Hát ezt is megértük. Ez a századik bejegyzésem a blogban. Bár nemrég az sfblogs rendszer adminja, Merras megszavazta nekem a Sztahanovista Valagrend arany fokozatát az sftoplista 2. fordulójában végzett önzetlen munkámért, addig nem akartam kirakni, amíg meg nem kapom a 100. bejegyzésért járó ezüst fokozatot. Most aztán büszkén ki is biggyesztettem oldalra mindkettőt. Ezt a szép kerek számot megünnepelendő összeszedtem az életemből tíz jelentős “első alkalmat”.
1.) Az első szó, amit elolvastam, a „Videoton”, akkori rádiós lemezjátszónk márkája. 4-5 éves lehettem, és álmukból költöttem fel szüleimet, hogy közöljem, nekünk Videoton rádiónk van, ők meg csak csudálkoztak, hogy én ezt honnan tudom. Az első összefüggő szöveg, amit leírtam, nagyjából ugyanez idő tájt: „Babilon – éltet.” (A Babilon egy luggatott golyóbisokból és pálcikákból álló építőjáték, a második szó valószínűleg arra utalhatott, hogy aki ezzel játszik, az roppant elégedett kell, hogy legyen.)
2.) Az első osztályzatomat (ötöst) fogalmazásból kaptam, a dolog érdekessége, hogy az enyém volt az első ötös az osztályban, hízott is a májam. Valami macskás képsorról kellett írnunk, mindenki leírta a maga négy-öt sorosát, én meg telefostam szóval egy egész füzetlapot. Szerettem írni már akkor is. Nem is tudom, miért nem lettem valami íróféle, miért lett belőlem egy éhbérért gürcölő, bejelentett állással nem rendelkező, középszerű tróger.
3.) Az első moziélményem édesapámmal a Négy bandita, tíz áldozat c. rajzfilm volt a miskolci Béke moziban, édesanyámmal pedig a Muppet Show mozifilm a miskolci Szikra moziban.
4.) Az első komolyabb ütlegelést 1990-ben kaptam a Borsodi Sörfesztiválon, szubkultúrák közti ellentétek miatt lettem meghupálva. Az első nyolc napon túl gyógyuló sérülésemet 1998 tavaszán a Blaha Lujza téren okozta fényes reggel három jóltáplált cigány: az egyik úgy fejberúgott, hogy a szemfenéki ödémásodás miatt két hétig nem erőltethettem a látószervemet – emiatt csúsztam két hetet a Szárnyas fejvadász 2. fordításának leadásával a Möbius Kiadónak.
5.) Az első találkozásom a popzenével az Alphaville Sounds Like A Melody c. számához köthető. Tizenkét évesen hallottam, és a hangzás meghatározta zenei ízlésemet. Akkoriban kezdtem figyelemmel kísérni a popzenét, előtte inkább csak págerantalos Lila orchideákat, Guido és Maurizio de Angelis filmzenéket és rádiókabaré-részleteket vettem fel átjátszókábellel mono magnetofonomra a már említett Videoton rádióból. Ezt követően rendszeres hallgatója lettem a Reggeli csúcs, majd a Poptarisznya című műsoroknak. Az első, külsőségeket is magában foglalóan bálványozott zenekarom valamiért mégis az A-ha lett, ez azonban magányos rajongás volt, majd mintegy 16-17 évesen jöttem rá, hogy igazából a Depeche Mode az, ami mind hangzásában, mind dalszövegeiben a legközelebb áll hozzám. Egyedül fedeztem fel magamnak, senki sem befolyásolt, ám hamar rájöttem, hogy a DM-et szeretni barátikör-teremtéshez sem utolsó. Mivel a kedvenc tagom Vince Clarke volt (hehehe), egy idő után (a Songs Of Faith And Devotion megjelenésekor) kellett beismernem, hogy nem azt a vonalat folytatja zeneileg az együttes, amelyen én haladni szeretnék: Vince Clarke többi projektje viszont (elsősorban a Yazoo és az Erasure) ekkor is vigaszt nyújtott a fülemnek. Bár zseniálisnak tartom a Music For The Masses albumot, és a Violatort is szeretem, mégis azt mondom, igazából az 1981 és 1986 közötti időszak az igazi a számomra.
6.) Az első koncertélmény: 1989. április 27., Napoleon Boulevard, Rónay Műv. Ház, Miskolc. Megvan még a háromoldalas élménybeszámoló, amit az akkori naplómba írtam. Az első úgymond „nagy”, külföldi, pestreutazós koncert pedig rögtön a Kraftwerk! (nem apróztam el) 1991. november 29-én. 750 forintba került a jegy, a második Kraftwerk-koncertért 12 évvel később mintegy húszszor ennyit kellett fizetnem.
7.) Az első munkahelyem, ahol pénzért dolgoztam, a bőcsi sörgyár volt. A feladat: a szabad ég alá kibaszott papír sörösrekeszekben az évek során ráhulló eső a kartont az üvegekre gyógyította, az egész hóbelevanc lesüllyedt a dágványba, majd szinte belekötött: műanyag rekeszekbe kellett átpakolászni. Egy megrakott rekeszért egy forint negyven fillért kaptam. Mindez 1989-ben történt. Nem szerettem. Hamar, még azon a nyáron át is nyergeltem a húsiparba, ahol Nagy Attila haverommal harminckilós, keményre fagyott máj- és pacaltömböket rakosgattunk; majd’ összeszartuk magunkat és megvett minket az isten hidege, miközben Totok Tamásék a készáru-feldolgozóban zabálták a meleg parizert két pofára ugyanannyi órabérért.
8.) Az első sci-fi novella, amit olvastam – Bo Stenfors: A robot. Megjelent a Galaktika 28. számában, 1977-ben. Véletlenül találtam rá a konyhában hányódó antológiára, apám hozhatta valahonnan. Addig soha nem érzett lúdbőrzés jelezte, hogy sorsom megpecsétlődött, és elkerülhetetlenül a tudományos fantasztikum rabja leszek.
9.) Az első science fiction regény, amit olvastam – Szever Ganszovszkij: Három nap egy esztendő. Véletlenül vettem észre ezt a Kozmosz Fantasztikus Könyvek kiadványt a sok, engem hidegen hagyó Szilvási-regény, belgyógyászati szakkönyv és Albatrosz-krimi közt a szüleim nappalijában, a kezembe vettem – és az életem örökre megváltozott.
10.) Az első fordításom, Az Élet, a Világmindenség meg Minden (Douglas Adams írta) 1993-ban jelent meg; érezni is rajta, hogy az első, mellesleg hihetetlenül nagy élmény volt, amikor először betettem a lábam egy igazi könyvkiadóba (Új Vénusz), a sztori egy egész bejegyzést megérdemelne, az első szereplésem a Galaktikában pedig a 176. számban (tehát az újraindult magazin első számában) Isaac Asimov Robotprófécia c. novellájának fordítása volt.
Na, egyelőre elég ez a tíz kategória. Sajnos a romantikusabb dolgok helyszűke miatt kimaradtak (teszem azt: az első szerelem, első csók stb.), ezeket is igyekszem majd megemlíteni, mondjuk, a kétszázadik bejegyzésemben. Addig viszont érdeklődve olvasnám, hogy kinek milyen volt az első találkozása a science fictionnel, például mi volt az első sci-fi könyve, amit olvasott, mert azt már tudjuk, hogy sheenardnak A sehollakók.
Ahhoz mindenesetre meghozta a kedvemet a könyv (és ez mindenképpen pozitívum), hogy az eddigieknél alaposabban elmélyüljek Dick munkásságában, csakhogy ehhez az kellene, hogy egyrészt kétszer annyit keressek, mint most, ráadásul dolgoznom se kelljen, így az Agave gondozta életműsorozatot ne csak megvásárolni tudjam, hanem rá is érjek elolvasgatni. Meg aztán sok egyéb kitűnő író akad rajta kívül; nem szabad azt hinnünk, hogy Dick az egyetlen nagy zseni és mindenki más egy tehetségtelen pancser.
16-os karika van a borítón, számomra mindig is rejtély, hogyan kapják a minősítéseket a filmek, mindenesetre nekem ebben az esetben még egy 18-as is beleférne. Persze alighanem az én gyomrom túl érzékeny, ám tagadhatatlan, hogy ebben a remek filmben a sajátos ősenberhumor és ősenberromantika helyenkénti megvillanásai mellett azért nem kevés hátborzongató jelenet is akad. Nem kímélik egymást a szereplők, a legtöbb filmmel ellentétben itt látszanak is a sérülések, ha valakit alaposan hókon nyomnak egy méretesebb bunkóval, és akkor ne feledjük el az emberevő törzset, amelynek egy tagja éppen egy másik törzsbéli levágott karját eszegeti (miközben a kar gazdája egy ághoz kötve, elkeseredetten nézi). Őszintén bevallom most mindenki előtt azt is, hogy kamaszkoromban igencsak felizzította a fantáziámat az a tény, hogy az Ikát alakító Rae Dawn Chong a festéken kívül semmit nem viselt a filmben.
Az offolás magasiskolája