Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

A tudományos-fantasztikus irodalom talán leghálásabb műfaja a novella. (Ezt nem én találtam ki, de attól még okos gondolat.) Tény, hogy a részletes világleírások vagy a hőseposzba illő cselekménybonyolítás szerelmeseit is megszámlálhatatlan remekművel tette boldoggá a science fiction, egy-egy új ötletet mégis ebben a műfajban lehet a legeredményesebben bemutatni, kiaknázni. A csonkolás művészetének szerzője, Szélesi Sándor (azaz Anthony Sheenard) is elsősorban novellistának tartja magát, az ő műveiből szerkesztett válogatás olvasásának élményeit szándékozom ezúttal pofátlanul az olvasóimra tukmálni.

Mivel novellákról elég nehéz spoilermentes kedvcsinálót rittyenteni, nem is térnék ki külön-külön mindegyikre. A kötet novelláinak egyik közös erénye az, hogy mentesek a szájbarágós magyarázatoktól. A napjainkban még nem létező (vagy nem megszokott) herkentyűket, elképzeléseket könnyed természetességgel mintegy megemlíti bennük az író, így egyetlen alapötleten sem érződik erőlködés, még kevésbé erőltetés. A személygépjárművekkel például nem parkolnak, hanem leszállnak a Határértékekben, ahol borkommandósok vizsgálnak egy magyar borospincét. És ha éppen a magyar borokról szóló elbeszélés került szóba: nagyon sok műre jellemző még a Sz. Sz. P-es „Magyarok az űrben”-kaliberű gondolatokat és nézeteket idéző magyar környezet, magyaros témaválasztás, magyar múlt és jövő (hoppá, ide akkor el is fér egy dicséret a borítótervért). Az is érződik, hogy a szerzőt módfelett érdekli a történelem, a nemzeti hagyományok, szívesen eljátszadozik az alternatív múlt gondolatával, és a politika is foglalkoztatja, ám a fent említett írótól eltérően nem politizál túlságosan tolakodóan.

A leginkább talán a Lázadás a Holdon c. novellában érhető tetten a történelem szeretete. A függetlenedésre vágyó telepesek zavargásának hírére hazatér a Hold elnöke. Csak elsütök már egy spoilert: miután a tudomására jut, hogy a lázadókat két cseh vezeti, kikapcsoltatja mesterséges gravitációt, ugyanis a csehek negyedik defenesztrációként ismét ki szándékozzák tessékelni a politikus urakat a városháza ablakán. Ennél a történetnél nekem különösen az tetszett, hogy a Holdon nem létezik globalizáció vagy akár uniós törekvések, éppen ellenkezőleg: a nemzetek megpróbálnak minél jobban elkülönülni egymástól az új világban.

Nem tudom, kinek az ötlete volt éppen A csonkolás művészetét választani a gyűjteményes kötet címéül, mindenesetre a magam részéről telitalálatnak tartom, hiszen úgy alakult, hogy ez a szösszenet lett a személyes kedvencem. Tanár feleségem, aki a kelleténél többször kényszerül érintkezni a minket majdan eltartó generációval, gyakran aggodalommal gondol arra, hová vezethet a testékszerek minél lehetetlenebb helyekre történő installálása, én pedig szívesen riogatom őt Szélesi víziójával, nevezetesen azzal, hogy eljön még az idő, amikor nem a piercing lesz a divat, hanem valami sokkal bizarrabb testdíszítési mód. Minden ezzel kapcsolatos tudnivaló a csonkolóművész és ifjú kuncsaftja közötti párbeszédben hangzik el.

A gourmie látogatásában LÉNY van! Mikor már kezdtem azt hinni, hogy a sci-fi írók el is felejtették, hogy a műveikben LÉNYT szerepeltessenek. Földi hősünk egy mindennapos főzőműsorban szerepel vendégként, ám amennyire hétköznapinak és érdektelennek indul a műsor, annyira polgárpukkasztóan morbid ínyencségek kerülnek végül szóba (már ami a vendéglátók táplálkozási szokásait illeti).
Ugyancsak remekül kiszolgálja a meghökkenést a kezdeti természetes, családias hangnem a kísérletező kedvű kisgyermekeket szerepeltető Hogyan készítsünk magunknak házi kedvenceket című novellában. Az ajándékok fölött érzett gyermeki csalódás megvillantása azt hiszem, sokunk számára ismerős emlékeket idéz. A végkifejlet kiszámítható, mégis hatásos.
A Mi a nevük a ciklonoknak? rendkívül tanulságos, szerintem minden szereplője megbánta volna, hogy Evelynnel packázott, ha marad idejük bármit is megbánni.
Az örökség című darabot első olvasásra időkapus játéknak vélem, ám ez a novella (több társával együtt) szinte kívánja, hogy többször is elolvasgassam, ha teljesen meg akarom érteni.

Ezzel az odavetett megjegyzésemmel azt is elárultam, hogy könnyednek egyáltalán nem nevezhető olvasmánnyal van dolgunk, ugyanis mindegyik darab elég szigorú odafigyelést igényel, ám éppen ezért nem is lehet – vagy legalábbis nem érdemes – kutyafuttában végignyargalni rajtuk. Víz mellett, félliteres rumosüveget dédelgetve, tömegközlekedési eszközökön vagy feleségduruzsolás ködköpenyében pedig egyenesen ellenjavallt az olvasása. Magyarán: meg kell adni a módját, tisztelettel kell bánni vele, s ha így teszünk, remekül szórakozhatunk. Kiegyensúlyozott ritmusa, helyenként sejtelmes hangulata és a dahli meglepetéseket garantáló, végsőkig tartogatott csattanói könnyen felismerhetővé teszik majd az író stílusát a későbbiekben megjelenő művekben is, és ez egy díjat nyert szerző esetében nem csupán hasznos, hanem egyenesen elvárás is lehet.