Mivel egy egész ország türelmetlenül várja –––
(– Mit egy egész ország?! Az A-Stat szerint tizenhárom ország…!
– Jól van, maradjál már a hülye bunkó nagyképű beszólásaiddal, te paraszt!)
Szóval mivel kaptam jelzéseket, hogy néhányan igényt tartanának a körülöttem terjengő gépnarancsszínű köd mibenlétének magyarázatára, elérkezettnek látom az időt, hogy lerántsam a leplet.
Szeretem Anthony Burgess Gépnarancsát, de ez még nem elég indok. Hajnóczy Pétert is szeretem, mégsem M. a nicknevem; ennél azért többről van szó. Ám a félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy nem vagyok egy fanatikus Alex-rajongó, sem egy mindentudó okostojás Burgess-guru.
Előre szólok, hogy szövevényes és fordulatos, ámde hosszú történet következik, mégis kénytelenek lesztek végigolvasni, mert ki fogom kérdezni, és könyörtelenül bevágom az egyest, ha nem figyelt valaki.
Az egész egy ártatlan elektronikus levélcímmel kezdődött. Egy időben gyakran váltogattam az e-mailcímeimet; voltam hotos, frees, citrós és még yahoos is, egy dologhoz azonban a körmöm szakadtáig ragaszkodtam: a @ előtt mindig kollarikpeter legyen, nehogy elfelejtsem. Amikor azonban rátaláltam a gmailre (akkoriban az elégítette ki az igényeimet), döbbenten tapasztaltam, hogy a kollarikpeter azonosító már foglalt… Hm.
Iszonyú sokáig tanakodtam, mitévő legyek. Úgy éreztem, ha már le kell mondanom a saját nevemről, valami olyan azonosítót kell találnom, hogy mindenki szitkozódjon, ha le kell írnia, nekem mégis kedves legyen. És mivel akkoriban egy utolsó szar szemét rohadék voltam –––
(– Most nem az vagy?
– Kuss.)
… szar szemét rohadék voltam, egy szép napon egyszer csak eljött a megvilágosodás: grjáznüj brácsnüj! Természetesen eredeti helyesírással, hogy még idegesítőbb legyen (és hogy ne legyen benne ü betű). Így lett az azonosítóm grahzny.bratchny.
Fogalmam sem volt róla, hogy e köré majdan egy egész „inkognitó” koncepciója fog épülni, eszem ágában nem volt magamnak internetes becenevet találni, 2004-ben a Solariára is mint kollarik jelentkeztem be. Tartózkodási helynek Budapest XI. volt megjelölve, avatáromnak pedig Boris Karloffot választottam.
Csakhogy egyszer eszembe jutott ám, hogy aláírást készítsek a fórumhozzászólásokhoz. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, életemnek azon szakaszában járok, amikor érdemes nem elfelejteni, hogy milyen enber voltam valaha, ezért frappánsnak éreztem a Gépnarancs búcsúmondatait választani. ( „But you, O my brothers, remember sometimes thy little Alex that was. Amen. And all that cal.” Akkor még szó szerint idéztem, Alex volt a kollarik helyén.)
Na, hála istennek sikerült egy merő kuplerájt szerveznem solariás személyazonosságom köré. Ott kommandózott egy „thy little Alex” aláírású, tizenegyedik kerületi Frankenstein-szörnye, a feje fölött a semmitmondó kollarik azonosítóval – mint kikötői munkás. Gratulálok. Amikor Őrmezőt lecseréltem a Karóva tejbárra, sem lett sokkal rózsásabb a helyzet.
Egyre jobban úrrá lett rajtam a legmélyebb kétségbeesés. Egy dologban biztos voltam: Borisnak mennie kell. (Ráadásul feltűnt, hogy Zamorano, a fedélzeti szamuráj is őt használja, ráadásul sokkal régebb óta.) Mivel hülye vagyok a számítógépekhez és az internethez, képtelen voltam kicsi Alexes avatárt készíteni, mert mindig túl sok lett a kilobájt, végül egy netes oldalon találtam egyet, de valamiért nem működött más gépeken, csakis az otthonin, ott sem mindig.
A rangom is aggasztott. Most már, hogy majdnem teljesen átvedlettem Alexszé, nem lehettem matróz, sem körletmester, nem lehetett munkám. Felvettem a kapcsolatot Delenn-nel (kissé meg voltam még szeppenve akkoriban a hozzátok hasonló netes brigantiktól 
), és kikönyörögtem magamnak egy „Öreg drúg” rangot. Telitalálatnak éreztem. Dee bábaasszony kedves volt, megadta, és még az avatárt is kikalapálta. Netes személyazonosságom a Solarián hosszas vajúdás után megszületett, a köldökzsinór elvágattatott.
Dehogyis akartam én blogger lenni, leszartam az egészet, annyit tudtam, hogy Gyurcsány Ferinek is van internetes naplója, ezen kívül semmi mást. Pedig tizenéves koromban én is vezettem naplót, csakhogy nem értettem, minek az ilyesmit az internetre tenni. Nem akartam magamat egy „trendi” (grrr) pasasnak érezni, amikor egyébként is rühellem ezt az egész XXI. századot. Egyre többször fordult elő azonban, hogy gúglkeresőzés közben egyszer csak valakinek a blogjában találtam magamat.
Aztán egy napon a Solaria linkajánlójában figyelmes lettem az sfblogsra. Abban a pillanatban tudtam, hogy ott a helyem, egyedül azért, mert az a két betű (SF) megragadott és nem eresztett. Úgy éreztem, ha van egy kollarikpeter.sfblogs.net a tulajdonomban, az olyan tiszteletet parancsoló dolog. Sci-fi blog! Ez kell nekem! Itt aztán foshatom a szót!
Nem tudtam még, hogy ez a blogoszféra ilyen remek kis közösség, de nem tartott sokáig rájönni. Arra még hamarabb rájöttem, hogy szükségem lesz egy úgynevezett „nickname”-re, mert addig a saját nevem legkülönfélébb variációival regisztráltam mindenfelé, és egy idő után már követhetetlen volt, hol miként szereplek. Amikor beírtam az e-mailcímet a regisztrációhoz, persze beugrott kicsi Alex képe, de tudtam: egy visszahúzódóbb, szerényebb nicket kell választanom, amit később sem bánok majd meg. Ez lett a chelloveck. Oroszul azt jelenti: enber. Ha megnézitek (bátran, írjátok le a kettőt egymás mellé vagy alá), szerkezetileg még hasonlít is a vezetéknevemre egy picit. A címet (Egy sztárüjforma csolovek kricsálása) úgy érzem, az előző bejegyzésben megmagyaráztam.
Eredetileg az volt a terv, hogy naccatszlengben írom az egészet – nem bántam meg, hogy nem így tettem. Profibb lenne, az szentigaz, de kétségtelen, hogy kevesebben olvasnák. A skint elég hamar lecseréltem gépnarancsosra, mihinst rájöttem, hogyan kell, és mihinst rájöttem hogy ezt mások olvassák! sőt én is olvashatom másokét! (Azt a fekete-fehér változatot egy ideig nem láthatták a firefokszosok.)
Egyenes út vezetett az SFportalos regisztrációhoz – ez idő tájt ismertem meg Ilonát, Junt és Sanyit az íróolvasón –, ott már chelloveckként regisztráltam egy magabiztos avatárral a birtokomban. Ekkor történt, hogy a solariás aláírásban is kicseréltem az Alexet kollarikra, ugyanis az SFportalosban így írtam alá, hogy tudassam: a két személy (chelloveck és kollarik) ugyanaz.
Megtisztelő volt Odo felkérése, hogy írjak Burgessről egy megemlékezést a Solarián. Egy kicsit fájlalom, hogy csak szs-tól kaptam a cikkemről szöveges értékelést.
Közben a ff fejléc helyett egyre inkább vágytam egy mutatósabbra, és végül sikerült egy olyat összeeszkábálnom, amely egyszersmind utalás rá, hogy bárhol is legyek regisztrált tag (SFportal, Abyss, SciFi.hu és ki tudja, mi jön még), azért a Solaria volt az első hely, ahol megismerkedtem ezzel a felemás virtuális léttel, annak minden örömével és bosszúságával.
Az SFblogstól viszont ugyancsak rengeteget szépet kaptam. Zsenge ifjúkorom óta van két legjobb barátom: Farkas Petya és Károly Peti (három Péter, EZ milyen fasza!), zenei ízlésünk is hasonló, és mindhárman imádjuk a sci-fit, de a blogolásnak köszönhetően rá kellett jönnöm arra, hogy hiába van tele ez a vónnüj világ elcseszettebbnél elcseszettebb glúpüj barommal, azért lehet még értékes enbereket is találni.
Lassan most már jöhetnek az ellenségek.
(– Jaj de kurva hosszú ez a szar, sok van még hátra?
– Pofa súlyba, te malyom.)
Most pedig szeretném megkérni hozzászólóimat és olvasóimat, hogy ha úgy tartja kedvük, osszák már meg alant a nickjük vagy az álnevük eredetét. Néhányra magamtól is rá tudok jönni (a Laikus pl. túlzott szerénység eredménye, a cOrpus egy vezetéknév találó anagrammája, a Flesy ugyancsak egy vezetéknév játékos becézése, a balfrásznak mindenki a végére járhat az író saját oldalain, a Sisterling pedig képezheti akár egy újabb bejegyzés tárgyát), de biztos vagyok benne, hogy érdekes lehet megtudni, a többiek milyen megfontolásból választották ki a világhálón használt becenevüket illetve az írói álnevüket. Epekedve várjuk.
aztán úgy éreztem, én inkább csak egy egyre átlagosabbá váló chelloveck vagyok: egy sztárüjforma csolovek, egyfajta “bigalex”, aki már nem lázad olyan látványosan, aki szégyenszemre beállt a sorba, és nincs már bítva a világgal, csupán kricsálás, az is csak módjával. Azzá lettem, ami ellen F. Alexander toll-kardjával síkra szállt.
A rádiójáték négy, egyenként 20-25 perces részből áll, tehát összesen mintegy másfél óra önfeledt szórakozást nyújt. Előfordulnak zenei betétek is, amikor a szereplők ritmikusan kántálnak a zenére, de szerencsére nem fakadnak dalra, tehát nem lesz musicaljellege a történetnek. Törvényszerű, hogy a rendelkezésre álló kilencven percben kissé tömöríteni kellett a dramaturgiát; a hallgatót mégis inkább az arányok eltolódása zavarhatja némiképp.
Megjelent A pokolba tartó vonat című hangoskönyv; jómagam még nem szereztem be, csak most vettem észre a Kossuth Kiadó weboldalán, de már várom, hogy meghallgathassam. A hangoskönyvet épp nekem találták ki, ugyanis otthon nem mindig tudok nyugodtan olvasni, ellenben sok időt töltök autóban, aztán hadd szóljon! Egy kicsit el is bizonytalanodtam, ugyanis régóta várom már a beharangozott Régmúlt napok fénye c. hangoskönyv-novellaválogatást Csányi Sándor előadásában: ennek más ugyan a címe, és Fenyő Iván olvassa fel a novellákat, de szerintem ugyanarról a kiadványról van szó.
nevet, mire a csúnya paramountos bácsik a következőt írták vissza: „Ez sokba fog kerülni, gyerekek.” Ekkor vették fel a Star Pilot On Channel K nevet, amelynek a rövidítését használják: ebbe aztán már nem lehet belekötni.
Utálom a tévét; gyakran hangoztatom, hogy nekem csak azért kell a készülék, hogy legyen min megnéznem a videokazettákat és a DVD-ket, ám néhanapján el kell ismernem, hogy ki lehet fogni egy-két épkézláb műsort. És néha a leglehetetlenebb helyeken! Ma például a storytv-n adtak egy remek, egyórás riportfilmet William Shatnerről. Rengeteg mindent meg lehetett tudni nem csupán arról, hogyan birkózott meg Shatner az Enterprise Kirk kapitányának szerep-skatulyájával, hanem az egész életéről és pályafutásáról. Érdekes információkban gazdag műsort láttam, tele vicces anekdotákkal, hasznos tudnivalókkal, töméntelen mennyiségű archív fotóval (még a Star Trek előtti időszakból, sőt, a kis Bill gyermekkorából is), amely természetesen azzal ért véget, hogyan volt képes a színész (és SF-író) kitörni a Csillagflotta tisztjének árnyékából. Érdemes odafigyelni tehát a közeljövőben a storytv műsorára, valószínűleg meg fogják még ismételni; ha valaki ne adj’ isten lemaradt volna róla, de szeretné megnézni, én leszek a legutolsó, aki megpróbálja lebeszélni erről.
kre, ha akarjuk; naná, hogy én akartam) hasonló történik a főhőssel, mint Silverberg Timothyjával: mikroszkopikus méretűre zsugorodik össze. Sajnos 3D platformjáték jellegű a kaland, én jobban szeretnék csak úgy nézelődni, de itt, kérem, feladatok is vannak. A végső cél természetesen az, hogy “hazatérhessünk”.
Simonyi Károlyt optimizmus töltötte el, amikor meglátta a Földet az űrből, ezt megtudhattuk tegnap, miután sok buta kérdésre válaszolt. Ma meg már (idézem) “eltökélte, hogy 2015-ben a Holdra is ellátogat űrturistaként”.
A tudományos-fantasztikus irodalom talán leghálásabb műfaja a novella. (Ezt nem én találtam ki, de attól még okos gondolat.) Tény, hogy a részletes világleírások vagy a hőseposzba illő cselekménybonyolítás szerelmeseit is megszámlálhatatlan remekművel tette boldoggá a science fiction, egy-egy új ötletet mégis ebben a műfajban lehet a legeredményesebben bemutatni, kiaknázni. A csonkolás művészetének szerzője, Szélesi Sándor (azaz Anthony Sheenard) is elsősorban novellistának tartja magát, az ő műveiből szerkesztett válogatás olvasásának élményeit szándékozom ezúttal pofátlanul az olvasóimra tukmálni.
Az offolás magasiskolája