A legújabb galaktikás fordításom egy Hugo-díjra jelölt novella a skót Ken MacLeod tollából az aktuális számban. Nem tudom, a Hugónál mik az elvárások, megnyeri-e vagy sem, az Óvakodj a vörös törpétől mindenesetre egy kellemes, helyenként rejtőjenői hangulatú űrcsibésztörténet, tulajdonképpen huszonegyedik századi írói eszközökkel és kelléktárral az űropera-romantika újjáélesztésére irányuló érdekes kísérlet, ahol a szögletes állú WASP-hőst némileg emberibbnek ható, deheroizált figura helyettesíti. Még nem láttam a ma megjelent magazint és benne a szerzővel készült interjút (Csordás Attila faggatta), és az arcára is lusta voltam eddig rákeresni a gúgl képkeresővel, de a novella hangvétele alapján ide a rozsdást, hogy vagy tetoválása van, vagy piercingje, vagy Ferrarija. A Kozmonauták vára című regény iránt viszont határozottan felkeltette az érdeklődésemet.
2008. augusztus. archívuma.
Ken MacLeod vagyok a MacLeod klánból
2008. augusztus. 29. Galaktika és Novellaajánló-ban. 5 HozzászólásMa volt a forgatás. Ugyebár akik képben vannak és figyelemmel kísérik gyarló életemet, azok tudják, hogy három évvel ezelőtt szerepeltem a Barátok közt (nemröhög!) két epizódjában (ezt nevezik, kérem, sokoldalúságnak, igen). Egy Lajos nevezetű antikváriumos faszit játszottam, én vettem be Ricsitől és Palikától az elhunyt Lóri képregénygyűjteményét, az én boltomban akadtak rá a fiúk a magazinra, amelyben Kingácska pikáns képei voltak láthatók. Annak idején csak ökörködésből mentem el a válogatásra, beértem volna annyival, hogy egy söröskorsót dédelgetek a Rózsában (Mákos Vince haverommal legyen min röhögni), ehhez képest volt huszonkilenc mondatom, és még nejlonszatyrot is adtam a vevőknek!
Aztán az idén visszahívtak. Csakhogy most egy teljesen másik ürgét alakítok, dr. Mezeit, az ügyvédet. További bennfentes infóért senki ne könyörögjön, mert aláírtam a titoktartásit, és már így is a vagyonommal, a szabadságommal, az életemmel játszom. Mindenesetre ez az újrasorozás nekem azt juttatja eszembe, amikor Bobbyt visszahívták a Dallasba. Azazhogy nem is! Mert ez olyan, mintha Bobbyt azért hívták volna vissza a Dallasba, hogy játssza el Jockeyt!
Dr. Mezei nem fog hasonlítani Lajosra. Nincs sztájlisztom, magam alakítgatom az imidzsemet, antikváriumosként hosszabb hajam volt, mint ügyvédként, a tarkótető és a koponyaalj határán egy helyre kis csurkával kíséreltem leheletnyi beckhames hatást csempészni a megjelenésembe, ám a receding hairline miatt szemből inkább Miki egérre emlékeztettem. Ezt persze ellensúlyozta a járomcsont alatt majdnem a szájszegletfeszítő izomig húzódó ceruzavékony barkó. A nyáron a Front 242-s Jean-Luc DeMeyer frizuráját próbáltam megcélozni, magamat nyírtam hajvágógéppel frissen berukkolt haditengerészetis fazonra; azóta persze nőtt valamicskét, és bezselézett fejszőrzetem egy tűpárnára hasonlít jelenleg (amiből kihúzgáltak majdnem minden tűt). Gondolkodtam egy alkalomszerű körszakállon, de mire megnő annyira, hogy látványos legyen, addigra beszéd közben visszacsikland, és az idegesít. Maradt tehát a borotváltság.
Úgyhogy nyugodtan lehet majd csatlakozni a többi kétmillió enberhez, akik aznap este megnézik a búrámat. Pontos dátumot nem tudok mondani, a múltkor sem tudtam, és mikor ment az a bizonyos rész, én éppen Animal Planet estet tartottam. (Az erzsébeti Három Gúnárban kezdtem, majd folytattam a Kosztolányi Dezső téri Pingvinben, ott hívtál fel, Cicu, emlékszel? és mivel a következetesség híve vagyok, végül odahaza, a sarki Mackóban próbáltam megbirkózni lelkileg a hírnévvel.) De megvan videón! Majd ezt is felveszem, bedigizem és felrakom mindkettőt ott jobboldalt a Tévészobába.
Úgy érzem, kezdem lassan kinőni a kis képernyőt. A következő logikus lépés Etyekwood lenne és a nagy vászon: szívesen játszanék gonoszarcú mutánskiborgot valami jóféle magyar sci-fiben, lehetőleg Török Ferenc rendezésében.
Gyomormelengető hír a tudományos fantasztikum rajongóinak
2008. augusztus. 7. Mozgóképvilág és Csak science fiction-ban. 16 HozzászólásVannak bizonyos álomfilmek, ugye. Itt most nem a Lino Aldani novellájából ismert álomfilmekre gondolok (mert olyanok nincsenek is), hanem arra, hogy léteznek a sf irodalomnak olyan alkotásai, amelyekhez sokáig senki sem mert hozzányúlni, pedig minden olvasó és mozibarát megváltásként várja, hogy a nagy vászonra adaptáltassanak, és időről időre fölröppennek kósza híresztelések, miszerint megkezdődtek a munkálatok. Ilyen a Szép új világ, amelynek létezett ugyan már egy gyengécske tévéfilmváltozata, de most Ridley Scott jóvoltából talán egy színvonalasabb mozifilmet is kaphatunk belőle. Vagy a Galaxis Útikalauz stopposoknak, amelyből készült tévésorozat, ám a moziváltozatra igencsak sokáig kellett várni. Említhetném még A gyűrűk urát, amit szinte mindenki megfilmesíthetetlennek hitt, aztán láss csudát, Peter Jacksonnak mégis sikerült a lehetetlen. És ebbe a kategóriába tartozik az Alapítvány is.
Július végi hír, jómagam a Reuters oldalán olvastam ma reggel, hogy a New Line Cinema két alapító tagja, Bob Shaye és Michael Lynne éppen a trilógia megfilmesítését tervezik. Ejha. Mivel konkrét nevek hangzanak el, hajlamos vagyok hinni ezeknek a híreszteléseknek. A Unique Features logója alatt évente egy résszel készülnek előrukkolni ezek az aranyos urak. Asimov-műből készültek már mozifilmek. A kétszáz éves embert imádtam, az Én, a robotot ellenben nem annyira, bár az az igazság, hogy nemrég megvettem 100 forintért VHS-en és újranéztem: ha elfelejtem, hogy mi a címe, egészen tűrhető robotos akciófilmnek tűnik, néger főszereplővel. (A Szcientológia Egyház tagjai, mint Will Smith vagy Tom Cruise feltűnően sok fantasztikus filmben szerepelnek.) Vajon mi fog kisülni ebből a projektből? Mindenesetre érdekes kihívásnak tűnik.
Rájöttem, hogy nem szeretem napjaink külföldi sf irodalmát. Jobban mondva nem igaz, hogy nem szeretem: nem is ismerem igazán, még pontosabban fogalmazva: egyáltalán nem érzek késztetést, hogy megismerjem. Lehet, hogy ez szégyellnivaló dolog, de én úgy vettem észre, hogy a külföldi sf az utóbbi években elindult egy úton, amelyen én nem kívánom követni. Azt hiszem, a cyberpunkkal, vagyis inkább a túlzásba vitt cyberpunkosdival kezdődött minden, az urban fantasyk meg a tündérekkel kúrósok megnövekedett népszerűsége meg csak olaj volt a tűzre. Előítéletektől csöppet sem mentes, igazságtalanul szubjektív, minden alapot nélkülözőn eltúlzott véleményem megváltozására már csak azért is kevés esélyt látok, mert egyszerűen nem rokonszenvezek az íróikkal sem, ezekkel a lelkes, ifjú titánokkal, a tetovált, piercinges, mezítláb Porschénak támaszkodó, koktélt szürcsölő “sztárírókkal”. Ördögi kör, amibe kerültem, sajnos, mert a hirtelen felbukkanó új kedvencek nem keltik fel az érdeklődésemet, és inkább öreg vagy halott írók után nyúlok a kiskozmoszos polcomon, hogy elolvassam a régi könyveimet századszor (vagy először, mert ilyen is van, hajaj, de még mennyi!)
A múlt héten vettem egy könyvet. (Ez is egyre ritkábban fordul elő.) A Perdido pályaudvar, végállomást, és egyedül azért, mert a könyvesboltban az ezer könyv közül választhat négyszáz forintért akció keretében az eredeti ár töredékéért juthattam hozzá. Mindenki csak dicséri, gonosz énem ellenben azt sutyorogja a fülembe, hogy ha annyira zseniális lenne, eddig hogyhogy nem fogyott el a boltokból. Lehet, hogy jó a könyv, csak sok a hozzám hasonló tapló? Talán sohasem fogom megtudni, mert amikor a vásárlás után a párommal egy presszó teraszán üldögélve a két kötettel barátkoztam (értsd: a kezembe vettem és néztem), elhangzott a jogos kérdés: “El is fogod olvasni, Apamapa?” – és én rémülten gondoltam bele, hogy aligha.
Sosem leszek egy naprakész faszi. Francba. De legalább végre kricsáltam egy jólesőt.
Az offolás magasiskolája