Rájöttem, hogy nem szeretem napjaink külföldi sf irodalmát. Jobban mondva nem igaz, hogy nem szeretem: nem is ismerem igazán, még pontosabban fogalmazva: egyáltalán nem érzek késztetést, hogy megismerjem. Lehet, hogy ez szégyellnivaló dolog, de én úgy vettem észre, hogy a külföldi sf az utóbbi években elindult egy úton, amelyen én nem kívánom követni. Azt hiszem, a cyberpunkkal, vagyis inkább a túlzásba vitt cyberpunkosdival kezdődött minden, az urban fantasyk meg a tündérekkel kúrósok megnövekedett népszerűsége meg csak olaj volt a tűzre. Előítéletektől csöppet sem mentes, igazságtalanul szubjektív, minden alapot nélkülözőn eltúlzott véleményem megváltozására már csak azért is kevés esélyt látok, mert egyszerűen nem rokonszenvezek az íróikkal sem, ezekkel a lelkes, ifjú titánokkal, a tetovált, piercinges, mezítláb Porschénak támaszkodó, koktélt szürcsölő “sztárírókkal”. Ördögi kör, amibe kerültem, sajnos, mert a hirtelen felbukkanó új kedvencek nem keltik fel az érdeklődésemet, és inkább öreg vagy halott írók után nyúlok a kiskozmoszos polcomon, hogy elolvassam a régi könyveimet századszor (vagy először, mert ilyen is van, hajaj, de még mennyi!)
A múlt héten vettem egy könyvet. (Ez is egyre ritkábban fordul elő.) A Perdido pályaudvar, végállomást, és egyedül azért, mert a könyvesboltban az ezer könyv közül választhat négyszáz forintért akció keretében az eredeti ár töredékéért juthattam hozzá. Mindenki csak dicséri, gonosz énem ellenben azt sutyorogja a fülembe, hogy ha annyira zseniális lenne, eddig hogyhogy nem fogyott el a boltokból. Lehet, hogy jó a könyv, csak sok a hozzám hasonló tapló? Talán sohasem fogom megtudni, mert amikor a vásárlás után a párommal egy presszó teraszán üldögélve a két kötettel barátkoztam (értsd: a kezembe vettem és néztem), elhangzott a jogos kérdés: “El is fogod olvasni, Apamapa?” – és én rémülten gondoltam bele, hogy aligha.
Sosem leszek egy naprakész faszi. Francba. De legalább végre kricsáltam egy jólesőt.
Az offolás magasiskolája