Rájöttem, hogy semmiben sem különbözöm erkölcsileg a Mónika-show nézőitől. Én nem Maunikázom, viszont előszeretettel olvasok olyan blogbejegyzéseket és hozzászólásokat, amelyek egy úgynevezett “fikázás” következtében születtek; az ezekben uralkodó hangnem és vitakultúra semmivel sem különb az említett tévéműsorban láthatótól. Nemrégiben is találtam egyet (szerintem ugyanazt, ami szs bejegyzését ihlette), és az egyik szabad negyedórámban elolvasgattam a véleményeket.
Elöljáróban leszögezem, hogy nem olvasok olyan típusú regényt, amilyen ott szóba kerül, nevezetesen: megkonstruált világokban játszódó magyar fantasyt. Nem szeretem. A kilencvenes évek elején került a kezembe A Káosz éje, s mivel akkoriban az egri fősulis újság könyvrovatát vezettem, írtam róla egy meglehetősen elmarasztaló, ingerült “kritikát”. (Justin Tyme-nak, a Fantasya ős-fórumozójának talán meg is van még a szóban forgó cikk, de ha egy kicsit utánanézek a garázsban, talán még nekem is.) Ezek az irományok nem nekem születnek, tehát nem fogom felidegesíteni magam sem azon, ha fikázzák, sem azon, ha dicsérik őket és íróikat.
Viszont megakadt a szemem egy hozzászóláson, a hozzászóló meglehetősen indulatosan alázatra próbálja inteni a szerzőt. (Újabban gyakran találkozom ezzel az “alázat” szóval, úgy látszik, sokaknak kedvenc zsűritagja lehetett Soma Mamagésa a Megasztárból.) Szerintem ez így nincs rendjén. Az író nem előadóművész, nem paprikajancsi. Az író azt ír, amit akar. Ha tetszik nekem, keresni fogom a többi könyvét, ha nem, szívom egy kicsit a fogamat az ablakon kidobott pénz miatt, esetleg kivágom a könyvet a kukába, urambocsá’ ha az a dolgom, le is fikázom a kritikámban – de nem intem az íróját olvasóként alázatra. Az ég szerelmére, az irodalom nem a McDonald’s, ahol a vevőnek mindig igaza van!
Az offolás magasiskolája