Az egyik sf-oldalon egy felhasználó a Nebula-díj mibenlétéről érdeklődött. Igyekeztem érthetően elmagyarázni neki, és közben eszembe jutott az angolszász SF másik legjelentősebb díja, a Hugo.
A mi kis sf-irodalmunk legismertebb díja a kitűnő íróról, Zsoldos Péterről kapta a nevét. Annyiban inkább a Nebulára hasonlít, hogy szakmai zsűri ítéli oda (a Nebulát ugyebár az amerikai sf&f-írószövetség); az olvasóközönség legföljebb csak drukkolhat és tippelgethet. Hirtelen jó ötletnek tartottam, hogy alapítani lehetne egy olyan díjat (lehetne a neve, tudomisén, Kuczka-díj, hogy ez is főszerkesztőről legyen elnevezve), ahol az olvasók is szavazhatnának. Készítenénk egy külön szavazóoldalt, ahol a regisztráció után mindenki leadhatná a voksát. Így a magyar fantasztikumnak sem egy, hanem két legjelentősebb díja lenne, és szerintem ezek gond nélkül megárulhatnának egy gyékényen, de mindenképpen javítsatok ki, ha tévedek.
Csak aztán az jutott eszembe, hogy szájtépésben sokkal többen alakítanak nagyot, mint egy szavazógomb lenyomásában, ezért is történhetett meg az, hogy pl. a második Galaktika közönségdíj kiosztása kellő érdeklődés hiányában elmaradt. 
2008. szeptember. archívuma.
Egy szép, ám már a kiötlés pillanatában hamvába holt kezdeményezés
2008. szeptember. 28. Az Élet, a Világmindenség meg Minden-ban. 17 HozzászólásLesz itt nemsokára annyi magyar fantasztikum, hogy csak győzzük elolvasni
2008. szeptember. 25. Csak science fiction-ban. 12 HozzászólásSzóba is került nem egyszer a SF témájú oldalakon, hogy még tavaly nyáron tehetségkutató pályázatot írt ki a Kossuth Kiadó „gazdag képzelettel és jó kifejezőkészséggel megáldott regényírók számára”. Műfajmeghatározásként a meglehetősen sokatmondó hangzású cyber-fiction és techno-thriller kulcsszavakat adták meg, ami simán beszuszakolható szerintem a tudományos fantasztikum tematikájába, ezért is írok róla itt. Tegnap ismertette a kiadó a nyerteseket; az első három helyezett a jövő év első felében meg is jelenik majd. A pályázat kihirdetésekor Kossuthék úgy harminc regényre számítottak, ehhez képest háromszor annyi érkezett. Számomra ismeretlenül cseng a három dobogós neve: az első helyezett Székelyhidi Zsolt lett (Jega Jade háborúban született), a második Flóra Ágnes (Az örvény), a harmadik pedig Balla Zsuzsanna Eszter (Lienoomi herceg).
Az első díjat nyert mű alapötlete a szerző elmondása szerint barátjáé, Zöllner Marcellé, eredetileg képregénynek készült, később nőtte ki magáét regénnyé. Mit regénnyé, egy regényfolyam első darabjává. (Ez engem személy szerint annyira nem lelkesít, nem rokonszenvezem a regényfolyamokkal.) Ez a rész egy kislány története, az emberiség pusztulása után, a robotháborúk idején. Lesznek benne állítólag képek is, biztosan jó drága lesz, már arra is gondoltam, hogy kérek a kiadótól recenziós példányt, mert őszintén szólva eléggé zsákbamacska a cím és az egysoros ismertető alapján a könyv; csak azért nem venném meg, hogy húsz oldal után odavágjam mérgembe’.
2008-ban nem kényeztettem el magamat a sci-fi találkozókkal. Nagy- és kisszabásúakról egyaránt távol maradtam, közben pedig osztottam az észt, hogy igenis tessék mindenkinek járni. Igaz, többnyire nem az én hibám volt. A HungaroConra lelkesen készültem, gyakorlatilag már akkor azon járt az eszem, amikor a 2007-esről hazafelé tartottam. Sajnos egy „apró szervezési hiba” miatt az indulás előtt nagyjából fél órával derült ki, hogy az egészből nem lesz semmi. A Szefantor tavaly nagyon tetszett nekem is és a családomnak is, tehát nem nagyon kellett győzködnöm őket, hogy ha úgyis megyünk az esedékes nyári rokonlátogatásra, akkor ejtsük útba, hiszen ott van a környéken. Sajnos hiába találtam oda tavaly minden nehézség nélkül, az idén eltévedtem a tanyavilágban; az idő is telt, a környékbeli tanyákon élők buta képe is felidegesített, én nem tudtam, hogy kukoricások és szántóföldek közt csak félkegyelműek élnek, Jun focizott és nem lehetett elérni, és mivel a család felől is iszonyú nyomás nehezedett rám, végül szégyenszemre feladtam. A PeCsás sci-fi nap nem is volt betervezve, nem is értem volna rá. Egy sima nyárzáró bográcsozás sem jött össze a legutóbb, sőt tegnap még a Patkó Bandiba sem voltam képes letolni a képemet, pedig lett volna okunk az ünneplésre: László Zolinak a héten megszülettek az ikrei!
Márpedig jó dolog egy sci-fi találkozó. Novemberben az Sfportal és a KreArt szervezésében lesz még egy igen komolynak ígérkező, még saját blogot is készítettek az esemény népszerűsítésére, aki a részletekre kíváncsi, innen értesülhet mindenről. Alant pedig a reklámfilm látható:
Emlékszem, fiatalkoromban vidéken is pezsgett ám a klubélet. Hogy mást ne mondjak, még a miskolci Molnár Béla Ifjúsági- és Úttörőházban is tartottak igen színvonalas és nagy látogatottságú, jól szervezett sf-napokat, körülbelül húsz lépésnyire Bársony János utcai otthonomtól, később pedig a néhány villamosmegállónyira lévő Ady Endre Művelődési Házba jártunk az esedékes találkozókra. A mai napig visszasírom azokat az időket. A novemberi találkozó kapcsán Jun megkért, hogy segítsek népszerűsíteni a rendezvényt, ezért azt is megemlítem, hogy amikor az Adyba a budapesti! sf-barátok – sőt sf-barát lányok! ellátogattak, a sci-fi diszkó után a kollégiumban, ahol megszálltak, még zsákolnom is sikerült egyet! (Sajnos, a lány nevére nem emlékszem, de még az arcára sem, pedig ki tudja? talán most ő is olvassa ezt a blogot.)
Remélem, novemberben tehát jó sokan leszünk.
A tíz legjobb nő a sci-fi filmekben, akivel, ha igaziak lennének, szívesen eltöltene egy hétvégét a magamfajta férfiember, ha éppen nem családos, mint én
2008. szeptember. 14. Listák és Mozgóképvilág-ban. 12 HozzászólásA közelmúltban Kitsilatzi egyik kommentje eszembe juttatta Robina Cruxot, majd néhány nappal később Zed Zero egyik sfportalos hozzászólásából megtudtam, hogy létezik egy legdögösebb sf-macák ötvenes listája. Mi sem természetesebb, mint hogy én, a listák lelkes híve azonnal össze is állítottam a saját tízes listámat a fantasztikus filmek női szereplőiből. Mozifilmekről van szó, ezért nem kerülhettek bele sem Crux kisasszony, sem pedig pl. Haggard Ayeshája, hiszen ők könyvekben szerepelnek, és a sorozatokat is mellőztem, hiszen azokban nem annyira vagyok otthon, így persze Mudd asszonyai sem indulhattak a versenyen. A lista természetesen szubjektív, ezt talán fölösleges is megemlítenem, és az ilyen rangsorolás nyilván változik a kor függvényében – van egy szomszédasszonyom, akinek már nem holmi bradpittek tetszenek, hanem a Halálbiztos diagnózisban valami ősz hajú, bajuszos faszi, de valahol ez is érthető. Ez a lista tehát a jelenlegi véleményemet tükrözi, és hangsúlyozom, nem a színésznőkről szól, hanem az általuk megformált karakterről. Remélem, olvasóim értékelik az igyekezetemet, hogy mezei screenshotok helyett próbáltam majdnem mindenkiről beállított sztárfotót mellékelni. Jöjjön hát a visszaszámlálás!
10. Ellen Ripley (Alien-filmek) – Érdekes nő ez a Ripley, majdnem lecsúszott a listáról. Az első filmben olyan nyakigláb esetlenkének tűnt nekem, akire ráférne egy mellplasztika is akár, a második részben a frizurája miatt még inkább úgy nézett ki, mint egy bérszámfejtő, a harmadikban meg már frizurája sem volt! Mégis van benne valami vonzerő, a negyedik részre pedig határozottan kikupálódott. Úgyhogy mégiscsak beszuszakoltam ide, a tizedik helyre.
9. Nova (A majmok bolygója) – Neki a legnagyobb erénye, hogy nem beszél vissza. Nem tudom, milyen lehet egy állati szintre süllyedt, rókaillatú nővel randevúzni, de ha Taylornak sikerült, akkor annyira mégsem lehet rossz. Kinézetre mindenesetre tetszetős.
8. Zhora (Szárnyas fejvadász) – Érdekes ez a csajos dolog, mert amikor az ún. sci-fi babe-ek kerülnek szóba, mindenki Prist emlegeti. Igaz, valójában őt alkották meg gyönyörszerzési szolgáltatásokra. Bohókás kinézete bennem mégsem indít meg semmit, a másik replikáns, Zhora annál inkább. Nem mellékesen Zhora magából is többet mutatott a filmben, és inkább ő az én esetem.
7. Tamara (Orion űrhajó: A visszatérés) – Na igen. Az első nagy szerelem. Nekem legalábbis. Persze szerencse is kellett hozzá, hogy bekerülhessen: ha a németek nem vágják össze a mozifilmet néhány évvel ezelőtt, most ő sem indulhatott volna a versenyen, hiszen szigorúan véve sorozatszereplő lenne. Az első nő, akit sci-fiben láttam, tacskó kiskölyök koromban - és azonnal rabul ejtette a lelkemet.
6. Loana (Egymillió évvel időszámításunk előtt) – Ilyen ősasszony mellett szívesen lengetném a kőbaltámat! Húznám a hajánál fogva, másik kezemben fognám a bunkót! De élek a gyanúperrel, hogy a valóságban egy kicsit másak, csúnyácskábbak, szőröskébbek, koszoskábbak lehettek a hölgyek. A filmet nézve mindig hajlamos vagyok megfeledkezni erről.
5. Deanna Troi (Star Trek: Az új nemzedék) – Szigorúan a mozifilmek tanácsadónője! Egyrészt azért, mert sorozatszereplőket ugye kizárunk, másrészt azért, mert a filmsorozat tanácsadónője az ott viselt frizurájával és eltúlzott sminkjével egy kissé komolytalannak tűnik nekem, habár az egyenruhája, ismerjük el, hibátlan.
4. Leia hercegnő (Csillagok háborúja – trilógia) – És most egy nagy sóhaj. Leia hercegnőről azt hiszem, fölösleges részletesebben áradoznom. Nincs olyan ember, akinek a listáján ne szerepelne. Érdekes különben, hogy ha szembe jönne velem egy ilyen nő az utcán, lehet, hogy nem figyelnék fel rá, hiszen egy olyan porcikája sincs, ami az esetem lenne. Így egyben mégis elérte, hogy a negyedik helyre kerüljön, és hosszú évekig, sőt évtizedekig az abszolút első volt nálam. Olyan szerelmes voltam bele kiskoromban, mint a dög!
3. Barbarella – Az azonos című film főszereplője. Néha (a film nagy részében) egy idegesítően hülye picsa, na de nem is az eszéért szeretjük. Akkor vajon miért? Például a kísérletező kedvéért. A kinézetéért. Kihívó és változatos ruháiért. Meg a finom mozdulatokért, amelyekkel a film elején ezektől a ruháktól a súlytalanságban megszabadul.
2. Saavik (Star Trek II.: Khan bosszúja) – Persze nem tudom, egy vulkáni nőtől mire számíthatunk érzelmek terén. Alighanem semmi jóra. De attól még mutatós a hadnagy kisasszony. És azt hiszem, szükségtelen külön kiemelnem, hogy konkrétan a második mozifilm Saavikjára gondolok, hiszen nem tudtuk nem észrevenni, hogy a harmadik és a negyedik részre egy kicsikét megváltozott.
1. Dizzy Flores (Csillagközi invázió) – Dizzy az istennő!!! Hová tette Johnny Rico a szemét, amikor azt a kiszeltünde szemöldökű Carmen Ibanezt, azt a találgatódzós hisztérikát választotta, a duzzadt szájával! Dizzy minden szempontból fölötte áll. Kinézetre, viselkedésében, ragaszkodásában… A film első megnézésekor nem is amiatt szurkoltam, hogy vágják már szét azokat a randa bogarakat, hanem, azért, hogy jöjjenek már végre össze. Bezzeg ha én lettem volna Rico helyében! Szegény Dizzy még ma is élne.
Na, most jönnek majd a felhördülések a kimaradt leányzók miatt. Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy nem sokkal maradt ki a tízből Anck-su-Namun, Sil a Lényből, valamint a Duras nővérek, Lursa és B’Etor sem.
Még hogy én vagyok a híres? A fasorban sem vagyok a hírnevemmel. Majd mindjárt megmondom én, ki a híres!
2008. szeptember. 11. Az Élet, a Világmindenség meg Minden-ban. 5 HozzászólásDöbbenetes élményben volt ma részem, nektek sem árt megkapaszkodni. Hogy az izgalmakat a végletekig fokozzam, az almánál kezdem. Azt kell tudni, hogy elhelyezkedtem; két napja főállásban dolgozom abban a csepeli középiskolában, ahol négy évet már lehúztam a kétezres évek elején. (Visszahívtak, én pedig alaposan átgondoltam a dolgokat, és arra a következtetésre jutottam, hogy huszonévesen még roppant jópofa, hogy az enbernek nincs bérlete, karórája meg bejelentett állása, ám az én koromban az ilyesmi már inkább aggasztó.)
Na, de a lényeg, hogy battyogok mit sem sejtve, gyanútlanul, még egyszer hangsúlyozom: egy iskolában, ahol kisebb gondom is nagyobb, és abszolúte de nem számítanék rá, és egyszer csak kit látok? Kinek az arcát gigászi méretűre nagyítva az Országos Felsőoktatási Információs Központ tavalyelőtti reklámplakátján, teljesen felkészületlenül, hogy az állam is leesik? Ki bazsalyog rám hirtelen mint villámcsapás derült égből?
Drága barátunk, megannyi sf-novella és regény Zsoldos Péter díjas szerzője, László Zoltán!!!
Az e havi Galaktikában a NASA ötvenedik születésnapja alkalmából tömör ám sok helyütt igen találó áttekintést kapunk a szervezet történetéről, működéséről, eredményeiről. Az egy időben komolynak és elérhetőnek elhitetett Mars-expedíciókról sajnos elszomorító tényeket közöl; persze lehetséges, hogy ez másnak nem is elszomorító, talán tényleg nem is érdekli már az embereket a Marsra lépés, csak én ragadtam meg még ezen a szinten. Közben a Spektrum televízió műsorán is látható egy dokumentumfilm-sorozat Utazás a Marsra címmel: a sorozat segíthet abban, hogy egy kicsit rászokjak a tévézésre, ám ha szigorúan vesszük, biztatás helyett inkább légből kapott kitalációkat ecsetel illetve a nehézségeket taglalja. Mivel eddig csak két részt sikerült elcsípnem, és nem is az elejétől fogva nézem, még azt sem tudom eldönteni, tetszik-e vagy sem. Adott volt tehát a logikus lépés: a hétvégén elővettem a Mars meghódításáról szóló filmjeimet, hogy egy kissé megvigasztalódjam.
A haragos vörös bolygó (The Angry Red Planet) 1959-ben készült. Színes a film, ám a trükktechnikája meglehetősen sajátságos, a marsi jeleneteknél például minden piros, a hátterek pedig nem is annyira festettek, mint inkább rajzoltak. A vörös bolygó csöppet sem barátságos benne. Mai szemmel nézve egy kissé fura, hogy buja növénytakaró borítja, és a mellékelt képekhez csak annyit fűzök hozzá, hogy az alsón látható rágcsálófejű óriás pókszörny korántsem a legveszedelmesebb lény, ami a négyfős kutatócsoportra leselkedik. Némileg hihetőbb a környezet a Robinson a Marson (Robinson Crusoe on Mars) című műremekben, amely 1964-ben készült, és nem más, mint Byron Haskin rendezte! A vörös bolygót itt nem lakják, csak más bolygóról látogatják emberforma idegen lények, de a történet annyira a defoe-i robinzonádot veszi alapul, hogy hősünk még a maga Péntekjét is megtalálja rajta. Kedvelem az ötvenes és hatvanas évek sci-fijeit, helyenkénti bárgyú naivitásuk ellenére is (vagy talán éppen azért) ám ezúttal valahogy nem elégítettek ki: hihetőbb történetre vágytam.
A 2000-ben készült A Mars-mentőakció (Mission to Mars) című film adta meg végül a beteljesülést. Screenshotot nem mellékelek, mert sajnos egyelőre csak VHS-en van meg, ráadásul nem is tudnék képkockát választani, ez a film ugyanis egy hálaisten. Tudom, sokan felhördülnek most, hogy a szokásos amerikai kliséhalmaz meg a többi, én mégis a védelmembe veszem. Brian De Palma filmről van szó, ez talán jelent valamit, olyan remek színészekkel, mint Gary Sinise vagy Tim Robbins, a zenét Ennio Morricone szerezte. Ez kellett most megfásult lelkemnek. A látvány gyönyörű. A mentőakció igyekezete előtt le a kalappal. Az Arc új megvilágításba kerül és több meglepetést is tartogat. A jelenet, amikor megtudjuk, mi történt a Marssal és a marsiakkal, lélegzetelállító. És bár a legtöbb fordulat előre kiszámítható, mégis az elejétől a legutolsó pillanatáig a képernyő elé szegezi a nézőt a film. Ráadásul neki köszönhetően világosodtam meg, ezen a hétvégén, micsoda előnyei vannak az öregedésnek. Azt hiszem, harmadszor láttam A Mars-mentőakciót, meszes agyamnak köszönhetően azonban az újdonság erejével hatott rengeteg részlete, így harmadjára is önfeledten végig tudtam izgulni az egészet, ráadásul a korral egyre szentimentálisabb is lesz az ember, így a sokszor közhelyesen megható részeknél kellőképpen és kellemesen el tudtam érzékenyülni. Nagyon sok ilyen filmet szeretnék még látni.
Az offolás magasiskolája