Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Bemegy az ember korán reggel mosolyogva, mit sem sejtve az olcsó netkávézóba, hogy a szabad öt perce alatt gyorsan megnézze, történt-e valami a sci-fi élet háza táján, és az ajánlóban egy cím nélküli blogbejegyzésre kattintva olyan hírt pillant meg, hogy az első mozdulat ösztönösen a “vissza” gomb. És a lelke mélyén reméli, hogy biztosan csak valami félreértés az egész. De nem az.

Egész nap emészti a tehetetlenség és a düh. Este fél kilencig dolgozik, tanár kollégák és tanítványok veszik körül, akik kurvára nincsenek képben, és neki muszáj jó képet vágnia, türelmesen mosolyognia, pedig a gondolatai teljesen más körül forognak, csak nincs kivel megosztania.

Így jártam én ma. Esélyem sem volt, hogy leüljek valakivel, baráttal, ismerőssel, akivel közös az érdeklődési körünk, pedig jó lett volna beszélni róla, legalábbis úgy éreztem. Persze a beszélgetési szándéknak úgyis csak zavart hallgatás lehet ilyenkor az eredménye, dobálózás buta közhelyekkel életről és halálról, valamint annak latolgatása, mennyire kicsi az esély arra, hogy egy defekt miatt a leállósávban az autómentőre várakozó autóba belerohan egy alighanem alvó sofőr mikrobusszal, hát még annak milyen elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy az összetört autóban ülő három, sci-fi találkozóról hazafelé utazó ember éppen kedves ismerős, barát. Név szerint Trethon Judit, Tama Gyula és Czelf István.

Gyulát és Istvánt nem ismertem személyesen, Juditot viszont igen. Az ő emléke előtt tisztelegve szeretném most elmesélni, honnan. (Azt hiszem, nem túlzok, ha kijelentem, hogy olvasóim jelentős százalékának a Trethon Judit név fogalom.)

Emlékszem, legelőször az IPM Junior: Alfa című magazinban láttam a nevét tizenegy-két évesen, A Jedi visszatérről szóló háromoldalas cikk alatt. A tekintélyt parancsoló hangzású név azonnal beleégett az agyamba, nem mellékesen a cikk is kitűnő volt: a legjobb, amit addig a témában olvastam. Amikor kiskamaszként szó szerint függőséget okozott a Robur ifjúsági sci-fi magazin, már szinte ismerősként tekintettem rá, és mindig imádtam a cikkeit. Az Apróságok a filmvásznon című írása például évekig, napjainkig rengeteg támpontot adott a miniemberes történetek megismeréséhez, összegyűjtéséhez. A későbbiekben is mindig észrevettem, ha egy tanulmány végén vagy egy könyv fordítójaként ott szerepelt a neve, és amikor a KFK gyűjteményemet bővítgettem, az általa összeállított bibliográfiában húztam ki szövegkiemelővel a megszerzett kötetek címeit. A Nulladik típusú találkozások után pedig már arcot is tudtam kapcsolni a névhez.

Fordítói szárnypróbálgatásaim idején egy kissé közel is került egymáshoz az életünk. A King Könyvkiadónál ő fordította Paul és Hollace Davids gyerekstarwars könyveit, és amikor felkerestem a kiadót 1993-ban, Schrauf György nekem ígérte az L. Neil Smith által írt Lando Calrissian regényeket. Aztán kiderült, hogy Judit fordítja majd azokat, emiatt egy kissé csalódott is voltam akkoriban, majd a végén a harmadik kötet mégis az enyém lett. Ismeretlenül kollégák lettünk.

A történetről az összes főiskolás csoporttársam tudott, tehát abban a közösségben mindenki megismerte a Trethon Judit nevet. Annyit beszéltünk róla, hogy bár nem sci-fi rajongók, mégis mind emlékeznek rá.

A tavalyi HungaroConon láttam csak először személyesen őt, legalábbis azt hiszem, és bár a baráti társaságomból szemlátomást mindenki régóta jól ismerte, én csak félve pislogtam feléje. Én ilyen régivágású, romantikus ember vagyok, meg is voltam szeppenve kellőképpen, amikor aztán nyáron a Szefantoron végre személyesen megismerkedtünk. Megilletődve mutatkoztam be neki, ám Judit varázslatos személyisége csodát tett, és perceken belül olyan önfeledten beszélgettünk, mintha ki tudja, mióta ismernénk egymást. Aranyos volt, vagány és közvetlen, s bár nem mutattam, de nagyjából úgy éreztem magam, mint Arnold Schwarzenegger, amikor megismerkedett Reg Parkkal. Aznap éjszaka sms-t írtam az egyik hajdani csoporttársamnak, akivel tíz év alatt egy árva sort sem váltottunk, és ebben azt újságoltam el neki, hogy nem mással pingpongoztam, mint magával Trethon Judittal.

A táborban az is szóba került, hogy Judit mennyire nincs jelen a neten, semmi blog, semmi közösségi oldal, így aztán kellemes meglepetésként ért az, hogy, még egy hónapja sincs, az InterGalaktika oldalán beregisztrált, rám talált, üzenetet váltottunk és barátnak jelöltük egymást. Megtisztelve éreztem magam, és titokban eltervezgettem, milyen jó lesz, hogy a Szefantorokon mindig összefutunk majd, a kisfiam, aki mellette cicizett fél évesen, rendszeresen találkozik majd “Judit nénivel”, jövőre szépen köszön is neki, meg ilyenek. Megvolt a közös hang, a közös érdeklődés, a közös munka, a közös múlt… És egy ilyen ostoba balesetnek köszönhetően nem lesz semmi a közös jövőből. Döbbenetes dolog, de ezt otthon a családomnak hiába próbálom elmondani, nem biztos, hogy megértik, átérzik. Tegnap még nézegettem az adatlapját és az üzenetét. Mit sem sejtve.

Sárdi Margit tanárnő azt írta az Sfportálon a hozzászólásában, hogy reméli, a sci-fi rajongók méltón megemlékeznek majd róla. Tőlem most, így hirtelen ennyire telt.