Ha az antikváriumban kommandózom, és nem akarok pénzt költeni, mindig találok magamnak kihívást. “Ha megvan Ikszipszilon írónak a Zé című könyve, azt megveszem; ha nincs meg, akkor hazamegyek.” - Ma a Könyvudvarban ez a kihívás Betty Baker A fekete ember karavánja című regénye volt. Még suttyó gyerek koromban kivettem a könyvtárból, nem is olvastam el, csak az első néhány oldalt, de mindmáig a fülembe cseng egy mondat belőle (ti. éhesek a szereplők, halgerincet morzsolnak szét kővel, és a tenyerükön maradt csontlisztet lenyalogatják), és ilyenkor úrrá lesz rajtam a bírvágy. Amit ma kielégítettem, ugyanis ott volt a könyv a polcon, hihetetlen!
Nem baj, szeretem ezeket a kajálós regényrészleteket, mert kitűnő táptalajai az álmodozásnak. Amikor - teszem azt - olajoshal-konzervet bontok, azt képzelem, hogy én vagyok a bélpoklos Baloun a Švejkből, most “faszoltunk menázsit”, és én, a hálátlan puccer ellopom a tisztemtől a konzervet, noha tudom jól, hogy baj lesz belőle. De ez a szituáció eljátszható akár sólet- vagy májkrém-konzervvel is!
Nehezebb a dolgom, amikor otthon sajtos makaróni van vacsorára: ilyenkor ugyanis arra a bravúros teljesítményre kényszerülök, hogy egyszerre legyek a Mikkó és a makaróni c. meséből Mikkó anyukája illetve maga Mikkó. Amikor még tele a tányér makarónival, akkor vagyok az anyukája, aki a fia távollétében addig kóstolgatja annak makaróniját, amíg alig marad belőle, majd én leszek a hazatérő Mikkó, aki az ételt keveselvén dühében nem hajlandó megenni azt, majd miután az anyuka úgy megveri bottal, mint a lovat, jobb belátásra tér.
Emlékszem, polgárpukkasztó korszakomban gyakran jártunk az Oktogonhoz a boltba Jockey haverommal emberparizerért. (25 éves nagyszamár létemre…!) Eleinte azt hitték az eladók, hogy fogyatékkal élünk, ám felvilágosítottuk őket, hogy van olyan parizer, ami emberből készül, az a hóka, már-már fehér fajta például konkrétan öregasszonyból. (Dolgozott az üzletben egy roppant kedves biztonsági őr, akinek az eredeti szakmája alighanem zenetanár lehetett, készségesen felajánlotta ugyanis, hogy ha megint arra járunk, szívesen megtanít minket kesztyűbe dudálni.)
Van azonban egy étek, ami hovatovább a gasztrofantázia csúcsa, ez pedig nem más, mint a bableves. Ha bablevest látok, aranyásó vagyok valahol a Yukon-delta környékén; a zacskómban annyi aranyporral, hogy New Yorkban házat vehetnék belőle, itt viszont csak egy bablevest kapok érte. Ilyenkor nehéz szívvel nyúlok a zsebembe, vonakodva helyezem az aranyporos zacskót a kocsmáros mérlegére, cserébe pedig megkapom a tál gőzölgő bablevest.
És jóízűen bekanalazom.
Az offolás magasiskolája