Ha el kellene készítenem a kedvenc íróim tízes listáját, a skót Irvine Welsh előkelő helyet foglalna el rajta. Welsh műveinek hitelesen csengő hangja arra enged következtetnem, hogy ugyanonnan érkezett, ahonnan „hősei”, a skóciai munkásosztály (vagy inkább munkanélkülisegélyes-osztály) alkoholista, drogfüggő, kilátástalan jövőjű huszonéves fiataljai. Az írónak a Trainspotting című mű hozta meg az elismerést és az áttörést (magyarul a Trivium adta ki), ez laza szerkesztettsége miatt talán nem is annyira tekinthető regénynek, inkább novellafüzérnek, amelyet inkább a vissza-visszatérő szereplők közös élményei és emlékei tesznek összefüggő történetté. A műből az alapos megnyirbálás ellenére hangulatos – azóta az általam röhejes kifejezésnek tartott „kult” kategóriába sorolt – filmet készített Danny Boyle, a 28 nappal később rendezője, Ewan (Obi-wan!) McGregor főszereplésével: a filmet „A ’90-es évek Mechanikus narancsa” szlogennel hirdették a moziplakátok, jómagam erre figyeltem fel legelőször. És mielőtt az iménti, hármas sf-összefüggést tartalmazó mondat láttán meglepetten felkiáltana cOrpus barátunk, hogy e sorok írója még egy ilyen senkiházi proló tróger bagázsból is tud sci-fit csinálni, közlöm, hogy még el sem kezdtem igazán. 
A történet folytatása is megjelent magyarul Pornó címmel (Konkrét Könyvek), ez a már sokkal inkább regényszerkezetű mű tíz év múlva kezdi el követni ismét a szereplők sorsát, ám a kettő között a Trivium Kiadó megjelentette A nagyokos seggfej című kisregény mellett rengeteg novellát is tartalmazó Acid House-t, és a címadó novella bizony igenis fantasztikum, méghozzá testcserés! Coco Bryce, a piálós, erőszakos futballhuligán betépve ballag haza egy viharban, és tudata egy villámcsapást követően helyet cserél egy Tom nevű, abban a pillanatban született kisbabáéval. A fiatalember testébe zárt kisbaba viselkedése inkább csak a haverok és a barátnő számára megdöbbentő (a barátnő tulajdonképpen örül is, hogy a pasijából innentől kezdve olyan embert faraghat, amilyet szeretne), a kis Tom édesanyja egy kissé több meglepetésben részesül – Cocóról magáról nem is beszélve. A kisbaba igencsak szomjazza az alkoholt, merevedése támad, amikor a fiatal nő a hasikája alját puszilgatja, és egy idő után úgy dönt, megszólítja a lányt, hogy adjon neki „rendes kaját”, vigye el focimeccsre (ahol természetesen nem érdekli a mérkőzés, ellenben agresszívan méregeti az ellenfél szurkolóit), és ne akarjon olyan „nyálas gecit” nevelni belőle, mint az „apja”, aki szerinte „egy köcsög”. Felszínes sci-fi műveltségével megpróbálja elhitetni Jennyvel, hogy ő csodagyerek, azért tud beszélni, a lány ezt készséggel elhiszi neki. Nem árulom el a történet végét, akinek felkeltettem az érdeklődését, olvassa el maga! 
Csakhogy. Nemrég tudtam meg, hogy ebből a műből is készült film, méghozzá nem a napokban, hanem 1998-ban, Ewen Bremner főszereplésével (aki Spudot játszotta a Trainspottingban, bár én inkább egy Begbie-féle fazont tudtam volna elképzelni erre a szerepre), éppen ezért nem értem, hogy én erről miért nem tudtam! Mivel mostanában sem időm, sem idegzetem nincs utánajárni, annyi a kérésem, hogy akit érdekel a dolog, és valahogy hozzá tudna jutni ehhez a filmhez, az ne feledje, hogy a biztonsági másolata barátkozási alapnak első osztályú lehet… 
(UPDATE: A film illegálisan megtekinthető a Tévészobában.)
Természetesen megoszlanak mind az olvasói, mind a kritikusi vélemények arra vonatkozóan, hogy az elkészült regényben mennyi a valóság és mennyi a fikció. Nyilván az utóbbi van túlsúlyban, a párbeszédek, a kalandok többnyire fiktívek, a genealógiai adatok alighanem pontatlanok, de valójában nem is a dokumentumszerű hitelesség és a megcáfolhatatlan bizonyítékok adják a mű varázsát, hanem az, ami engem, fehér fiút is meghatott, több millió amerikai feketét pedig ráébresztett, hogy voltaképpen mindannyiuk ősapja ugyanazon az úton érkezett az Újvilágba, a gyökerekről nem érdemes elfeledkezni. A könyv nem mellékesen a legjobb történelmi regény a rabszolgaságról.
Az offolás magasiskolája