Sayednél egyszer már kitárgyaltuk a kukásautót, és Ganxsta Zolee óta azt is sejtjük, hogy minden kisfiú szeretett volna kukás lenni – nos, az az igazság, hogy én nem tartoztam közéjük. No nem azért, mintha nem tiszteltem volna kellőképpen a kukásokat vagy netán lenéztem volna a kukás hivatást, ellenkezőleg! Nekem is mindig imponált a belőlük áradó állandó felhőtlen jókedv és a végtelen szabadság ígérete: ez teljesen természetes.
Csakhogy a kukásautót az én számomra mindig körüllengte valami megmagyarázhatatlan, rejtélyes hiányérzet, valami gyötrő balsejtelem, valami iszonyú sorstragédia képzete, ám ez az érzés csak nyomasztón lappangott a kétkedés homályában, és a valós oka sehogyan sem akart körvonalazódni. A színében is vidám kukásautóra valami miatt mindig a kínzó boldogtalanság árnyéka vetült, s a magyarázat hiánya csak még jobban sajdította tipródó gyermeki lelkemet. Felnőttkoromra sem változott meg a helyzet, és már azt hittem, egész életemet ebben a szívet mardosó szorongásban kell eltöltenem.
Ma viszont, miközben délutáni megérdemelt szieszta gyanánt a Gyerek játszószőnyegén aludtam a földön, meghallottam az utcában serén
ykedő kukásokat és autójuk jellegzetes neszeit, és félálmomban teljesen váratlanul, oly sok hiábavaló év múltán rám tört A Megvilágosodás!
Apollo 11!
Az Apollo 11-nél ugyanaz volt a leosztás, mint a kukásautó esetében!
Míg Neil és Buzz önfeledten randalírozott a szürke porban, ahová ember még nem merészkedett, Michael Collins szegény odafönn gubbasztott Hold körüli pályán a vacak tragacsában, mint a majom a köszörűkövön.
A kukásautó vezetője is mit csinál? Gázt ad, gyorsít, lassít, megáll – és közben kimarad a kaland lényegi részéből.
Elmondhatatlanul megkönnyebbültem, hogy végre megoldódott ez a problémám is, noha a kukásautó sofőrjének sanyarú helyzetén ez mit sem változtat. Viszont a mai nappal szentül megfogadom, hogy a jövőben sokkal együttérzőbb leszek velük szemben.
És már nem fog elemészteni az égő bizonytalanság, ha meghallom a kukásautó zörgését.
Az offolás magasiskolája