Erről a képről azt kell tudni, hogy noha nem látszik, a Gyerek ruháján szkafanderes kérődzők keringenek a világűrben, egy Föld-típusú bolygó körül.
(Hadd szokja!)

Kollárik Péter internetes naplója
Erről a képről azt kell tudni, hogy noha nem látszik, a Gyerek ruháján szkafanderes kérődzők keringenek a világűrben, egy Föld-típusú bolygó körül.
(Hadd szokja!)

Jó sok ismerősön volt már az iwiwen, és amikor meglett a 499., elkezdtem izgulni. Vajon ki lesz az ötszázadik? Féltem, hogy valaki olyan jelöl be, akinek a kilétére súlyosbodó szenilitásom miatt nem fogok emlékezni; amiatt is aggódtam, hogy valami pszeudoszemély vagy kvázientitás lesz az illető. Egy Lekváros Kenyértől nemcsak agyvérzést kaptam volna, hanem valószínűleg még a guta is megüt.
Aztán ma bejelölt az 500. enber.
Nem fogjátok elhinni, ki volt.
NÉMETH ATTILA!!!
Válaszolt!!!
Válaszolt az elektronikus levelemre egykori fordításelmélet-tanárom, dr. Ortutay Péter. Beszámolt róla, mikkel foglalkozik manapság, és mindenki engedelmével idemásolom a levele bevezető sorait is; távolról sem azért, hogy magamat fényezzem, hanem csakis azért, mert nagyon meghatódtam tőle:
“Kedves Péter,
Már hogyne emlékeznék Rád, persze, hogy emlékszem, a fordításaidra is, amelyektől el voltam ragadtatva. Úgy fordítani én sem tudok.”
Hű.
Természetesen azért ebben a dicséretben van némi költői túlzás, meg némi nosztalgia táplálta udvariasság is, mégis amondó vagyok, hogy ha valakinek a volt főiskolai tanára költőitúloz és nosztalgiaudvariaskodik, az hadd legyen már legalább egy napig nagyon boldog!
Én most az vagyok.
Ó a kurva életbe, írtam egy novellát, erre kiderült, hogy a 76. Galaktikában már megjelent.
Gyanítom, hogy az írójának időgépe van, azzal szopatott meg, aztán visszament ‘87-be az ötlettel.
Azt kívánom neki, hogy cseréljen kereket a Szabadság hídon.
Az otthonunkban egy ideje szívességi lakáshasználói és kisbabai minőségben tartózkodó személynek az utóbbi napokban igencsak kijutott az ünneplésekből. Tegnapelőtt névnapja volt, tegnap lett három hónapos, ma pedig egészen pontosan 13 hetes. Úgyhogy hoztam is neki a teszkóból egy dévédét, a Mikrobit. 13 rész, és csodák csodája! pontosan ugyanannyiba került, mint a múltkor a Sky kapitány.
Igaz, még egy pár évnek el kell telnie, hogy nézhesse, pedig már most is elég retró ez a mese, de mégiscsak színvonalasabb, mint egy rissz-rossz Pokémon, nem? Botond-Bolics dr. a forgatókönyvírója, bocs. Okosodjon az a gyerek! Hátha megszívlelem laikus/Endre/Doroszló tanácsát, és sci-fi írót faragok belőle. Én nem írok (legalábbis egyelőre), csak blogot; ha írnék is valamit, arra legföljebb a Park Kiadó lenne vevő, bruhaha.
Azért Apuka sem maradt ki a jóból, isten őrizz! Átmentem a P®@k†!k€®be kilencfunkciós, víztakarékos zuhanyfejért és egy függőónért, és ott megvettem pénzért a Hogyan lett az ember? (Jacques Malaterre: L’Odyssée de l’Espèce) című ősenberes filmjét; a múltkor úgyis róluk volt szó. De élvezetes lesz nézni! És ha még egyszer…! szóba kerülnek az ősenberek, nyitok nekik egy külön kategóriát. Holnaptól pedig, ígérem, csak hetente írok, mint más, lelkileg makkegészséges blogolók.
Balfrász lövészárki levelezőlapjai között turkáltam, amelyben megemlítésre került Szabó Sándor (a fórumokon szs, amúgy meg A. Taylor Crabe) kritikája a Diagnózisról. Gondoltam, megnézem, mi bajom lehet, aztán meg még randalíroztam egy kicsit a blogjában. Hát mit ad isten, ez a drága enber egy Roham-díjkiosztós bejegyzésében egyszer csak úgy foghegyről odaveti, hogy aszongya: leült a különdíjas Ortutay Péter mellé, akiről kiderült, hogy tanár volt.
Micsoda! Dr. Ortutay Péter az én tanárom volt az egri főiskolán! A legnagyobb király, a példaképem; amíg N. A.-t meg nem ismertem, az egyetlen példaképem volt!!! Angol nyelvtant és fordításelméletet tanított; sok csoporttársam nem kedvelte, tartott tőle, én azonban imádtam! Rögtön rá is támadtam Sanyira, hogy vajon ugyanarról az enberről beszélünk-e, erre azt javasolja nekem Sándor, hogy nézzem meg a rohamos képgalériát. Megnézem, hát ott ül dr. Ortutay Péter a Roham díjkiosztón!!!
Nem voltam rest, rákerestem gúglkeresővel, hogy megtudjam az elérhetőségeit, és legott írtam is neki egy e-mailt. Biztosan emlékszik rám, mert az előadásokon mindig az én véleményemet kérte ki bizonyos kérdésekben, én meg kisistennek éreztem magam a pórnép között, ráadásul vizsgáznom is úgy kellett nála, hogy behívott, először beírta az ötöst, és csak aztán kezdtünk el beszélgetni, miközben más hülyére idegeskedte magát, aztán meg jól megbukott, de úgy kell nekik, bekaphatják. Mielőtt elballagtam, azt a tanácsot adta nekem, hogy jöjjek FEL Budapestre, szélhámoskodjak néhány évig valami nyelviskolában, aztán pedig kezdjem el valóra váltani az álmaimat. És én így is tettem.
Most meg ott ül Rohamos díjkiosztón a különdíjas-székben, hát az eszem áll meg!
A legutóbbi Filmszemle a legteljesebb mértékig az én odafigyelésem nélkül zajlott le, ugyanis akkoriban rengeteg dolog történt a házam táján; ezért olvasóimnak valószínűleg nem is fog az újdonság erejével hatni, hogy a Wittmann fiúk rendezője, Szász János nyolc év után ismét Csáth Gézához nyúlt, és elkészítette az Ópium című alkotást. Fél füllel persze hallottam róla, és meg is fogadtam, hogy mihelyt időm engedi, egy kicsit utánanézek, hogy most akkor mivan, erre azonban a mai napig nem került sor, ám szerencsére ma a XXI. század című műsorban (amit egyébként nem is kedvelek, mert a roppant hatásvadász beharangozók után mindig egy közepesen érdekes adás az eredmény) hosszan beszámoltak róla. Nagyon szeretem Csáth Gézát, és a jó filmeknek sem vagyok az ellensége, ezért mindenkit arra buzdítok, hogy olvasson jó sok Csáth Gézát, és nézze meg a filmet is, én is igyekszem, hogy minél előbb megtekinthessem.
A 100 évvel ezelőtti pszichiátriák filmbéli díszletei akár egy Tim Burton moziban is megállnák a helyüket. Arról nem is beszélve, hogy én a nyáron csináltattam DNS-vizsgálatot (ugyan, hadd éljek már a modern tudomány vívmányaival, ne csak olvassak róluk!), ahhoz viszont át kellett mennem az OPNI II. Sz. Pszichiátriáján. Halálfélelmem volt; a Mos Eisley-i kricsmi törzsvendégei térgyelő ministránsgyerekek azokhoz az enberekhez képest, akik ott szembejöttek és beszédbe elegyedtek velem.
És ha már filmeket ajánlok, és úgyis szóba kerültek a függőségekkel küszködő írók, megragadom az alkalmat, hogy megemlítsem a tavalyelőtti Filmszemle számomra kiemelkedő alkotását is. Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című, nekem feldolgozhatatlannak tartott kisregényét bizony feldolgozta Horváth Putyi, s bár a rendező személye miatt előzetes kételyeim voltak, egészében véve kellemesen csalódtam a filmben. Persze én elfogult vagyok, mivel a Perzsiát minden évben legalább kétszer elolvasom. Tegyetek ti is eképp!
Évekig tanítottam irodalmat, mégis a napokban jöttem rá valamire, amivel eddig nem voltam tisztában. A szakiskolások figyelmét, ha éppen “rossz napjuk volt”, nem szerették vagy éppen nem értették az adott művet és szerzőjét, mindig le lehetett kötni az írók-költők emberi vonásainak leleplezésével. Imádták hallgatni, hogy ki mennyit ivott, csajozott, kábítószerezett, lépegetett félre, és egy ilyen óra után talán a saját apjukra sem haragudtak már úgy, amikor hazamentek. (Ha hirtelen beküldtek egy osztályba helyettesíteni, és ott éppen nem akartak irodalmazni, sutty, előrántottam a kedvencemet, Hajnóczy Pétert, és a szünetre is alig akartak kimenni.) Azt hittem, mindent tudok az írókról. Tévedtem.
Azzal kezdődött, hogy szerettem volna utánanézni a Zsoldos-díj pontrendszerének. Csak az idén kezdett el érdekelni, hogyan működik az elbírálás. Meglátogattam az általam ismert és eddig nem ismert site-okat, és beleolvastam a díjat érintő cikkekbe, hozzászólásokba. Azazhogy csak akartam! beleolvasni. Órákra leragadtam előttük, és végigolvastam mindent.
Ugyanis én sajnos nagyon naiv vagyok, és eddig egyszer sem gondoltam abba bele, hogy az írók között is létezik ugyanaz a (nem mindig egészséges) - úgymond: - versengés, mint általában az egy foglalkozást űzők között, akik egymásnak konkurenciát jelenthetnek akár. Kevés kivétellel azt tapasztaltam, hogy a ZsP-díjjal kapcsolatos hozzászólások egy (nem is túl hosszú) idő után vitatkozásba, veszekedésbe majd személyeskedésbe csaptak át. Mivel a díjban személyesen nem vagyok érintett, számomra szórakoztató és tanulságos volt a felismerés, és persze rögtön magam előtt láttam a nyugatosokat, akik hasonlókat gondolnak egymásról, csak nekik még nincs internetük. (Akár hálás novellatéma is lehetne az alternatív múlt témakörében, jut eszembe…)
Furcsa érzés, hogy azok az emberek, akiket előszeretettel olvasol, akiket egyformán kedvelsz és tisztelsz, nem feltétlenül a legjobb barátai egymásnak. Még furcsább, hogy ez nekem magamtól eszembe sem jutott volna.
De ha ésszerűen belegondolunk, egy ilyen picurka országban ez teljesen érthető.
Ezek ismeretében persze az idén jobban várom a végeredményt, mint valaha.
Következzék most a kedvenc számítógépes játékaim tízes listája; nem mind tudfant témájú, de majdnem.
Imádok tízes listákat írni.
Ezt a linkajánlót máshová nem tudom betenni, csak ide. Nyissátok meg a http://pornolize.com oldalt (nem kell megijedni a címétől
), válasszátok ki a magyar nyelvet, majd a mellette levő rubrikába írjatok be egy magyar hátétépécímet, és örvendjetek!
Önfeledt szórakozás!
Az offolás magasiskolája