Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Rájöttem, hogy semmiben sem különbözöm erkölcsileg a Mónika-show nézőitől. Én nem Maunikázom, viszont előszeretettel olvasok olyan blogbejegyzéseket és hozzászólásokat, amelyek egy úgynevezett “fikázás” következtében születtek; az ezekben uralkodó hangnem és vitakultúra semmivel sem különb az említett tévéműsorban láthatótól. Nemrégiben is találtam egyet (szerintem ugyanazt, ami szs bejegyzését ihlette), és az egyik szabad negyedórámban elolvasgattam a véleményeket.

Elöljáróban leszögezem, hogy nem olvasok olyan típusú regényt, amilyen ott szóba kerül, nevezetesen: megkonstruált világokban játszódó magyar fantasyt. Nem szeretem. A kilencvenes évek elején került a kezembe A Káosz éje, s mivel akkoriban az egri fősulis újság könyvrovatát vezettem, írtam róla egy meglehetősen elmarasztaló, ingerült “kritikát”. (Justin Tyme-nak, a Fantasya ős-fórumozójának talán meg is van még a szóban forgó cikk, de ha egy kicsit utánanézek a garázsban, talán még nekem is.) Ezek az irományok nem nekem születnek, tehát nem fogom felidegesíteni magam sem azon, ha fikázzák, sem azon, ha dicsérik őket és íróikat.

Viszont megakadt a szemem egy hozzászóláson, a hozzászóló meglehetősen indulatosan alázatra próbálja inteni a szerzőt. (Újabban gyakran találkozom ezzel az “alázat” szóval, úgy látszik, sokaknak kedvenc zsűritagja lehetett Soma Mamagésa a Megasztárból.) Szerintem ez így nincs rendjén. Az író nem előadóművész, nem paprikajancsi. Az író azt ír, amit akar. Ha tetszik nekem, keresni fogom a többi könyvét, ha nem, szívom egy kicsit a fogamat az ablakon kidobott pénz miatt, esetleg kivágom a könyvet a kukába, urambocsá’ ha az a dolgom, le is fikázom a kritikámban – de nem intem az íróját olvasóként alázatra. Az ég szerelmére, az irodalom nem a McDonald’s, ahol a vevőnek mindig igaza van!

Új év, régi feladatok. Nyüstölöm ezt a könyvet (hogy melyiket, legyen egyelőre meglepetés, aki tudja, ki ne fecsegje!), közben internetem egy szál se, hallgatásomnak ez is az egyik oka. Az első rész fordítója – az íróval együtt – feladta a leckét rendesen, nem egyszerű olyan szöveget magyarítani, amelyben minden második szó tulajdonképpen nem is létezik. Jó kis e-per-egy narráció, van benne baszdmegolás is, a múltkor a Solarián sokan ki is fejezték a rosszallásukat az ilyesmi ellen (bár egy másik könyv kapcsán); hála istennek erősségem az életszerű trágárkodás, nagy segítség, hogy bár egyetértek az ellenzőkkel és leírva bennem is visszatetszést kelt a csúnya beszéd, élőszóban magam is hobbiszinten, szabadidős tevékenységként űzöm, kiváltképp, ha a húgommal beszélgetek, ő lelkes edzőpartner, ennek a mondatnak meg má hol az eleje! ’98-ban a LapIcshoz egy Trainspotting-részlettel kopogtattam be próbafordítás gyanánt; konkrétan azzal, amelyikben Spud telefossa a barátnője ágyát.
Akadnak, akik nem tudnak mit kezdeni vele, és hazavágják az egyébként remek fordításaikat is az ügyetlenkedésükkel. Hogy csak egy jellemző példát mondjak: sokan előszeretettel fordítják az angol szövegekben túl gyakran előforduló (mint hamarosan kiderül, keresőoptimalizáláshoz különben kiváló) „fucking” szót „kibaszott”-nak, márpedig magára valamit is adó mocskos szájú pasas ezt a kifejezést nem alkalmazza. Nincs olyan, hogy „Hajtsd el a kibaszott kölyköket!” Ugye. Hogy nem mond ilyet az enber. Olyan van, hogy „Hajtsd el a kölyköket a picsába!” Arról nem is beszélve, hogy egy idő után kibaszott kurva egyhangú.
(Ciculi, te emlékszel az Adrian Mole-ra, amikor az apa a falhoz vágja a sajtot, ott is van ez a „ki..szott”. Na, azt is meg lehetett volna jobban csinálni, bár nekünk már így lett legendás.)
Szóval én igyekszem. A szokásos négyszáz oldal, az átlagosnál izmosabb, januárban belehúzok. Addig is mindenki BoldogÚÉK, ahogy tud.