Az árgyélusát, milyen mulatságot találtam az interneten!
Hogy mindenki megértse a lelkesedésemet, tudni kell rólam, hogy imádom a miniember-történeteket. Erre akkor döbbentem rá, amikor még nagyon süldő koromban a Kockás képregénymagazinban megjelent a Vigyázz, jön a macska! c. képregény: na, onnantól kezdve a sorsom megpecsételődött. Mondanom sem kell, hogy maga a kánaán volt a számomra a Drágám, a kölykök összementek c. film, és betegesen imádtam a Fantasztikus utazást mind filmen, mind pedig a két Asimov-könyvben. Tőke Péter: Óriásvilága ugyancsak említést érdemel. (Nem sorolom most fel az összes miniember-történetet, vége-hossza nem lenne.) Az egyik legkedvesebb munkám pedig Robert Silverberg: Parányok vándora (Chip Runner) c. novellájának fordítása volt a Galaktika 183. számában.
A NanoQuest nevű játékban (amelyet nemcsak ott, helyben játszhatunk, hanem le is lehet tölteni a gépün
kre, ha akarjuk; naná, hogy én akartam) hasonló történik a főhőssel, mint Silverberg Timothyjával: mikroszkopikus méretűre zsugorodik össze. Sajnos 3D platformjáték jellegű a kaland, én jobban szeretnék csak úgy nézelődni, de itt, kérem, feladatok is vannak. A végső cél természetesen az, hogy “hazatérhessünk”.
A programban egy bónuszpálya is található, ahol a többi pályától eltérően nem csak holmi kristályrácsokon vagy mikrocsipek belsejében futkorászhatunk, hanem egy tengeralattjáróval bemegyünk egy állati sejt belsejébe, és szépen beazonosítunk sejtmagot, mitokondriumot meg minden nyalánkságot, mi több: még egy odatévedt vírust is móresre kell tanítanunk, mielőtt végképp elszabadul a pokol. A játékot úgy kreálták, hogy egyfajta oktatóprogram lehet gyerekek számára; sajnos én szegényes biokémiai és nanotechnológiai szakszókincsem miatt ennél hozzáértőbb ismertetést nem nagyon tudok írni róla, de javaslom, akit érdekel, próbálja ki bátran.
Az offolás magasiskolája