozóján, látva, hogy bizony sok író velem egykorú, esetleg fiatalabb. (Természetesen Kasztovszky Béla nem.) Különben pompásan éreztem magamat, minden előzetes elvárásomnak megfelelt a program, sőt felül is múlta azokat.
Internetes naplót vezető társaim közül néhányat beazonosítottam, ők is most már ismerik a fizimiskámat. Lehet, hogy ez ellentmond a blogolás illemtanának, mindenesetre nekem roppant izgalmas volt. Szélesi Sándortól megkaptam A csonkolás művészete c. könyvét; ha elolvastam, az úristen sem mentheti meg szegényt, hogy kedvcsinálót írjak róla. Nyertem könyveket is!!! (Itthon biztosan azt hiszik, hogy előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett vásárlás történt, pénzért!) Ott volt a főnököm is, akinek a kilétét nem fedem fel, mert s*ggnyalás-színezete lenne, hogy most azt is hozzáteszem: mindig úgy örülök, ha dumálunk; évek óta ugyanolyan példaképem ő, mint a régi nagy scifistáknak Kuczka Péter lehetett.
Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: Megérte egy hétig könyörögni az asszonynak, hogy ugyan engedjen már el.
Az offolás magasiskolája