Kollárik Péter internetes naplója
Elég régi már ez a cucc, de hátha valaki még nem ismeri, ezért bár soha nem szerettem volna videót beilleszteni a tartalomba, most mégis beillesztek. A Sims 2 egy jó játék, a Depeche Mode egy jó együttes, ha tehát Dave Gahan képes sim nyelven újra felénekelni egy DM-számot, és a videoklipben robot is van, akkor itt a helye az sfblogomban.
Ha másnak nem is, Norrisnak biztosan tetszik.
Ma nagyon igazságos hangulatban ébredtem. Kitöröltem az iwiwen minden olyan ismeretségemet, akik magánlevelezésre használják az üzenőfalat. Nem csetelni kell ezen, drága gyermekeim, van már mindenféle msn meg skype vagy mi az ördög; nem tudom, mert nem használok ilyet és nem is fogok. Hát nem fosom én a szót!
A legutóbb már kilátásba helyeztem ezt a drasztikus lépést; akkor a körlevelek miatt kerülgetett gutaütés, de az nem annyira zavaró, mint az, hogy valahányszor megnyitom az iwiwet, mások egymásnak írt baromságait olvasgassam az üzenőfalon. Hát ki vagyok én? És mi közöm?
Ráfért már az ismerőseimre egy kis gyomlálás. Néha nagyon el bírnak kanászodni. Lesz itt rend!
A macska rúgja meg!
Mindenhol erről olvasok mostanában, ezért aztán már rettentően kíváncsi vagyok az új Star Trek mozifilmre, amelyben ők lesznek a főszereplők:
Mindemellett egy kissé fázom is tőle, ugyanis nekem a legutóbbi nem nyerte el a tetszésemet. Az én kedvencem a VI., második helyen áll a VIII., a harmadikon pedig a IV. rész.
Mint jó apuka kivittem ma délben a családot a Könyvfesztiválra, ragadjon már ránk egy kis kultúra. Természetesen a Galaktika standját kerestem fel először, de Attila nem volt ott, Sheenard pedig csak három órára volt meghirdetve.
Körbenéztünk a nagy tobzódásban, én pedig vettem könyvet!!! vjiking ajánlotta a legelső ősenberes post hozzászólásaiban William Golding: Az utódok (The Inheritors) c. regényét, amit én eddig nem ismertem, az Európa pedig most adta ki újra. Ezt a szerencsét! Már alig várom, hogy olvashassam!
A gyermek viszont fél három körül jóllakott a szellemi táplálékkal, és szauruszkakas-hangján jelezte, hogy inkább menne már, mert másfajta táplálék sem jönne roszul. (Konkrétan: cici. Nagyon gyakran gondol a cicire, szerintem Flesyvel jól megértenék egymást.) Nem baj, nekem úgyis megvan a dedikált Csonkolás még a februári íróolvasóról, már csak meg kellene írni róla az olvasmányélményt és felrakni ide. Szerintem napok kérdése. Azt fogja követni a Diagnózis (amit a testvéremtől könyörögtem ki a születésnapomra), utána pedig nyitok ősenberes kategóriát, és megírom a kedvcsinálót Az utódokról is, azt szerintem egy maratoni fürdés vagy vécénülés alatt lelegelem.
Benedek nagyon rázendített a kijáratnál, erre mit ad isten, pont szembejött Göncz Árpi bácsi, a legnagyobb tícsör (egyébként ő fordította Az utódokat is), és rámosolygott a kisbabánkra!!!
Remélem, ez a mosoly alapvetően meghatározza majd a gyerek fejlődését.
Ha az antikváriumban kommandózom, és nem akarok pénzt költeni, mindig találok magamnak kihívást. “Ha megvan Ikszipszilon írónak a Zé című könyve, azt megveszem; ha nincs meg, akkor hazamegyek.” - Ma a Könyvudvarban ez a kihívás Betty Baker A fekete ember karavánja című regénye volt. Még suttyó gyerek koromban kivettem a könyvtárból, nem is olvastam el, csak az első néhány oldalt, de mindmáig a fülembe cseng egy mondat belőle (ti. éhesek a szereplők, halgerincet morzsolnak szét kővel, és a tenyerükön maradt csontlisztet lenyalogatják), és ilyenkor úrrá lesz rajtam a bírvágy. Amit ma kielégítettem, ugyanis ott volt a könyv a polcon, hihetetlen!
Nem baj, szeretem ezeket a kajálós regényrészleteket, mert kitűnő táptalajai az álmodozásnak. Amikor - teszem azt - olajoshal-konzervet bontok, azt képzelem, hogy én vagyok a bélpoklos Baloun a Švejkből, most “faszoltunk menázsit”, és én, a hálátlan puccer ellopom a tisztemtől a konzervet, noha tudom jól, hogy baj lesz belőle. De ez a szituáció eljátszható akár sólet- vagy májkrém-konzervvel is!
Nehezebb a dolgom, amikor otthon sajtos makaróni van vacsorára: ilyenkor ugyanis arra a bravúros teljesítményre kényszerülök, hogy egyszerre legyek a Mikkó és a makaróni c. meséből Mikkó anyukája illetve maga Mikkó. Amikor még tele a tányér makarónival, akkor vagyok az anyukája, aki a fia távollétében addig kóstolgatja annak makaróniját, amíg alig marad belőle, majd én leszek a hazatérő Mikkó, aki az ételt keveselvén dühében nem hajlandó megenni azt, majd miután az anyuka úgy megveri bottal, mint a lovat, jobb belátásra tér.
Emlékszem, polgárpukkasztó korszakomban gyakran jártunk az Oktogonhoz a boltba Jockey haverommal emberparizerért. (25 éves nagyszamár létemre…!) Eleinte azt hitték az eladók, hogy fogyatékkal élünk, ám felvilágosítottuk őket, hogy van olyan parizer, ami emberből készül, az a hóka, már-már fehér fajta például konkrétan öregasszonyból. (Dolgozott az üzletben egy roppant kedves biztonsági őr, akinek az eredeti szakmája alighanem zenetanár lehetett, készségesen felajánlotta ugyanis, hogy ha megint arra járunk, szívesen megtanít minket kesztyűbe dudálni.)
Van azonban egy étek, ami hovatovább a gasztrofantázia csúcsa, ez pedig nem más, mint a bableves. Ha bablevest látok, aranyásó vagyok valahol a Yukon-delta környékén; a zacskómban annyi aranyporral, hogy New Yorkban házat vehetnék belőle, itt viszont csak egy bablevest kapok érte. Ilyenkor nehéz szívvel nyúlok a zsebembe, vonakodva helyezem az aranyporos zacskót a kocsmáros mérlegére, cserébe pedig megkapom a tál gőzölgő bablevest.
És jóízűen bekanalazom.
Bizony, a hónap első hétfője van, tehát boltokban a Galaktika 205. száma.
Mivel a hétfő azon ritka napok egyike, amikor dolgozni megyek reggel (a szerda a másik), ilyenkor két eset lehetséges.
De most végre itt van a kezemben! Szívesen írnék róla ajánlót, de gyakran egy hétig is eltart, mire elolvasgatom, mert meg kell adni a módját, addigra meg már mindenki túl van rajta. (Habár újabban Schmile és adeptus is csak ígérgeti, hogy ír róla; lehet, hogy a végén ez a feladat is rám hárul majd.)
A Szerkesztői előszót viszont még az utcán elolvastam. Németh Attila írta, és minden szava fájdalmasan igaz. Napjaink rajongói passzivitását veszi benne górcső alá, és mivel még bennem is élénken élnek az emlékek a fiatalkorommal kapcsolatban, úgy érzem, nagyon el van találva. Nem kívánom itt elmesélni a tartalmát, tessék szépen elovasni, irgum-burgum. Aztán majd megbeszéljük.
Ezek után lejjeb téved a tekintetem, és mit látok? “A II. Galaktika közönségdíj kiosztása a szavazók érdektelensége miatt legnagyobb sajnálatunkra elmarad.”
Ó! (Ráadásul éppen a második. Az enber általában a mindenből a másodikat várja a leginkább. Filmből, könyvből, díjkiosztóból.)
Ha ne adj’ isten az elmúlt év során megjelent volna írásom a Galaktikában, és erre kiderülne, hogy sosem tudom meg, tetszettem-e az olvasóknak, hát a guta megütne, az hétszentség!
A bronz és az ezüst fokozatot a bejegyzéseim számáért, az aranyat az sfblogs toplista filmes fordulójának összesítéséért kaptam.
És az üresen maradt helyek? Hic sunt leones, vagy mi? És azokat majd én fogom lebontani a saját kezemmel? Vagy hogy gondolja ezt Prostatikus Vogon Jeltz?
Az offolás magasiskolája