Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

“Ha valakit igazán szeretsz, sose búcsúzz el tőle.”

Elég sok ZsPD-ra jelölt művet elolvastam az év első felében; vagy nyugodt lélekkel magam vettem meg a könyveket (A Keringés, Poszthumán, Grin), vagy ajándékba kaptam őket (Amnézia, Dimand). Sajnos Benyák Zoltán (Jonathan Cross) Kvartett című művével senki nem kedveskedett nekem, én pedig sokáig halogattam a megvásárlását, mert egészen egyszerűen féltem, ahogyan az általam előzőleg nem ismert magyar íróknál mindig. Kapóra jött a múltkori SF-találkozón a fabatkás árverés, ahol végre a magamévá tehettem – azóta elolvastam, és bátran állíthatom, hogy ha valódi pénzt adok érte, azt sem bántam volna meg. Azt nem mondom, hogy korszakalkotó mű lesz a magyar sf történetében a Kvartett, azt viszont igen, hogy nagyon kellemes olvasmány volt ez az akciódús, egy-két helyen a pornográfia határát súrolóan naturalista, ám igényesen megírt romantikus sci-fi ponyva.

Négy teljesen külön szálon indul a történet, a négy főszereplő sorsa aztán majd keresztezi egymást – jobban mondva még a múltban keresztezte, és majd a regény végén derül ki, hogyan és miképpen. Az író nyugodt tempóban csöpögteti az információkat, így az olvasóban is lassacskán összeáll a kép, s bár nem lesz úrrá rajtunk olyan elsöprő erejű döbbenet, mint például László Z. firnitáinál, a jóleső megkönnyebbülést azért érezni fogjuk, ahogy szépen a helyükre kerülnek a mozaikdarabkák. Cross szerencsére a könyv felénél levetkőzi azt a mesterkéltséget, ami a könyv elejére szerintem néha jellemző volt egy kicsit, de az is lehet, hogy csak az izgalmak szaporodnak meg annyira, hogy már nem tűnik fel; az olvasó mindenképpen jól jár, és mivel a legtöbbször másik szálon folytatódnak a fejezetek, mindig másik karakterért lehet izgulni - vagy ha van kedvenc karakterünk, még inkább az olvasásra vagyunk sarkallva, hogy minél hamarabb találkozhassunk vele ismét.

Ha már a karaktereknél tartunk, számomra a gépember lett a főszereplő. Az ő figurája van a legjobban eltalálva a könyvben, az különösen tetszett, hogy cselekedeteinél a szerző mindig bemutatta a mesterséges szerkezetben végbemenő döntési mechanizmusokat. Egyszerűen imádtam, örülök, hogy végül úgy alakult a sorsa, ahogy. Jópofa párost alkot a majdnem-főszereplő Sir Frankkel, a takarómegigazítós jelenetnél, nem hazudok, majdnem sírtam. A robotember múltjáról ráadásul profi időzítéssel rántja le a leplet Cross, ott is nagyot nyeltem. Ugyanakkor Valery motivációit erőtlennek érzem, a történet kezdete és befejezése szempontjából látszólag fontos ugyan a szerepe, utólag átgondolva az olvasottakat személy szerint mégis úgy érzem, érthető és élvezhető lett volna akár nélküle is a regény. Igaz, neki köszönhető a kalandok tetemes része, és a(z engem kissé bosszantó) pikáns jeleneteket is az ő számlájára írhatjuk, ám útkeresését hisztinek tartom, mint exfeleség nem hiteles a számomra, ráadásul még Lucia számára sem nyújt érdemi segítséget.

Nyomasztó, kettészakadt társadalom kulisszái közt zajlanak az események, és noha társadalmi szempontból a hepiend bizony elmarad, a szereplők magánélete végül megnyugtatóan rendeződik. A környezet tényleg környezet marad csupán, háttér, és ez jól is van így, hiszen Cross aligha filozofikus antiutópiát szeretett volna kerekíteni az ötletéhez, inkább egy pörgős-fordulatos, önmagát könnyen olvastató sztorit, és ebből a szempontból jól is teljesítette a feladatát. Ha a jövőben tervez még fantasztikus regényeket, mindenképpen keresni fogom a polcokon.

Elöljáróban – és a szubjektivitásomat hangsúlyozandó – leszögezem: Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy sokkal többször kellene tanulmányoznom a hobbimba vágó szakirodalmat, és nem ártana naprakészebbnek lennem a SF irodalom trendjeiben, mert valószínűleg ennek a fáziskésésnek köszönhető, hogy a manapság igen népszerűnek számító transz- illetve poszthumanizmussal valamint a technológiai szingularitáshoz igazán közeli környezettel jómagam a Génszimfóniában találkoztam először, az elíziumiak kapcsán (és akkor még felháborított egy kissé a dolog). A témát részletesebben boncolgatja, egyszersmind érthetőbbé is teszi legfrissebb olvasmányélményem, Markovics Botond Isten gépei című műve.

A Brandon Hackett álnéven ismert szerző az űroperai kellékek felől erőteljesen a keményvonalas SF felé fordult, és A poszthumán döntés után ez a kötet a második lépése az írói útkeresésben. Szerintem meg fogja találni; érdekes könyv az Isten gépei, érzelmeim mégis vegyesek vele kapcsolatban, mert bár a transzhumanizmus és a technológiai szingularitás filozófiája még számomra is elfogadható, jövőképe pedig akár kecsegtető is lehet, a gondosan felépített cselekmény és a lelkiismeretesen fogalmazott leíró részek ellenére nekem, a XX. században leragadt olvasónak legalább ugyanolyan nehezen elképzelhető a biológiai anyagmanipuláció és az omegák léte, mint az elíziumiak szabadgépei vagy a nanoszervók segítségével alakjukat és funkciójukat váltogató használati tárgyak. Hackett regényében ezeket valamint az aprólékosan részletezett csillagászati témájú okfejtéseket éppen ezért nem is annyira elhiszem, inkább csak tudomásul veszem olvasás közben. Ezzel nem a művet kritizálom, alighanem én vagyok inkább lemaradva a korhoz képest. Egy jó sci-finek természetesen mindig a kora előtt kell járnia, és én ezzel hiába nem kívánok foglalkozni, hiába fordulok inkább a régebbi sf felé, mint holmi irodalmi gépromboló, Brandon Hackett munkásságát akkor is követni fogom, mert ezen a téren tehetségesnek tartom. A cselekmény magabiztos vezetése előtt meg kell emelnem a kalapomat, mint ahogyan elismerésre méltó a regény „tudományos” megalapozottsága is. (Igaz, helyenként ezt kissé eltúlzottnak illetve némely esetben fölöslegesnek érzem: példák igény szerint személyesen vagy hozzászólásban; itt most nem lesz kukacoskodás.)

Ami szerintem nagy erénye a műnek, hogy a szerző nem felejti el néha fellazítani a különben fegyelmezett stílust, egyszer-kétszer a jó ízlés határain belül még az olvasóinak / írótársainak! is hajlandó kikacsintani: jót nevettem például, amikor Scott könyvespolcán észrevettük Baran Bloggernaplóját (Ehhez persze ismerni kell A Keringést). Az én ízlésemnek viszont hőseink a kelleténél egy kicsit többet foglalkoznak a szexszel, ez némiképp zavart mindvégig.

Eleinte nem rokonszenveztem a történet szempontjából igen fontos omegákkal (tulajdonképpen úgy igazából egyik szereplővel sem, túl távolinak éreztem őket saját magamtól), úgyhogy nem is bántam, hogy az író fair volt és rámutatott a legnagyobb különbségekre emberek és omegák közt (érzelmek és kreativitás), de a végén olyan korrektül viselkedtek, hogy még lelkiismeretfurdalást is éreztem emiatt.

Nagyon tetszett, hogy ez a fenenagy fejlettség mégsem sült galamb, mindennek ára van, érdekes volt, amikor arról olvastam, hogy ennek érdekében bizony széjjel kellett farigcsálni a Földet, sőt a kínaiak a Holdat sem kímélték. Mivel semmi sincsen ingyen, a következő lépés csakugyan a csillaparazitizmus kell, hogy legyen, a könyv szerint az értelmes lények előbb-utóbb elkezdik felélni a világmindenség anyagát.

Összegzésképpen tehát azt kell mondanom, hogy bár nem kedvelem túlságosan a makro sf-et, mégis remek könyvnek érzem ezt az Isten gépeit, a jelenkori magyar tudományos fantasztikum iránt érdeklődők semmiképpen se hagyják ki, de engem egy kicsit jobban megizzasztott A poszthumán…-nál, amelynek egyébként a szereplőit is jobban szerettem. A végén egy utószót is kapunk kedveskedésből; mivel egy kissé tartottam a regénytől, én ezt átkereszteltem előszónak és nem is jártam rosszul: rengeteget segített a könyv megértésében. De be kell vallanom: A láthatatlan embert még mindig jobban elhiszem.