De nem bántam meg, hogy elmentem a HungaroConra! Ha csak egy napra is. A díjátadó után rögtön siettem vissza a kis családomhoz, így a program legkötetlenebb részéből sajna kimaradtam.
Kellemes meleg volt a városban, nem kellett halálra fagyni hála istennek. Vittem magammal a Diagnózisomat (sajnos üresen kellett visszahoznom) valamint A poszthumán döntés című, még meleg könyvet, amiért ma reggel ugrottam be a Sárkánytűzbe, így alighanem én vagyok az első vásárló. Hackett legalábbis így dedikálta nekem.
A társaságomon kívül (időm legnagyobb részét Merrasszal, sezlonnyal, Hackett-tel, Fairylonával, Sayeddel és Sheenarddal töltöttem építő jellegű tevékenységekkel) végre sikerült személyesen is megismerkednem cOrpusszal, azaz Csupor Bélával, pippinnel vagyis Vastag Zolival és Bódi Ildikóval is. Zolit teljesen máshogyan képzeltem el, de ebben szerintem az is közrejátszik, hogy rajta kívül még két Vastag Zolit ismerek, és az ő kettejük ábrázata összegyúrva egyáltalán nem hasonlított az avanás-abyssos Zoli fizimiskájára.
Amikor sezlonyt megismertem, az ő képivel is barátkoznom kellett, ugyanis van egy nagyon jó barátom, aki szintén a László Zoltán névre hallgat – a sors (?) furcsa (??) fintoraként (???) egykori menyasszonyom mostani férje és két gyermekének apja ő. De gondolom, velem is így vannak azok, akik több Kollárik Pétert is ismertek már előzőleg.
Antal Józseffel sajnos épp elkerültük egymást, pedig az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy szombaton is ott lesz.
Nagyszerűen éreztem magam, és az a gyanúm, hogy miután eljöttem, még jobb lett a hangulat – már nem az én távozásom miatt, hanem mert akkor kezdődött az estitábortüzes, meghitt és önfeledt hepajkodás valamint az aznap történtek nosztalgikus újraidézése. Egy dolgot furcsállottam csupán: valamivel több emberre számítottam. Egy kissé sajnálom is, hogy a magyar sci-fi kedvelők még egy ennyire előkészített és meghirdetett eseményre is ilyen nehezen rángathatók el (végtére is háromnapos, országos sci-fi találkozóról van szó). Valami miatt a könyvkiadók sem képviseltették magukat túl nagy számban; ezek miértjét most nem kívánom firtatni: ez az én blogom, én pedig remekül éreztem magamat.
A Zsoldos-díj eredményével is elégedett vagyok. A novellák közül nem volt kedvencem (végül Lőrincz L. László bácsi lett a kategória nyertese), a regények közül viszont a lelkem mélyén a Diagnózisért szorítottam, ám mint céloztam rá másutt, én nem azt láttam esélyesnek, hanem a zsűri észjárásából kiindulva és néhány előző évi eredmény alapján a Csodaidőket. Görgey Eta könyve végül nem került pontozásra – nem mondanám, hogy kibannolták, inkább csak elhalasztották akkorra, amikor a többi rész is kinn lesz. Az érvelés meggyőzően hangzott.
S. Sárdi Margit néhány mondatban értékelte is a jelölteket. Az Amonsoniát komolytalannak tartotta a zsűri, így igazából csak A. J., Kocsis Tamás és Szabó Sándor művei között kellett dönteniük. A tanárnő egy kissé nagy hangsúlyt fektetett az elválasztási bakikra (a tavalyi értékelés után nem lepődtem meg rajta), nem vagyok biztos benne, hogy ezt az írók hibájául kellene felróni, de különben kedvet csinált az elolvasásukhoz. A márciusban elkezdett Diagnózis temérdek tennivalóm miatt most kényszerpihenőn van, egyelőre az első könyvön vagyok túl, de nagyon meg vagyok elégedve. Büszke vagyok balfrászra és ezúton is gratulálok neki.
A legszívesebben bepattannék az autóba és mennék vissza, mert most nagyon nem találom a helyem itthon, de az órát nézve feltételezem, hogy a tudományos fantasztikum iránt érdeklődő lelkes társaság már a Balázs Pali-daloknál tart a tábortűz melletti danolászás repertoárjában, mire pedig odaérnék, valószínűleg már a Boci, boci tarka dalszövegére sem emlékeznének. Úgyhogy csak azt tudom én is mondani, amit Jules mondott Vincent Vegának: „Na, adjunk a melónak!” A HungaroConra meg jövőre gyertek el ti is!
Az offolás magasiskolája