Befejeztem Lawrence Sutin könyvét Philip K. Dick életéről. Az egyik legnagyobb bajom vele az, hogy túl hosszú: mire a végére értem, már-már elfelejtettem a benyomásaimat is, amik olvasás közben értek. Kezdeti fanyalgásomat a felénél óriási lelkesedés váltotta fel – akkor szinte habzsoltam az oldalakat, és nagy volt a kísértés, hogy a kellemes csalódás hatására tüstént írjak is egy magasztaló ismertetőt, ám a könyv harmadik harmadára ez a lelkesedés ahogy jött, úgy le is lohadt, és onnantól igen nyögvenyelősen ment az olvasás.
Mondhatnám, hogy az Isteni inváziók még így is remek, de tulajdonképpen nem a könyv érdekes, hanem Philip K. Dick élete volt az, ebből pedig talán többet (értsd: jobbat) is ki lehetett volna hozni. Haszontalan volt a gyermekkor túlzottan részletes ecsetelése, inkább életrajzírói erőfitogtatásnak tűnt nekem, hasznos volt viszont az, hogy bepillantást nyerhettem azoknak a könyveknek a cselekményébe illetve keletkezésük körülményeibe, amelyeket eddig nem olvastam (márpedig rengeteg ilyen van, nem vagyok az a kimondott Dick-guru). Aztán a vége felé az egész átcsapott tömörített ám erőszakos műelemzősdibe valamint Dick látomásainak és megvilágosodásainak aprólékos taglalásába, és itt mint olvasó már elvesztettem a lábam alól a talajt. Nem érdekelnek a 74-2-3 eseményei, ismeretük nem fokozza a műélvezetet, teljesen érdektelenek a számomra. Különben is az a probléma a cuccosokkal meg alkeszekkel folytatott beszélgetésekben, hogy ha az enber nincs ugyanazon a bódulati szinten, mint ők, jószerivel érthetetlenek és semmitmondóak világmegváltó gondolataik, ha ellenben ugyanaz az enber hasonló állapotban van velük, sokkal jobban lekötik saját briliáns eszmefuttatásai, és púp a hátán a másik fél bölcselkedése.
Ahhoz mindenesetre meghozta a kedvemet a könyv (és ez mindenképpen pozitívum), hogy az eddigieknél alaposabban elmélyüljek Dick munkásságában, csakhogy ehhez az kellene, hogy egyrészt kétszer annyit keressek, mint most, ráadásul dolgoznom se kelljen, így az Agave gondozta életműsorozatot ne csak megvásárolni tudjam, hanem rá is érjek elolvasgatni. Meg aztán sok egyéb kitűnő író akad rajta kívül; nem szabad azt hinnünk, hogy Dick az egyetlen nagy zseni és mindenki más egy tehetségtelen pancser.
Eddig is szerettem az írásait, ám a kedvenc szerzőm ezek után sem lesz. Különcségét mindenesetre értékelem a science fictionben. Szabados életvitele, szertelen viselkedése által kirí a többi közül, sf-íróknál ez a fajta felelőtlen magatartás ritka, akár a sziámi hármasikrek. Fórumokat olvasgatva azt tapasztaltam, hogy a scifi-kedvelők felháborodnak, ha alkoholizmus vagy pláne droghasználat kerül szóba, a tudományos fantasztikum elnevezést egyre gyakrabban félreértelmezve, félredefiniálva a legszigorúbb tudományosságot és komolyságot kérik számon a zsáneren, és szembeötlő, hogy a sci-fi írók maguk is eléggé fegyelmezett személyiségek.
Bár a Trombitásban ülve ez utóbbiban néha azért kételkedem. 
0 Hozzászólás - “Isteni inváziók - Philip K. Dick élete”