Éppen ma tíz éve, hogy pótolhatatlan veszteség érte a zenei világot: 1998. február 6-án halálos autóbalesetet szenvedett Johann Hölzel, ismertebb nevén Falco. A “pótolhatatlan” jelzőt egy cseppet sem érzem giccsesnek vagy mesterkéltnek: kiskamasz koromban megbízhatatlan, fekete bárány unokatestvérem megígérte nekem, hogy elvisz mindenféle koncertekre – a szép terv természetesen meghiúsult, pedig Falco lett volna az első, akinek a koncertjét beígérte nekem: Falco az egyetlen a kedvenceim közül, akit még nem láthattam élőben – és minden valószínűség szerint soha nem is fogok.
A kellemes orgánumú, jóképű-jólfésült, magabiztosságot sugárzó Johann tehetségére egészen kicsi korában fény derült, s miután a Spinning Wheel és a Hallucination Company után egy pár évig a Drahdiwaberl nevezetű punk-rock formációban basszusgitározott, a nyolcvanas évek elején szólókarrierbe kezdett és történelmet írt.
A zenéjében az az érdekes, hogy nem lelkesedem őszintén az összes számáért (pedig minden lemeze megvan), furamód nem mindegyikben van meg az a bizonyos kraft – ám amelyikben megvan, az óriásit üt. Dalait vagy németül vagy a németet és az angolt (gyakran egy mondaton belül is!) keverve adta elő, így nem könnyű a megértésük – még a németül tudóknak sem, ismerve Falco jellegzetes akcentusát. Vissza-visszatérő kedvenc témáit azonban nagyjából tetten lehet érni: ilyen volt az imádott szülőváros, Bécs (Ganz Wien, Vienna Calling, Wiener Blut); a legendás, ikonizált figurák és dolgok istenítése (Garbo, Titanic, Kamikaze Cappa, The Kiss Of Kathleen Turner vagy a mindenki által ismert Rock Me Amadeus); a tesztoszteron fűtötte lelkes önimádat (Egoist, Macho Macho, Charisma Kommando, Falco Rides Again) – alighanem ezekről a témákról beszélgethetett vagy monologizálhatott az utolsó években Puerto Plata bárjaiban is. És hát imádta a botrányt (Scandal), a hidegháborúra fittyet hányva énekelte Cowboyz and Indianz c. dalát, nincs ember, aki ne emlékezne a Jeanny előzményeire és következményeire, de a Ganz Wien igazságtalan és durva általánosításaira is felkapták a fejüket sokan. [Sci-fivel kapcsolatos dalokat sajnos nem írt, bár, ha jobban belegondolok, az utolsó albumán található egy Cyberlove című szám…]
A halála körül sok dolog máig sem tisztázott; az első jelentés szerint találtak egy kis vért is az ereiben az alkohol és a kokain közé keveredve, ám később a hatóságok valami miatt visszavonták ezt a hivatalos bejelentést. A zenész életvitelét elnézve pedig egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy meglehetősen mámorosan ült be Mitsubishi Pajerójába új, választott hazájában, a Dominikai Köztársaságban. Amíg meg nem tudtam, hogy busszal ütközött, öngyilkosságra gyanakodtam – és igazából még most sem vagyok meggyőzve. Hiszen ha valaki nagyon ragaszkodna az élethez, nem adna ki a halála előtt egy lemezt “Out Of The Dark (Into The Light)” címmel. Szerintem. De majd ha lejjebb gördültök, meg is hallgathatjátok: nagyon hattyúdalnak fest nekem. Falco világéletében rettegett attól, hogy elillan a hírneve, hogy elfelejtik az emberek – aki annyira szerette, mint én, soha nem fogja. Falco Rides Again.
Bárhogy is történt, nekem különben semmi kifogásom az alkoholista vagy cuccozós művészekkel, amennyiben érzem bennük az igyekezetet. Ha emiatt valaki meghal, az történhet elegánsan is. Falco nagyon sok mindent letett az asztalra, és akár véletlen baleset történt, akár szándékos halálba-rohanás, ugyanolyan emelt fővel távozott, mint amilyennel már az első pillanatban berobbant a zenei világba.
Az offolás magasiskolája