Azaz: “Íme az egyetlen, aki több, mint te vagy.” E szavakkal emelt az ég felé egy csöppséget az apja Nyugat-Afrikában. Nem tudom, olvasóim közül hány embernek mond valamit az a cím, hogy Gyökerek. Gyermekkoromban kedvelt sorozatom volt a tévében (nyolc részes; az amerikaiak az ilyet minisorozatnak nevezik), és azóta is várom, hogy talán a Filmmúzeum hajlandó megismételni vagy esetleg a Marco Polóhoz hasonlóan ezt is kiadja valaki DVD-n. A legszomorúbb az egészben, hogy amikor 2005-ben Angliában jártam, a kezemben volt: pimaszul olcsón árulta egy használtdévédé-bolt, és én tulok nem vettem meg, máig sem tudom megmagyarázni, miért (megvettem viszont öt fontért a Star Trek mozifilmsorozatot videokazettán, díszdobozban: akkor még magam sem tudtam, hogy a két sorozatnak lesz majd egy közös pontja).
A sorozat alapjául szolgáló Alex Haley-regényt azonban gyakran elolvasom; megkülönböztetett helyet foglal el a könyveim között. A történetet, családregényről lévén szó, nehéz feladat dióhéjban összefoglalni. Az a lényege, hogy egy Dzsuffure nevű, gambiai faluból a rabszolga-kereskedők 1767-ben több társával együtt elhurcolják Kunta Kintét, a tizenhét éves mandinka fiatalembert. (Az ő – régi és új – életéről szóló részek különben a legélvezetesebbek.) Kunta Toby néven kezdi meg rabszolga-életét, és az utolsó pillanatig sem adja fel a reményt, hogy egyszer majd viszontláthatja otthonát, görcsösen ragaszkodik nyelvéhez és szokásaihoz. Leszármazottai egyre jobban adaptálódnak, és szépen sikerül is beolvadniuk az amerikai társadalomba, a Kuntától hallott kifejezéseket és történeteket persze rendre továbbörökítik. Mintegy hat-hét generáció múlva aztán megszületik Alex Haley, a könyv írója, aki több, mint tíz évig tartó aprólékos és fáradhatatlan nyomozás után összeállítja a családfát, összerakja a mozaikdarabkákból a történeteket, majd Afrikába is eljut, ahol egy törzsi mesemondó, ún. griot csodák csodája! ősapjáról, Kuntáról is mesél…
Természetesen megoszlanak mind az olvasói, mind a kritikusi vélemények arra vonatkozóan, hogy az elkészült regényben mennyi a valóság és mennyi a fikció. Nyilván az utóbbi van túlsúlyban, a párbeszédek, a kalandok többnyire fiktívek, a genealógiai adatok alighanem pontatlanok, de valójában nem is a dokumentumszerű hitelesség és a megcáfolhatatlan bizonyítékok adják a mű varázsát, hanem az, ami engem, fehér fiút is meghatott, több millió amerikai feketét pedig ráébresztett, hogy voltaképpen mindannyiuk ősapja ugyanazon az úton érkezett az Újvilágba, a gyökerekről nem érdemes elfeledkezni. A könyv nem mellékesen a legjobb történelmi regény a rabszolgaságról.
S hogy miért mesélem ezt egy olyan helyen, ahol leginkább sci-fi rajongók fordulnak meg?
Tessék csak alaposan szemügyre venni a főszereplőt!
Na, ki ez a színész?
Az offolás magasiskolája