Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Balfrász lövészárki levelezőlapjai között turkáltam, amelyben megemlítésre került Szabó Sándor (a fórumokon szs, amúgy meg A. Taylor Crabe) kritikája a Diagnózisról. Gondoltam, megnézem, mi bajom lehet, aztán meg még randalíroztam egy kicsit a blogjában. Hát mit ad isten, ez a drága enber egy Roham-díjkiosztós bejegyzésében egyszer csak úgy foghegyről odaveti, hogy aszongya: leült a különdíjas Ortutay Péter mellé, akiről kiderült, hogy tanár volt.

Micsoda! Dr. Ortutay Péter az én tanárom volt az egri főiskolán! A legnagyobb király, a példaképem; amíg N. A.-t meg nem ismertem, az egyetlen példaképem volt!!! Angol nyelvtant és fordításelméletet tanított; sok csoporttársam nem kedvelte, tartott tőle, én azonban imádtam! Rögtön rá is támadtam Sanyira, hogy vajon ugyanarról az enberről beszélünk-e, erre azt javasolja nekem Sándor, hogy nézzem meg a rohamos képgalériát. Megnézem, hát ott ül dr. Ortutay Péter a Roham díjkiosztón!!!

Nem voltam rest, rákerestem gúglkeresővel, hogy megtudjam az elérhetőségeit, és legott írtam is neki egy e-mailt. Biztosan emlékszik rám, mert az előadásokon mindig az én véleményemet kérte ki bizonyos kérdésekben, én meg kisistennek éreztem magam a pórnép között, ráadásul vizsgáznom is úgy kellett nála, hogy behívott, először beírta az ötöst, és csak aztán kezdtünk el beszélgetni, miközben más hülyére idegeskedte magát, aztán meg jól megbukott, de úgy kell nekik, bekaphatják. Mielőtt elballagtam, azt a tanácsot adta nekem, hogy jöjjek FEL Budapestre, szélhámoskodjak néhány évig valami nyelviskolában, aztán pedig kezdjem el valóra váltani az álmaimat. És én így is tettem.

Most meg ott ül Rohamos díjkiosztón a különdíjas-székben, hát az eszem áll meg!

Évekig tanítottam irodalmat, mégis a napokban jöttem rá valamire, amivel eddig nem voltam tisztában. A szakiskolások figyelmét, ha éppen “rossz napjuk volt”, nem szerették vagy éppen nem értették az adott művet és szerzőjét, mindig le lehetett kötni az írók-költők emberi vonásainak leleplezésével. Imádták hallgatni, hogy ki mennyit ivott, csajozott, kábítószerezett, lépegetett félre, és egy ilyen óra után talán a saját apjukra sem haragudtak már úgy, amikor hazamentek. (Ha hirtelen beküldtek egy osztályba helyettesíteni, és ott éppen nem akartak irodalmazni, sutty, előrántottam a kedvencemet, Hajnóczy Pétert, és a szünetre is alig akartak kimenni.) Azt hittem, mindent tudok az írókról. Tévedtem.

Azzal kezdődött, hogy szerettem volna utánanézni a Zsoldos-díj pontrendszerének. Csak az idén kezdett el érdekelni, hogyan működik az elbírálás. Meglátogattam az általam ismert és eddig nem ismert site-okat, és beleolvastam a díjat érintő cikkekbe, hozzászólásokba. Azazhogy csak akartam! beleolvasni. Órákra leragadtam előttük, és végigolvastam mindent.

Ugyanis én sajnos nagyon naiv vagyok, és eddig egyszer sem gondoltam abba bele, hogy az írók között is létezik ugyanaz a (nem mindig egészséges) - úgymond: - versengés, mint általában az egy foglalkozást űzők között, akik egymásnak konkurenciát jelenthetnek akár. Kevés kivétellel azt tapasztaltam, hogy a ZsP-díjjal kapcsolatos hozzászólások egy (nem is túl hosszú) idő után vitatkozásba, veszekedésbe majd személyeskedésbe csaptak át. Mivel a díjban személyesen nem vagyok érintett, számomra szórakoztató és tanulságos volt a felismerés, és persze rögtön magam előtt láttam a nyugatosokat, akik hasonlókat gondolnak egymásról, csak nekik még nincs internetük. (Akár hálás novellatéma is lehetne az alternatív múlt témakörében, jut eszembe…)

Furcsa érzés, hogy azok az emberek, akiket előszeretettel olvasol, akiket egyformán kedvelsz és tisztelsz, nem feltétlenül a legjobb barátai egymásnak. Még furcsább, hogy ez nekem magamtól eszembe sem jutott volna.
De ha ésszerűen belegondolunk, egy ilyen picurka országban ez teljesen érthető.

Ezek ismeretében persze az idén jobban várom a végeredményt, mint valaha.

Sokat tipródtam, hogy megemlítsem-e a naplómban Drago Jagič történetét, mert amikor először hallottam, csak egy szokásos uborkaszezon-beli hírnek alítottam; most azonban, hogy a Blikk csokit is vitt neki, már nem lehet szó nélkül hagyni. Engem a kezdettől izgatott ez a hír, ugyanis imádom ezeket a Kaspar Hauser-sztorikat. Nekem iszonyúan tetszett Natascha Kampusch története is (biztosch emlékeztek rá: akit kischlánykorától bakfischkoráig fogva tartottak); hát az a Wolfgang Priklopil is egy hatalmas tícsör a szememben!

Tudni kell ugyanis, hogy amikor tizenegy éves voltam, teremtettem magamnak egy képzeletbeli barátnőt, bizony! Vadrózsának hívták, nagyjából húszéves lehetett, mai fejjel visszagondolva egy kicsit Salma Hayekre hasonlíthatott, és a Bandi heverőm mögötti rejtekajtóból nyíló szerteágazó alagútrendszerben élt. (Leszartam, hogy panelben lakom, volt ott egy alagútrendszer, és kész.) Függetlenül attól, hogy a napjait összegörnyedve kellett töltenie, és a nagybetűs Napot szerintem nem is látta, egész tűrhető bőre volt.

A Szabad ötletek jegyzéke elbújhat, ha még azt is elárulom: hiába csak egy bugyi és egy melltartó volt az összes viselete, rám mélységesen jellemző módon soha eszembe sem jutott, hogy mögbasszam.