2007. május. archívuma.

Végeláthatatlan szóáradat egy önmagától kiépült koncepció kalandos, izgalmakban gazdag történetéről, enyhén tudathasadásos állapotban, szeretettel

Mivel egy egész ország türelmetlenül várja –––

(– Mit egy egész ország?! Az A-Stat szerint tizenhárom ország…!
– Jól van, maradjál már a hülye bunkó nagyképű beszólásaiddal, te paraszt!)

Szóval mivel kaptam jelzéseket, hogy néhányan igényt tartanának a körülöttem terjengő gépnarancsszínű köd mibenlétének magyarázatára, elérkezettnek látom az időt, hogy lerántsam a leplet.
Szeretem Anthony Burgess Gépnarancsát, de ez még nem elég indok. Hajnóczy Pétert is szeretem, mégsem M. a nicknevem; ennél azért többről van szó. Ám a félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy nem vagyok egy fanatikus Alex-rajongó, sem egy mindentudó okostojás Burgess-guru.
Előre szólok, hogy szövevényes és fordulatos, ámde hosszú történet következik, mégis kénytelenek lesztek végigolvasni, mert ki fogom kérdezni, és könyörtelenül bevágom az egyest, ha nem figyelt valaki.

Az egész egy ártatlan elektronikus levélcímmel kezdődött. Egy időben gyakran váltogattam az e-mailcímeimet; voltam hotos, frees, citrós és még yahoos is, egy dologhoz azonban a körmöm szakadtáig ragaszkodtam: a @ előtt mindig kollarikpeter legyen, nehogy elfelejtsem. Amikor azonban rátaláltam a gmailre (akkoriban az elégítette ki az igényeimet), döbbenten tapasztaltam, hogy a kollarikpeter azonosító már foglalt… Hm.
Iszonyú sokáig tanakodtam, mitévő legyek. Úgy éreztem, ha már le kell mondanom a saját nevemről, valami olyan azonosítót kell találnom, hogy mindenki szitkozódjon, ha le kell írnia, nekem mégis kedves legyen. És mivel akkoriban egy utolsó szar szemét rohadék voltam –––

(– Most nem az vagy?
– Kuss.)

… szar szemét rohadék voltam, egy szép napon egyszer csak eljött a megvilágosodás: grjáznüj brácsnüj! Természetesen eredeti helyesírással, hogy még idegesítőbb legyen (és hogy ne legyen benne ü betű). Így lett az azonosítóm grahzny.bratchny.
Fogalmam sem volt róla, hogy e köré majdan egy egész „inkognitó” koncepciója fog épülni, eszem ágában nem volt magamnak internetes becenevet találni, 2004-ben a Solariára is mint kollarik jelentkeztem be. Tartózkodási helynek Budapest XI. volt megjelölve, avatáromnak pedig Boris Karloffot választottam.
Csakhogy egyszer eszembe jutott ám, hogy aláírást készítsek a fórumhozzászólásokhoz. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, életemnek azon szakaszában járok, amikor érdemes nem elfelejteni, hogy milyen enber voltam valaha, ezért frappánsnak éreztem a Gépnarancs búcsúmondatait választani. ( „But you, O my brothers, remember sometimes thy little Alex that was. Amen. And all that cal.” Akkor még szó szerint idéztem, Alex volt a kollarik helyén.)

Na, hála istennek sikerült egy merő kuplerájt szerveznem solariás személyazonosságom köré. Ott kommandózott egy „thy little Alex” aláírású, tizenegyedik kerületi Frankenstein-szörnye, a feje fölött a semmitmondó kollarik azonosítóval – mint kikötői munkás. Gratulálok. Amikor Őrmezőt lecseréltem a Karóva tejbárra, sem lett sokkal rózsásabb a helyzet.
Egyre jobban úrrá lett rajtam a legmélyebb kétségbeesés. Egy dologban biztos voltam: Borisnak mennie kell. (Ráadásul feltűnt, hogy Zamorano, a fedélzeti szamuráj is őt használja, ráadásul sokkal régebb óta.) Mivel hülye vagyok a számítógépekhez és az internethez, képtelen voltam kicsi Alexes avatárt készíteni, mert mindig túl sok lett a kilobájt, végül egy netes oldalon találtam egyet, de valamiért nem működött más gépeken, csakis az otthonin, ott sem mindig.

A rangom is aggasztott. Most már, hogy majdnem teljesen átvedlettem Alexszé, nem lehettem matróz, sem körletmester, nem lehetett munkám. Felvettem a kapcsolatot Delenn-nel (kissé meg voltam még szeppenve akkoriban a hozzátok hasonló netes brigantiktól :) ), és kikönyörögtem magamnak egy „Öreg drúg” rangot. Telitalálatnak éreztem. Dee bábaasszony kedves volt, megadta, és még az avatárt is kikalapálta. Netes személyazonosságom a Solarián hosszas vajúdás után megszületett, a köldökzsinór elvágattatott.

Dehogyis akartam én blogger lenni, leszartam az egészet, annyit tudtam, hogy Gyurcsány Ferinek is van internetes naplója, ezen kívül semmi mást. Pedig tizenéves koromban én is vezettem naplót, csakhogy nem értettem, minek az ilyesmit az internetre tenni. Nem akartam magamat egy „trendi” (grrr) pasasnak érezni, amikor egyébként is rühellem ezt az egész XXI. századot. Egyre többször fordult elő azonban, hogy gúglkeresőzés közben egyszer csak valakinek a blogjában találtam magamat.
Aztán egy napon a Solaria linkajánlójában figyelmes lettem az sfblogsra. Abban a pillanatban tudtam, hogy ott a helyem, egyedül azért, mert az a két betű (SF) megragadott és nem eresztett. Úgy éreztem, ha van egy kollarikpeter.sfblogs.net a tulajdonomban, az olyan tiszteletet parancsoló dolog. Sci-fi blog! Ez kell nekem! Itt aztán foshatom a szót!

Nem tudtam még, hogy ez a blogoszféra ilyen remek kis közösség, de nem tartott sokáig rájönni. Arra még hamarabb rájöttem, hogy szükségem lesz egy úgynevezett „nickname”-re, mert addig a saját nevem legkülönfélébb variációival regisztráltam mindenfelé, és egy idő után már követhetetlen volt, hol miként szereplek. Amikor beírtam az e-mailcímet a regisztrációhoz, persze beugrott kicsi Alex képe, de tudtam: egy visszahúzódóbb, szerényebb nicket kell választanom, amit később sem bánok majd meg. Ez lett a chelloveck. Oroszul azt jelenti: enber. Ha megnézitek (bátran, írjátok le a kettőt egymás mellé vagy alá), szerkezetileg még hasonlít is a vezetéknevemre egy picit. A címet (Egy sztárüjforma csolovek kricsálása) úgy érzem, az előző bejegyzésben megmagyaráztam.
Eredetileg az volt a terv, hogy naccatszlengben írom az egészet – nem bántam meg, hogy nem így tettem. Profibb lenne, az szentigaz, de kétségtelen, hogy kevesebben olvasnák. A skint elég hamar lecseréltem gépnarancsosra, mihinst rájöttem, hogyan kell, és mihinst rájöttem hogy ezt mások olvassák! sőt én is olvashatom másokét! (Azt a fekete-fehér változatot egy ideig nem láthatták a firefokszosok.)

Egyenes út vezetett az SFportalos regisztrációhoz – ez idő tájt ismertem meg Ilonát, Junt és Sanyit az íróolvasón –, ott már chelloveckként regisztráltam egy magabiztos avatárral a birtokomban. Ekkor történt, hogy a solariás aláírásban is kicseréltem az Alexet kollarikra, ugyanis az SFportalosban így írtam alá, hogy tudassam: a két személy (chelloveck és kollarik) ugyanaz.
Megtisztelő volt Odo felkérése, hogy írjak Burgessről egy megemlékezést a Solarián. Egy kicsit fájlalom, hogy csak szs-tól kaptam a cikkemről szöveges értékelést.
Közben a ff fejléc helyett egyre inkább vágytam egy mutatósabbra, és végül sikerült egy olyat összeeszkábálnom, amely egyszersmind utalás rá, hogy bárhol is legyek regisztrált tag (SFportal, Abyss, SciFi.hu és ki tudja, mi jön még), azért a Solaria volt az első hely, ahol megismerkedtem ezzel a felemás virtuális léttel, annak minden örömével és bosszúságával.

Az SFblogstól viszont ugyancsak rengeteget szépet kaptam. Zsenge ifjúkorom óta van két legjobb barátom: Farkas Petya és Károly Peti (három Péter, EZ milyen fasza!), zenei ízlésünk is hasonló, és mindhárman imádjuk a sci-fit, de a blogolásnak köszönhetően rá kellett jönnöm arra, hogy hiába van tele ez a vónnüj világ elcseszettebbnél elcseszettebb glúpüj barommal, azért lehet még értékes enbereket is találni.

Lassan most már jöhetnek az ellenségek.

(– Jaj de kurva hosszú ez a szar, sok van még hátra?
– Pofa súlyba, te malyom.)

Most pedig szeretném megkérni hozzászólóimat és olvasóimat, hogy ha úgy tartja kedvük, osszák már meg alant a nickjük vagy az álnevük eredetét. Néhányra magamtól is rá tudok jönni (a Laikus pl. túlzott szerénység eredménye, a cOrpus egy vezetéknév találó anagrammája, a Flesy ugyancsak egy vezetéknév játékos becézése, a balfrásznak mindenki a végére járhat az író saját oldalain, a Sisterling pedig képezheti akár egy újabb bejegyzés tárgyát), de biztos vagyok benne, hogy érdekes lehet megtudni, a többiek milyen megfontolásból választották ki a világhálón használt becenevüket illetve az írói álnevüket. Epekedve várjuk.

Karinthy: “Találkozás egy fiatalemberrel”? - Piha!

Megnyílt a dimenziókapu, vagy egy gigászi kéz zsebkendőként meggyűrte a téridő-kontinuumot; az is lehet, hogy csak most van felnövőben az előttem eddig titokban tartott klónom, mindenesetre létezik egy littlealex nevű ifjú blogger.

Az az érdekes, hogy hajszál híján én is littlealex lettem - solariás adatlapomból ez logikusan következhetett volna -, de aztán úgy éreztem, én inkább csak egy egyre átlagosabbá váló chelloveck vagyok: egy sztárüjforma csolovek, egyfajta “bigalex”, aki már nem lázad olyan látványosan, aki szégyenszemre beállt a sorba, és nincs már bítva a világgal, csupán kricsálás, az is csak módjával. Azzá lettem, ami ellen F. Alexander toll-kardjával síkra szállt.

Na, kellő érdeklődés esetén egyszer már nekiülök, és elmesélem, honnan is ez az egész burgesses koncepció.
Jó, nem hazudok: kellő érdeklődés híján is. :)

Radio - Someone Still Loves You

Néhány nappal ezelőtt szóba kerültek a hangoskönyvek, úgyhogy kedvet kaptam, és ma ismét meghallgattam egyik kedvenc kazettámat: a Gépnarancs alapján készített BBC-4 rádiójátékot. (Az ám, rádiójátékról beszélek, nem holmi hangoskönyvről!) Ha valakit érdekel, 1998-ban készült a rádióadaptáció, a rendezője bizonyos Alison Hindell, a zenéjét James Hardy szerezte, Alexet egy Jason Hughes nevű színész alakítja, de mivel szerintem senki sem ismeri túlzottan ezeket a brit rádiós színészeket, a további szereplők felsorolásától, ha lehet, eltekintek.

A rádiójáték fedeleA rádiójáték négy, egyenként 20-25 perces részből áll, tehát összesen mintegy másfél óra önfeledt szórakozást nyújt. Előfordulnak zenei betétek is, amikor a szereplők ritmikusan kántálnak a zenére, de szerencsére nem fakadnak dalra, tehát nem lesz musicaljellege a történetnek. Törvényszerű, hogy a rendelkezésre álló kilencven percben kissé tömöríteni kellett a dramaturgiát; a hallgatót mégis inkább az arányok eltolódása zavarhatja némiképp.

Ez alatt azt értem, hogy már az első epizódban, az első negyedórában megtörténik gyors egymásutánban a Karóvás kezdőjelenet (indokolatlanul elnyújtott “What’s it going to be then, eh?” skandálással), az összezörrenés Billiboy bandájával, majd rögtön F. Alexander otthonának feldúlása, az Örömódán való összeveszés Balfékkel - mellesleg a vezér-kérdés sokkal korábban szóba kerül, mint a könyvben… - és végül a vénasszony megverése és a csúfos letartóztattatás. A második epizód a börtöné, a harmadikban pedig aránytalanul hosszú a Ludovico-eljárás eredményének bemutatása. A negyedik epizódban is kissé hosszúra nyúlt a kórházi rész, az viszont mindenféleképpen pozitívumként hozható fel, hogy a filmváltozattól eltérően a történet itt is Alex feje lágyának a benövésével ér véget.

Na, akinek volt türelme idáig elolvasni a bejegyzésemet (ami egy ilyen nevű és fejlécű naplóban egyenesen “kötelező”), annak itt a jótetthelyébe jótvárj:

Nekem eredeti audiokazettán van meg a hangjáték, kiváló minőségben, borítóstul-mindenestül, de mivel mindannyian tudjuk, hogy szalagon őrizgetni egy ilyen értékes anyagot nem egy életbiztosítás, bedigitalizálni meg egyszerre vagyok képtelen és lusta, ezért ma utánanéztem a világhálón, nem lehetne-e valahogyan letölteni. (Így szereztem meg a Hitchhiker-rádiójáték mind az öt részét is). És egy olyan oldalt találtam, hogy csuda!

A Mefeedia nevű oldalon megdöbbentően sok letölthető sci-fi rádiójátékra leltem, olyan szerzők műveinek adaptációira, mint Edgar Allan Poe, Kurt Vonnegut, Neil Gaiman, Ray Bradbury, Isaac Asimov, George Orwell, James Blis vagy Murray Leinster.

Sok hangjáték még a ‘40-es - ‘50-es évekből való, igazi csemege, csak sajnos a hangminőség nem a legtökéletesebb: többnyire 24 meg 32 kbps. (Azt kell képzelni, hogy suttyó gyerekek vagyunk, és a konyhában hallgatjuk a Szokol rádión; úgy nem is olyan elviselhetetlen). A Gépnarancs 128-as, de az egy viszonylag új darab.
Ez az ára annak, hogy például a Birdsong For A Murderer című rádiójátékban nem más, mint Boris Karloff (!) a főszereplő.

Se nem Bizet, se nem Berlioz!

Na, mondom villámgyorsan a jövő heti programajánlót, hogy még legyen idő beszerezni a jegyeket rá.

Június 5-én (kedd) és 6-án (szerda) ha valaki Dallas felé csámborog, okvetlenül menjen be a Meyerson Szimfonikus Központba, mert a dallasi szimfonikusok hatalmas bulit fognak csapni “A Star Trek zenéje” felkiáltással este fél nyolckor. Alexander Courage, Jerry Goldsmith, Cliff Eidelman, Leonard Rosenman, Dennis McCarthy és James Horner melódiái szolgáltatják majd a talpalávalót. Balfrász, te, úgy tudom, ott laksz nem messze, most néztem meg, alig pár centi a távolság a térképen. :D
A buli házigazdái sem holmi nyikhaj mitugrászok ám: a Q-t alakító John de Lancie és Robert Picardo, a holodoki!

Mivel a gúgl úgyis lassan már felnőttpelenkát reklámoztat az oldalamon, megengedhetek magamnak egy kis nosztalgiát.
Nyolc évvel ezelőtt személyesen találkoztam Jerry Goldsmithszel! A Vörösmarty téren a Budapest Fesztiválzenekart vezényelte, és a saját filmzenéit húzták el. Volt Rambo, Elemi ösztön, Mulan, aztán még Alien is… no és persze Star Trek! Hát majdnem megmihálylottunk!
Van egy haverom, aki megszállott autogramvadász, a leginkább a személyesen kapott aláírásokat értékeli (de Andy Vajnától kapott mellé egy nyálas szivarcsutkát is, szóval hihetetlen faszi), nagy mozirajongó lévén naná, hogy odavitt minket hozzá. Nekem sajnos csak a ST II. és III. zenéje van meg (bakeliten!), azok pedig James Horner szerzeményei, így nem írattam alá semmit; ha tudtam volna, hogy Jerry bácsi öt év múlva eljut oda, ahová enber még nem merészkedett, természetesen máshogy állok hozzá, például elviszem a First Contact zenéjét audiokazettán. Most már verhetem a fejemet a falba.

Na, de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: iszkiri, gyerünk megvenni a jegyeket!
(Én sajnos aznap épp nem érek rá. Meg másnap se.)

Olvassatuc feleym fültüchel…

A pokolba tartó vonatMegjelent A pokolba tartó vonat című hangoskönyv; jómagam még nem szereztem be, csak most vettem észre a Kossuth Kiadó weboldalán, de már várom, hogy meghallgathassam. A hangoskönyvet épp nekem találták ki, ugyanis otthon nem mindig tudok nyugodtan olvasni, ellenben sok időt töltök autóban, aztán hadd szóljon! Egy kicsit el is bizonytalanodtam, ugyanis régóta várom már a beharangozott Régmúlt napok fénye c. hangoskönyv-novellaválogatást Csányi Sándor előadásában: ennek más ugyan a címe, és Fenyő Iván olvassa fel a novellákat, de szerintem ugyanarról a kiadványról van szó.

A cédén az “aranykor”, azaz az ‘50–es és ‘60-as évek nagyszerű angolszász sci-fi szerzőinek műveit találhatjuk. A novellák a következők:

  1. Robert Bloch: A pokolba tartó vonat (The Hell-Bound Train; ford.: Avarossy Éva)
  2. Bob Shaw: Régmúlt napok fénye (Light of Other Days; ford.: Bars Sándor)
  3. Ray Bradbury: Langy esők jönnek. Marsbéli krónikák, 2026. augusztus (There Will Come Soft Rains. The Martian Chronicle, August 2026; ford.: Kuczka Péter)
  4. Fredric Brown: Harmagedón (Armageddon; ford.: Csobán Eszter)
  5. Isaac Asimov: A tréfamester (Yokester; ford.: Walkóné Békés Ágnes)
  6. Eric Frank Russel: Az egyetlen megoldás (Sole Solution; ford.: Avarossy Éva)

Hoppá! És tudjátok, ki az az Avarossy Éva? Szerintem ugyanaz, mint Simóné Avarossy Éva, aki a Marslakók, mars haza! c. könyvet fordította Fredric Browntól; szerintem nagyon talpraesetten.

Egy kicsit fáj, hogy ilyen kevés (hat) novella került fel a duplacédére, mellesleg még mindig jobb, mint a Robottörténetek (I. Asimov) Schell Judit (kitűnő) és Szarvas József (még kitűnőbb) tolmácsolásában: ott mindössze négy robottörténetet tartalmaz a két cédé. Nem úgy, mint A hobbit (felolvassa Kaszás Attila, béke poraira, aki élvezhetőbbé tette ezt a nekem kissé szószátyárnak tűnő mesét) - ott, kérem szépen, ugyancsak két cédén elfért az a többszáz oldal, mp3-ban, mert úgy is lehet.

De nem kricsálok, ennek is örülni kell. Ebből is látszik, hogy vannak, akik mégis irodalomnak tartják a sci-fit. Megyek a boltba, veszem elő a pénzt, rakom be a korongokat az autóban, és hallgatom majd nagy-nagy örömmel.

Ilyenkor úgy érzem, érdemes élni.

Gyereksarok

Szerintem senki sem tud olyan enbert  mutatni nekem, akinél nem gyerekkorban kezdődött a science fiction iránti rajongás. Éppen ezért bátran merem ajánlani a naplómat a legsüldőbb korúaknak is, csak először nekik is összehozok gyorsan egy film- és egy könyvajánlót.

Kedves gyerekek! Péter bácsi éppen a teszkóban nézegette a tündibündi dévédéket, amikor figyelmes lett a Bundás és Rozsdás című, általa eddig ismeretlen, 8 lemezből álló utyuluputyulu mesesorozatra. A mese egyik fő erényét a gyártó bácsik és nénik fel is tüntették a lemezborítón:

Úgyhogy, kedves gyerekek, nem kell attól félnetek, hogy Rozsdás le találja rúgni Bundás veséjét mérgében, amiért Bundi előzőleg elküldte őt a kurva anyjába.

Nagyobbacska lurkóknak jó hír, hogy hamarosan megjelenik a Harry Potter sorozat várva várt hetedik kötete; lesz már megint mit olvasni. Amerikai kispajtásaitok már 12 millió darabot megrendeltek belőle, pedig még ki sem jött a nyomdából. A talpraesett marketingstratéga felnőttek persze nem bízzák a véletlenre, hiszen javában folyik a There Will Soon Be 7. című beharangozó kampány, már gyártják milliószámra a Harry Potter rajongók számára értékes csecsebecséket. Lisa Holton néni mondta is, hogy ez az esemény sokkal több lesz, mint egy egyszerű könyvpremier, ez a HP-mozgalom és az olvasás örömének ünnepe (sőt, még lemosható varázstetoválást is lehet majd vásárolni pénzért). Mi több, megjelentetnek speciális tokban egy eksztra változatot is a könyvből, hogy még jobban megszerettesse Veletek az olvasást; hatvanöt dollárért a tiétek lehet.

Mindegy, inkább befogom a billentyűzetemet, mert rosszat nem akarok írni, jót nem nagyon tudok, ráadásul rettegek is, hogy jönnek a HP-rajongók, és Bundással ellentétben én nem úszom meg szárazon.

Harry és barátai

Ha „Három nap egy esztendő”, akkor három hét egy örökkévalóság?

Minden bizonnyal. Ez nem egy Szever Ganszovszkij-i matematika, bár ha osztanék-szoroznék, elképzelhető, hogy kiderülne, helyes a számítás, én azonban arról a bizonyos három hétről beszélek, amely hétfőn fog letelni, amikor is megjelenik a legújabb Metagalaktika. Bizony, ezt egy lelkes olvasó valóban örökkévalóságnak érezheti. Azóta két borítót is láthattunk, a második verzióról lemaradtak a magyar írók, viszont már feltüntették, hogy ez a kilenc és feledik szám. Természetesen értem, hiszen elmagyarázták, hogy miért nem a tizedik (az is lesz majd), csak attól félek, hogy ezzel az ötlettel még inkább adjuk azok alá a lovat, akik az újraindulás óta eltelt már majdnem két év után is egyfolytában hasogatják a szőrszálat és műnosztalgiával telve pocskondiáznak, ha szegény magazinról van szó. Na, itt a borító; szerintem mutatós.

Az új Metagalaktikák

És akkor itt ragadom meg az alkalmat, hogy kipipáljam a Novellaajánló kategóriát, amellyel mostantól hagyományt teremtettem, és tömören összegezzem, hogy Ellen Klages novellájában kistestvért fog rendelni a család a neten.

______________________________________________________________

Ma pedig olyan hihetetlen dolgot láttam, hogy a legszívesebben kölcsönkérnék sezlonytól egy „armany” címkét, és ideragasztanám.

A hozzám legközelebb eső antikvárium bánatomra néhány nap múlva bezár, ezért tízforintokért kótyavetyélik el a maradék könyveket. Éppen kallódott a zsebemben egy ötszázas; gondoltam, benézek, hátha kapok érte egy komplett feketegalaktika-sorozatot. Nem volt szerencsém, viszont a foghíjas könyvespolcokon az ismerős betűk láttán megdobbant a szívem. Csakhogy! A betűk egy bizonyos Minerva családi évkönyv címapjáról bazsalyogtak rám.
Ebből az évkönyvből (Minerva Kiadó, 1976.) megtudható, hogy lehet kötni-horgolni vagy hatékonyan krunplit pucolni, és ami érdekes, egy bizonyos Dr. Major Klára szerkesztette. Élek a gyanúperrel, hogy a hölgy azonos D. Major Klárával, akinek a könyve, a Tegnapról holnapra legkedvesebb olvasmányaim közé tartozott, amikor még egyszámjegyű volt az életkorom, és felnőtt fejjel láttam csak be, hogy a sci-fi köntösbe bújtatott ismeretterjesztés tulajdonképpen a kommunizmus leplezetlen népszerűsítése, rendkívül tanulságos és szórakoztató módon.
Aztán három polccal arrébb, senki sem fogja elhinni, de megint észrevettem a galaktikás betűtípust, mégpedig Hernádi Gyula A boldogság templomai c. könyvén (megjelent a Magvető Kiadó gondozásában 1986-ban). Szegény Gyuszi bácsi fantasztikumhoz fűződő viszonyát, azt hiszem, e helyütt szükségtelen taglalnom. 

Spock’n’Roll!

A Solaria fórumán egy pulber nevű fiatal, lelkes fórumtárs zenei topikot nyitott, s mivel nem nézhettem tétlenül, hogy science fictionről ne essék szó, egy kicsit változtattam a koncepción; így utólag visszagondolva úgy érzem, nem tettem rosszul, hogy hozzászólásommal egy kissé más mederbe tereltem a témát, ugyanis a zene és a sci-fi kapcsolatát tárgyaljuk ki immár. Néhányan tanácstalanok voltak, én pedig több ízben is emlegettem egy nem túl ismert svéd zenekart, ám úgy vélem, az internetes naplóm zenei része kitűnő terep a részletesebb bemutatásukhoz, hiszen minden bizonnyal számot tarthatnak a science fiction rajongók nagy részének érdeklődésére.

Az S.P.O.C.K nevű formáció 1988-ban alakult. Már a megjelenésük is elárulja, hogy Star Trek rajongókkal állunk szemben. A kezdet kezdetén kedves levelet írtak a Paramount filmstúdiónak, amelyben érdeklődtek, hogy használhatják-e a Spock S.P.O.C.Knevet, mire a csúnya paramountos bácsik a következőt írták vissza: „Ez sokba fog kerülni, gyerekek.” Ekkor vették fel a Star Pilot On Channel K nevet, amelynek a rövidítését használják: ebbe aztán már nem lehet belekötni.
Öt év zenélgetés után jelent meg az első nagylemezük, amely a találó Five Year Mission címet kapta, s ezt több stúdióalbum is követte. A zenekar részletesebb történetéről, a faramuci nevű tagokról, a tagcserékről, a lemezekről és fellépésekről az együttes hivatalos rajongói oldalán sokat lehet olvasni, ott a szélin, a bannerek fölött, a Tízpontos oldalak nevezetű menüben el is lehet érni egy kattintással.

Gyakorlatilag akár mellékes is lehetne, milyen stílusú zenét játszanak, hiszen csupán a dalszövegeik miatt is megérdemlik a figyelmet. A dalok nagy része természetesen Star Trek témájú: némelyik konkrét epizódok történetét meséli el (Charlie X; Trouble With Tribbles; Mirror World), de általános trekkes témákat is feldolgoznak (Never Trust A Klingon; Neutral Zone; Dr McCoy stb).
A többi neves sci-fi film is megihlette a fiúkat, mint például a Star Wars (The Stormtrooper, amely hangulatában emlékeztet Kevin J. Anderson: A rohamosztagos meséje c. novellájára a Mos Eisley-i mesékből), az Alien-filmek (In Space No One Can Hear You Scream) vagy akár az E.T., a földönkívüli (E.T. Phone Home).
Vannak aztán saját kútfőből merített ötletek is: ilyen az egykori kozmikus szépségkirálynő történetét elregélő Astro Girl (a leányzó végül a galaxis piroslámpás negyedében, egy lepattant űrkricsmiben végzi pultoslányként) vagy a Last Man On Earth (a végén nem egészen Fredric Brown-i csattanóval, de azért szellemes fordulattal, a radioaktív sugárzás ugyanis egyúttal halhatatlanná tette hősünket… grrr…)A Piece Of The Action
Az All ET:s Aren’t Nice arra hívja fel a figyelmet, hogy a kapcsolatfelvétel nem feltétlenül lesz olyan romantikus, mint sokan hiszik, ezért nem árt csatlakozni az ARM-hez (Alien Resistance Movement – létező mozgalom!); míg a Search The Sky-ban lelkes ifjoncok kémlelik az eget, hátha megjelenik valami (és lőn!).
Az elvontabb merengés sem maradhatott ki: az Edge Of Forever az idő természetét boncolgatja, míg a Take Me To The Stars az emberiségtől megcsömörlött és a jövőt félő ember segélykiáltása.
Zeneileg a nagy elődök előtti tisztelgésnek érzem a The Androids Are Here, az E-lectric illetve az I Am An Android című számokat (ez utóbbi szövege található a rólamfüleim „/c” szekciójában, bocs).

Apropó, ha már azt mondtam, hogy „zeneileg”! Kérem, ez itt a legtisztább, naiv, őszinte elektronikus űrpop, precíz ritmusokkal, kedélyes dallamvezetéssel. A velem egykorúak elkerülhetetlenül találkozhattak a Kraftwerk utáni és a house meg a trance zenék előtti, nyolcvanas évekre jellemző szinti-pop nótákkal; nekik biztosan tetszeni fog, még ha nem is kivétel nélkül, ez a kilencven százalékban vidám kis muzsika. Angolul egy kicsit is értőknek hálás darab, tökéletes nyelvtannal, a Past Perfect Tense, a feltételes módok vagy az igeidő-egyeztetések értő, hibátlan használatával, valamint a gyakran fölöslegesen hangsúlyozott határozatlan névelők ellenére is remek kiejtéssel. Hallgassátok már meg egyszer, üde, kellemes kikapcsolódásban lesz részetek.

Zö nekszt dzsenöréjsün

Ma olyan sci-fi oldalon jártam, hogy csak na! Tiszta science fiction volt ott minden, az általam eddig ismert oldalak elbújhatnak mellette.

Pedig csak egy blogról van szó. Ám ebben a blogban írók beszélgettek – a jövőről. (Hoppá!) Szóba kerültek ám holmi apró, fél méteres testmagasságú, kezeslábast viselő lények is, akik inváziós céllal érkeznek.

Ugyanis az egyikükhöz kisbaba fog költözni nemsokára. Kollégája azon elmélkedett, hogy ő még csak barátkozik a gondolattal, csak sokat tűnődött rajta, vajon azután hogyan fog menni neki az írás. (Ezt nevezik úgy, hogy speculative fiction, ha nem tévedek.) Mire emberünk kifejtette, hogy az újdonsült apukákat a kisbaba úgysem hagyja aludni, ha meg az ember nem alszik, akkor akár írhat is. (Ez pedig, kérem szépen, már maga a hamisítatlan, vérbeli fantasy!)
Nem nagyon szerettem volna kizökkenteni őket az ábrándozásból, ezért inkább itt, a saját portámon térnék ki a témára bővebben.

Manapság már nem fekszenek bent a kismamák hetekig a kórházban, nagyüzemben történnek a dolgok, így aztán sok baba még sárga, amikor kijön. Ebben semmi ijesztő nincs, majdnem minden baba besárgul. Magzati korban ugyanis a vörösvértestek más típusú hemoglobint tartalmaznak, mint a méhen kívüli életben, mivel a magzat az anyaméhben csak az anyai vér oxigénjét tudja felhasználni. A magzati vérfesték az adott körülmények között jobban köti az oxigént, és könnyebben adja át azt a szöveteknek. Ez a megszületés után már nem előnyös, az újszülöttnek felnőtt típusú vérfestékre van szüksége. Így a régi vörösvértestek elpusztulnak, helyükre új, felnőtt típusú hemoglobint tartalmazó vörösvértestek termelődnek. A széteső vörösvértestekből felszabadul a magzati hemoglobin, s az átalakítás után több bilirubin lesz a vérben, mint normálisan: ez okozza a sárga színt. (Hijnye, nesze nektek hard SF!) Benedek is sárga volt, és ennek köszönhetően rengeteget aludt, csakhogy a bilirubin a pisikével ürül ki, ahhoz viszont sok tejet kell inni. Az a megoldás, hogy kétóránként (!) meg kell etetni az illetőt.

Na persze. Csak éppen addig, amíg egy baba ki nem fehéredik, szinte lehetetlen életet verni bele. Ráadásul sokkal ügyetlenebbül is szopik, mint a tévében, így aztán egy ilyen etetés akár egy óráig is eltarthat. Én azt hittem, a két órát az étkezés befejezésénél kell újra elkezdeni számolni, de felvilágosítottak, hogy nem úgy van az: kétórás időközönként kell felébreszteni, azaz 8-kor, 10-kor, 12-kor… természetesen éjszaka is! Ami azt jelenti, hogy Apuka napokig nem alszik, csak néha húsz perceket – és az írás lesz az utolsó előtti dolog, amihez kedvet fog kapni ilyenkor.
És ha ennek vége, jön a hasfájós időszak, utána meg az érdeklődős-nemalvós időszak, és így tovább, és minden ilyen időszakban az előzőt sírja vissza az ember, amelyről nemrég még azt hitte, hogy nem éli túl.

Úgyhogy tisztelettel meg is kérem az Avana Egyesület vezetőségét, hogy amennyiben még valamelyik sf-írónk bejelenti, hogy családalapításon töri a fejét, akkor a következő Zsoldos-díjat inkább halasszák el egy-két évvel, mert nevezések egy ideig nem nagyon lesznek.

A tíz kedvenc sci-fi filmem

Az Entertainment Weekly 25-ös listáján felbuzdulva - és helyenként felháborodva - összeállítottam én is a saját listámat. Kizárólag egész estés filmeket indítottam a versenyen, sorozatok nem képezték megfontolás tárgyát. Nem volt szempont a filmek művészi értéke, mondanivalója, az egyetemes és a science fiction kultúrára gyakorolt hatása; a helyezéseket leginkább az határozta meg, hányszor voltam képes illetve hányszor lennék még hajlandó megnézni az alkotásokat.

  1. A Birodalom visszavág (The Empire Strikes Back, 1980., Irwin Kershner)
  2. Star Trek VI - A nem ismert tartomány (The Undiscovered Country, 1991., Nicholas Meyer)
  3. Csillagközi invázió (Starship Troopers, 1997., Paul Verhoeven)
  4. Drágám, a kölykök összementek (Honey, I Shrunk The Kids, 1989., Joe Johnston)
  5. A majmok bolygója (Planet of The Apes, 1968., Franklin J. Schafner)
  6. Gépnarancs aka. Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971., Stanley Kubrick)
  7. A 200 éves ember (The Bicentennial Man, 1999., Chris Columbus)
  8. Harmadik típusú találkozások (Close Encounters of The Third Kind, 1977., Steven Spielberg)
  9. Szerelmes Thomas (Thomas est amoureux, 2000., Pierre-Paul Renders)
  10. Az elveszett világ (The Lost World, 1925., Harry O. Hoyt)

Természetesen ennél jóval több ún. “kedvenc” sci-fi filmem van, nagyon sok kimaradt tehát, vérzik is értük a szívem kellőképpen, de mint már egy régebbi listás bejegyzésemben is említettem, én csakis tízes listákban gondolkodom, huszonötöst nem is mernék írni, illetve a 11-25. között nem is tudnék ilyen szigorú megkülönböztetést tenni a helyezéseket illetően. Kellő érdeklődés esetén természetesen elkészíthetem, illetve ha valakinek van a szívéhez nagyon közel álló film, ami nálam nem szerepel a listán, akkor készségesen elárulom, hogy beleférne-e az én legjobb 25-ömbe, és ha igen, akkor miért nem.




Hogyan kommenteljünk!

A legtöbb hozzászólni kívánó olvasót ismerősként üdvözli a blog. Ez megtévesztő, mert az ellenőrző szót ugyanúgy kéri, csak nem mutatja. A megoldás: meg kell nyomni a köszöntés mellett a "Változtat" gombot, és immár beírható a kért ellenőrzőszó.

Towel Day - Don't Panic

 



Társalgó

De egy dolgot nem árt azért észben tartani: A chat elszáll, a komment megmarad.


Kincses Kalendárium

május 2007
H K S C P S V
« ápr   jún »
 123456
78910111213
14151617181920
21222324252627
28293031  

Az offolás magasiskolája

  • Faludy-Kovács Fanny védelmében (19)
    • Farkas Betty: Szia Szabó Csilla Tűnde! Én személyesen ismerem a Fannit, de addig nem akarom...
    • Farkas Betty: Nem hiszem hogy bárkinek is kőze lenne ahozz hogy ki kivel él? Ha ők így...
  • Kétszázadik (25)
    • javori: Fűzfapoéta [szóismétléses változatban - film X 2) vagyok, mentségemül...
    • Chelloveck: Itt van King Kong is, Cross, csak nem fér ki a monitorra: a középső sor jobb...
    • Cross: A 200 után elvárunk még 2000-et. Szép hölgykoszorú az ünnepléshez, de hol van King...

Bannertorony

Kitüntetéseim:

A Vogon Építész Flották elhelyezkedése

Locations of visitors to this page

És az üresen maradt helyek? Hic sunt leones, vagy mi? És azokat majd én fogom lebontani a saját kezemmel? Vagy hogy gondolja ezt Prostatikus Vogon Jeltz?

És végül: ami a rólamfülből kimaradt...

Interjú a scifi.hu-n


Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi k�z�ss�g, Sci Fi hírek