Elsőként Karawynn Long És a Holdon még állítsunk kicsit c. (hibátlan) novelláját olvastam el, s bár nő írta és nő a főszereplője is, azért találtam benne párhuzamot a saját életemmel. Melanie annyira beleélte magát a szimulációba, hogy szívbaj nélkül a pasijára testálta a programbeli pszeudoszemély tulajdonságait és reakcióit; szerencsétlen Jason nem nagyon próbálkozhatott észérvekkel. Húszéves koromban volt egy barátnőm (nevezzük Kuzmics Mariskának), aki néhány hétre külföldre utazott, s én ez idő alatt annyira belelovaltam magam a mérgelődésbe – elképzelvén: ez a lány miket akar majd rajtam megváltoztatni –, hogy a végén írtam is neki aljas módon, levélben egy elbocsátó, szép üzenetet. Szegény Kuzmics Mariska hiába próbált meggyőzni, hogy neki ilyesmik az eszébe sem jutottak, az általam teremtett alteregó elviselhetetlen (képzeletbeli) zsémbelődése és (kitalált) rigolyái véget vetettek épp csak szárba szökkent szerelmünknek.
Ha én akkor gondoltam volna arra, hogy ez egy sci-fi novella hálás témája lehetne, most talán én dédelgethetném a Writers of The Future pályázat nagydíját…
Ehelyett mérgemben még jól be is rúgtam.
A sorozatokról szóló cikkben kissé sértődötten említi a szerző, hogy a Heroes csúfosan megbukott hazánkban.
Ami engem illet, ezen egy cseppet sem csodálkozom. Egy olyan országban, ahol mindenki meggebed a melóba’, majd az lesz a legnagyobb gondja az enbernek, hogy kövesse eme végeláthatatlan sorozatok szezonjait, aztán az évad végén nesze-semmi-fogd-meg-jól, még csak ki sem derül semmi, amitől elégedetten hátradőlhetne. Ezt egyszer-kétszer el lehet sütni, de úgy érzem, ez az egyszer-kétszer már megtörtént. Hát hiába mondom, hogy egy sorozat legyen 13 részes???
Mellékesen, mintegy zárójelben jegyzem meg, hogy a Deep Space Nine-t meg a Voyagert egy alapvetően elhibázott műsorpolitika miatt voltam kénytelen mellőzni már a kezdetektől, amikor az illető tévéadó felvette azt a hülye szokást, hogy zsinórban négy epizódot leadott vasárnap (!) délelőtt (!). Lehet, hogy a csatorna főszerkesztőjének a felesége tűrte, hogy egész délelőtt lábujjhegyen kell porszívóznia, mosogatnia, mosnia, felmosnia, amíg az ura a paplan alól televíziózgat békésen, csakhogy nem mindenki ilyen szerencsés ám. Van, ahol zajos az asszonyka.
Netfüggőség. Én „személyesen” ismerek egy wikipediholicot, állandóan ott áll (csesznye ruhában, hajléktalanszatyorral a lába között) a Ferenciek tere metróaluljáró ingyenes terminálja előtt, és wikizik; nem létezik hozzáférni a géphez, hát mindig a guta üt meg tőle! 
A gyakran netezők védelmében azonban azt mindenképpen meg kell említenem, hogy mai idióta világunkban sokunkra igazságtalanul sütik rá a netfüggőség bélyegét. Ilyen ártatlan enber a példámban szereplő Gipsz Jakab is.
Gipsz úr talán olyan munkahelyen dolgozik, ahol minden munkatársa egy sótlan (sőt savanyú) sötét sutyerák. (Vagy ne adj’ isten tanár a lelkem, és a munkaideje nagy részében a diákjaival van, akiktől hát, valljuk be, nem feltétlenül számíthat minden esetben színvonalas társaságra.) Talán messze került a legjobb barátaitól a mi Jakabunk, talán a barátai is hasonlóan elfoglalt emberek. Ha még telefonálni is utálnak (telefonszámlát fizetni meg pláne), a netes kapcsolattartás az egyetlen járható út, és ettől nem szükségszerűen lesz mindenkiből a Szerelmes Thomas (Thomas est amoureux) főszereplője.
A Galaktika-függőség, az viszont már komoly dolog, kérem szépen. Minden hónap első hétfőjén verejtéktől csatakos homlokkal nézni az újságosbódé leeresztett rolóját, mert a néni merő rosszindulatból nem átallja még reggel hatkor is a lóbőrt húzni odahaza. Tízperces kávészünetben tiszta szívből gyűlölni mindenkit, aki beszélgetni próbál, miközben lopva elolvasnánk pár sort. Örülni a forgalmi dugónak negyven fokban, amiért 10 km/h sebességgel, elengedett volánnál lehet végre falni a betűket. Talán ez is egy komoly tanulmány alapgondolata lehetne a közeljövőben.
Az offolás magasiskolája