Meglepően sok látogatója volt tegnap a naplómnak; tulajdonképpen ennél többen csak akkor jöttek, amikor bekerültem a GoldenBlog legjobb tízébe, és rengetegen bekukkantottak megnézni, hogy mégis miről is szól errefelé az élet. A tegnapi látogatókat viszont elsősorban a HungaroConos élménybeszámoló érdekelhette; sajnálom, hogy közülük sokan nem voltak ott és nem tudtunk személyesen találkozni. A GB szórakozáskategória-nyertese a szóbeszéd szerint százfős grillpartit szokott tartani a Városligetben a „rajongóival”, tehát „megérdemelten nyerte meg a díjat” – egy oldott hangulatú, 116 fős SF sörözésben én is benne lettem volna. És szerintem a Con szervezői is örömmel fogadták volna őket (bár így sem lehet ok a panaszra, díszes társaság gyűlt össze, olvassátok csak el cOrpus bejegyzését!).
Ennek kapcsán sokat spekuláltam azon, amiről Németh Attila is írt a Galaktika 205. számának szerkesztői előszavában, és nagyjából megvan a jelenségre a saját magyarázatom, hiszen az mindennél világosabb volt a számomra, hogy az Egyesület szervezőinek lelkesedésében nincs hiba.
1. Régen feltűnt már Magyarország bosszantóan fővároscentrikus volta. Emlékszem egy solariás vitára, most hozzáteszem, hogy én is kivétel nélkül felutaztam Miskolcról Budapestre, most pedig, hogy itt élek, még mindig leutazom a szüleimhez. Más országokban műsorozás nélkül utazgatnak egyik kisvárosból a másikba – nálunk ez nehézkes. Ezen nincs mit szépíteni.
2. Az a fránya internet, meggyőződésem, hogy az a legnagyobb ludas! Úgy veszem észre, hogy az író-olvasó találkozók mostanában mintha kisebb súllyal esnének a latba, mint fiatalkoromban. (Nem általában a kortárs irodalomról beszélek most, csak a sci-firől.) A különféle írói honlapokon, a fórumokban, az internetes naplókban első kézből kaphatunk információkat szerzőkről, életükről, munkamódszerükről, a művek keletkezési körülményeiről, kulisszatitkairól, utóéletéről, ráadásul gátlástalanul hozzá is szólhatunk. A net segítségével személyes találkozókat is szervezhetünk pillanatok alatt, ahol jól berúghatunk kellemesen elbeszélgethetünk velük.
Ez egyrészt természetesen remek dolog; én is jól érzem magam ebben a közegben. Csakhogy van ennek bizonyos deheroizáló hatása is. Ha feláldozzuk a romantikus találkozást kedvenc íróinkkal a velük való könnyű kapcsolattartás oltárán, tagadhatatlanul más lesz az élmény, mint amikor húsz-huszonöt évvel ezelőtt megilletődve összesúgtunk: „Hű, odanézz, ott a Nemere!” Ez tény.
3. Ugyancsak az internetnek köszönhető, hogy kiszélesedtek bármilyen mű nem-papíron-hanem-digitálisan való publikálásának lehetőségei. Az olvasók – a rajongók – kevés kivétellel előbb-utóbb vérszemet kapnak, maguk is írni kezdenek (vannak kivételek!), így nem véletlenül szoktam elhagyni a kötőjelet: az íróolvasó találkozókon gyakran több író van a közönség soraiban, mint olvasó. Hát dehogynem!
Annak az élményét azonban, hogy együtt lehetünk csupa olyan faszival, akik ugyanazok iránt érdeklődnek, mint mi magunk, hogy beszélgethetünk, vitázhatunk, röhöghetünk, sörözhetünk együtt – soha nem fogja tudni pótolni semmi. Irvine Welsh Trainspotting c. könyvében Mark Rentonék be voltak rágva az általuk „kotonban kúrás”-hoz hasonlított tévés futballközvetítésekre, mivel a sok lusta ember nem járt ki a meccsekre – hát a netes okoskodás semmiben sem más, mint a tévés foci. Tessék szépen kijárni a meccsekre!
(Mondom én, a papucsférj. 
)
Az offolás magasiskolája