Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Meglepően sok látogatója volt tegnap a naplómnak; tulajdonképpen ennél többen csak akkor jöttek, amikor bekerültem a GoldenBlog legjobb tízébe, és rengetegen bekukkantottak megnézni, hogy mégis miről is szól errefelé az élet. A tegnapi látogatókat viszont elsősorban a HungaroConos élménybeszámoló érdekelhette; sajnálom, hogy közülük sokan nem voltak ott és nem tudtunk személyesen találkozni. A GB szórakozáskategória-nyertese a szóbeszéd szerint százfős grillpartit szokott tartani a Városligetben a „rajongóival”, tehát „megérdemelten nyerte meg a díjat” – egy oldott hangulatú, 116 fős SF sörözésben én is benne lettem volna. És szerintem a Con szervezői is örömmel fogadták volna őket (bár így sem lehet ok a panaszra, díszes társaság gyűlt össze, olvassátok csak el cOrpus bejegyzését!).
Ennek kapcsán sokat spekuláltam azon, amiről Németh Attila is írt a Galaktika 205. számának szerkesztői előszavában, és nagyjából megvan a jelenségre a saját magyarázatom, hiszen az mindennél világosabb volt a számomra, hogy az Egyesület szervezőinek lelkesedésében nincs hiba.

1. Régen feltűnt már Magyarország bosszantóan fővároscentrikus volta. Emlékszem egy solariás vitára, most hozzáteszem, hogy én is kivétel nélkül felutaztam Miskolcról Budapestre, most pedig, hogy itt élek, még mindig leutazom a szüleimhez. Más országokban műsorozás nélkül utazgatnak egyik kisvárosból a másikba – nálunk ez nehézkes. Ezen nincs mit szépíteni.

2. Az a fránya internet, meggyőződésem, hogy az a legnagyobb ludas! Úgy veszem észre, hogy az író-olvasó találkozók mostanában mintha kisebb súllyal esnének a latba, mint fiatalkoromban. (Nem általában a kortárs irodalomról beszélek most, csak a sci-firől.) A különféle írói honlapokon, a fórumokban, az internetes naplókban első kézből kaphatunk információkat szerzőkről, életükről, munkamódszerükről, a művek keletkezési körülményeiről, kulisszatitkairól, utóéletéről, ráadásul gátlástalanul hozzá is szólhatunk. A net segítségével személyes találkozókat is szervezhetünk pillanatok alatt, ahol jól berúghatunk kellemesen elbeszélgethetünk velük.
Ez egyrészt természetesen remek dolog; én is jól érzem magam ebben a közegben. Csakhogy van ennek bizonyos deheroizáló hatása is. Ha feláldozzuk a romantikus találkozást kedvenc íróinkkal a velük való könnyű kapcsolattartás oltárán, tagadhatatlanul más lesz az élmény, mint amikor húsz-huszonöt évvel ezelőtt megilletődve összesúgtunk: „Hű, odanézz, ott a Nemere!” Ez tény.

3. Ugyancsak az internetnek köszönhető, hogy kiszélesedtek bármilyen mű nem-papíron-hanem-digitálisan való publikálásának lehetőségei. Az olvasók – a rajongók – kevés kivétellel előbb-utóbb vérszemet kapnak, maguk is írni kezdenek (vannak kivételek!), így nem véletlenül szoktam elhagyni a kötőjelet: az íróolvasó találkozókon gyakran több író van a közönség soraiban, mint olvasó. Hát dehogynem!

Annak az élményét azonban, hogy együtt lehetünk csupa olyan faszival, akik ugyanazok iránt érdeklődnek, mint mi magunk, hogy beszélgethetünk, vitázhatunk, röhöghetünk, sörözhetünk együtt – soha nem fogja tudni pótolni semmi. Irvine Welsh Trainspotting c. könyvében Mark Rentonék be voltak rágva az általuk „kotonban kúrás”-hoz hasonlított tévés futballközvetítésekre, mivel a sok lusta ember nem járt ki a meccsekre – hát a netes okoskodás semmiben sem más, mint a tévés foci. Tessék szépen kijárni a meccsekre!

(Mondom én, a papucsférj. )

De nem bántam meg, hogy elmentem a HungaroConra! Ha csak egy napra is. A díjátadó után rögtön siettem vissza a kis családomhoz, így a program legkötetlenebb részéből sajna kimaradtam.
Kellemes meleg volt a városban, nem kellett halálra fagyni hála istennek. Vittem magammal a Diagnózisomat (sajnos üresen kellett visszahoznom) valamint A poszthumán döntés című, még meleg könyvet, amiért ma reggel ugrottam be a Sárkánytűzbe, így alighanem én vagyok az első vásárló. Hackett legalábbis így dedikálta nekem.

A társaságomon kívül (időm legnagyobb részét Merrasszal, sezlonnyal, Hackett-tel, Fairylonával, Sayeddel és Sheenarddal töltöttem építő jellegű tevékenységekkel) végre sikerült személyesen is megismerkednem cOrpusszal, azaz Csupor Bélával, pippinnel vagyis Vastag Zolival és Bódi Ildikóval is. Zolit teljesen máshogyan képzeltem el, de ebben szerintem az is közrejátszik, hogy rajta kívül még két Vastag Zolit ismerek, és az ő kettejük ábrázata összegyúrva egyáltalán nem hasonlított az avanás-abyssos Zoli fizimiskájára.
Amikor sezlonyt megismertem, az ő képivel is barátkoznom kellett, ugyanis van egy nagyon jó barátom, aki szintén a László Zoltán névre hallgat – a sors (?) furcsa (??) fintoraként (???) egykori menyasszonyom mostani férje és két gyermekének apja ő. De gondolom, velem is így vannak azok, akik több Kollárik Pétert is ismertek már előzőleg.
Antal Józseffel sajnos épp elkerültük egymást, pedig az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy szombaton is ott lesz.

Nagyszerűen éreztem magam, és az a gyanúm, hogy miután eljöttem, még jobb lett a hangulat – már nem az én távozásom miatt, hanem mert akkor kezdődött az estitábortüzes, meghitt és önfeledt hepajkodás valamint az aznap történtek nosztalgikus újraidézése. Egy dolgot furcsállottam csupán: valamivel több emberre számítottam. Egy kissé sajnálom is, hogy a magyar sci-fi kedvelők még egy ennyire előkészített és meghirdetett eseményre is ilyen nehezen rángathatók el (végtére is háromnapos, országos sci-fi találkozóról van szó). Valami miatt a könyvkiadók sem képviseltették magukat túl nagy számban; ezek miértjét most nem kívánom firtatni: ez az én blogom, én pedig remekül éreztem magamat.

A Zsoldos-díj eredményével is elégedett vagyok. A novellák közül nem volt kedvencem (végül Lőrincz L. László bácsi lett a kategória nyertese), a regények közül viszont a lelkem mélyén a Diagnózisért szorítottam, ám mint céloztam rá másutt, én nem azt láttam esélyesnek, hanem a zsűri észjárásából kiindulva és néhány előző évi eredmény alapján a Csodaidőket. Görgey Eta könyve végül nem került pontozásra – nem mondanám, hogy kibannolták, inkább csak elhalasztották akkorra, amikor a többi rész is kinn lesz. Az érvelés meggyőzően hangzott.
S. Sárdi Margit néhány mondatban értékelte is a jelölteket. Az Amonsoniát komolytalannak tartotta a zsűri, így igazából csak A. J., Kocsis Tamás és Szabó Sándor művei között kellett dönteniük. A tanárnő egy kissé nagy hangsúlyt fektetett az elválasztási bakikra (a tavalyi értékelés után nem lepődtem meg rajta), nem vagyok biztos benne, hogy ezt az írók hibájául kellene felróni, de különben kedvet csinált az elolvasásukhoz. A márciusban elkezdett Diagnózis temérdek tennivalóm miatt most kényszerpihenőn van, egyelőre az első könyvön vagyok túl, de nagyon meg vagyok elégedve. Büszke vagyok balfrászra és ezúton is gratulálok neki.

A legszívesebben bepattannék az autóba és mennék vissza, mert most nagyon nem találom a helyem itthon, de az órát nézve feltételezem, hogy a tudományos fantasztikum iránt érdeklődő lelkes társaság már a Balázs Pali-daloknál tart a tábortűz melletti danolászás repertoárjában, mire pedig odaérnék, valószínűleg már a Boci, boci tarka dalszövegére sem emlékeznének. Úgyhogy csak azt tudom én is mondani, amit Jules mondott Vincent Vegának: „Na, adjunk a melónak!” A HungaroConra meg jövőre gyertek el ti is!