Amióta Ridley Scott nagyvonalúan, és némiképp eltúlozva bár, mégis úgy érzem, jogosan bejelentette a science fiction film halálát, nem nagyon tudok napirendre térni a dolog fölött. Egyre kevésbé bízom abban, hogy új ötletekből lehet nagyszerű új filmeket készíteni, ezért egyedüli reményem az újrafeldolgozásokban lenne, ám sok tapasztalat azt mondatja velem, hogy csalódni fogok minden egyes esetben. Az utóbbi évtizedben a filmtrükkök a valósággal összetéveszthető tökéllyel bírnak, és a sok fajankó mégsem képes élni a lehetőségekkel, hogy a régi ötleteket újrafelhasználva ne a gutával üttesse meg a mozibajárót. Csináljátok csak a remake-eket, hülyék, ebben a blogban úgy szét lesznek cincálva, mint a sicc! The Day The Earth Stood Still? Megnézhetitek magatokat, ha nem támasztjátok fel nekem a vásznon a sci-fit! Egész kategóriát szentelek a témának, már régóta a bögyömben van néhány rendező felháborító hozzáállása.
Az egyik kedvenc regényem A majmok bolygója. Pierre Boulle mesterművet írt. Franklin J. Schafner 1968-as filmváltozata minden gyengesége ellenére ugyancsak listás nálam, pedig néhány helyen köze sincs a francia író történetéhez. De legalább az emberek nem beszélnek benne, és bár a befejezés is merőben más a regény zseniális, dupla csattanójához képest, mégis jogosan írta be magát a filmtörténet legmegdöbbentőbb filmbefejezései közé. Ráadásul annyira a hatása alá kerültem kiskoromban, hogy képtelenség szabadulni. Ha önálló filmként, nem pedig adaptációként tekintek rá, elnéző vagyok vele szemben, akár egy tanár a bukdácsoló, éjsötét diákkal, aki rendre gyűjti be az egyeseket, de közben legalább szép csöndben kussol.
Mivel a készítők nyakán maradt az a temérdek – a maga korában remekbe szabott – majomkosztüm és -álarc, hogy a moly meg ne rágja, muszáj volt még néhány folytatást készíteni (Beneath, Escape From, Conquest Of, Battle For), amelyekre a közönség többnyire szájhúzogatva és nem szívesen gondol vissza. A legtöbben – mint az első körben én is – a második rész minősíthetetlen idiotizmusának láttán jönnek ki a béketűrésből, meg sem hajlandók nézni a többit: magam is sokáig így voltam ezzel. Amikor azonban fogcsikorgatva végigkínlódtam a szinte nézhetetlen második részt, a többit már tudtam élvezni: egészen jó kis előzménysorozat kerekedik ki belőlük, noha hemzseg a logikai baklövésektől, és köszönő viszonyban sincs a Boulle-regényben néhány oldalon kifejtett történettel a majmok felemelkedéséről. Ismétlem: ha elfelejtjük a regényt, mind nézhető, sőt, helyenként szerethető.
Nagyot dobbant a szívem, amikor 2001-ben megtudtam, hogy Tim Burton újraforgatja a művet. Tim Burton látványban, környezetben nem okozhat csalódást; igaz, a Batman-filmekre (mint általában a bugyuta képregényfilmekre) haragszom, Burton hangulatteremtő géniusza előtt fejet hajtok. Szépen kezdődött a filmje, megnyugtató érzés volt látni azt is, hogy változatlan maradt a The Planet Of The Apes betűtípus. A képi világ csakugyan lebilincselő, ráadásul a majmai tényleg olyanok, mint az igazi majmok, nemcsak külsőleg
hanem mozgásukban, viselkedésükben is. Érezni, hogy valóban három dimenzióban érzékelik a világot (gondoljunk a jelenetre, amikor az orángután megillatosítja a hónalját, majd egy elegáns kameramozdulattal kiderül, hogy fejjel lefelé nézte magát a tükörben), ugrálnak a fákon, meggörnyednek, ha sietnek, és kihasználják majomadottságaikat (érdemes visszaemlékezni a részre, amikor Ari lábbal folytatja az írást, de ugyanilyen ékes példa a megzavart majomhancúr kockái is).
Amit viszont nem értek:
– miért csak a kanmajmok élethűek, a női majmok miért festenek úgy, mint a Jackson-família nőtagjai,
– miért kell beszéltetni, intelligens fajként ábrázolni az embert,
– miért kell ennyire átírni egy olyan regényt, amelynek alapbeállításban minden egyes sora mozivászonra termett?
Az eredeti változat leghatásosabb, örökre az emlékezetembe vésődő részlete az volt, amikor Taylor végre megszólalt a piactéren. („Take your stinking paws off me, you damn dirty ape!” Kétféle szinkron és felirat után nem tudom pontosan, de úgy emlékszem, ez gyermekkoromban a következőképp hangzott magyarul a moziban: „Vedd le rólam a koszos mancsodat, te ronda majom!”) Úgy látszik, Tim Burton is ugyanígy volt vele, ezért hommage gyanánt a 18. percben a gorillával mondatja ezt: „Take your stinking hands off me, you damn dirty human!” Mit mondjak, röhög a vakbelem. A fentiek fényében ezt a húzást sem tisztelgésnek, sem mulatságosnak nem tartom, inkább felbőszít.
Én má olvastam. Jobb a Génszimfóniánál, sok tekintetben, ami azért érdekes, mert a Génszimfóniánál jóval hamarabb íródott, még a nyolcvanas évek elején-közepén. Szerény véleményem szerint eleve hiba Slonczewski műveire a hard-sf címkét ragasztani: ilyen esetben a megszállott rajongóban máris bizonyos megemelkedett élvezetszint-elvárások keletkeznek, és persze J-Slo ötleteit nyomban szigorú tudományos górcső alá veti, amelynek aztán rögvest negatív kritika lesz a vége. A Génszimfóniában sem a nanobútorokat, sem az érző, értelemmel bíró szabadgépeket, sem az egysejtű intelligencia létjogosultságát nem támasztotta alá meggyőző (és sokak számára érdektelen ill. érthetetlen) tudományos maszlag, és nagyon úgy érzem, hogy hard sf-címke nélkül ez nem is lett volna annyira zavaró. Az Ajtó az óceánba ilyen szempontból lényegesen kikezdhetetlenebb.
Ma pedig egy réges-régi álmom teljesült, ugyanis megszereztem a Star Wars rádiójátékokat végre. Amikor a Del Rey Books 1994-ben kiadta a szövegkönyveket, én azonnal megvettem A New Hope-ot (1981-ben sugározta a National Public Radio) és a The Empire Strikes Back-et (1983). Tisztában voltam tehát vele, miről szólnak, milyen extra jeleneteket tartalmaznak, de meghallgatni ma sikerült először.
Az offolás magasiskolája