Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Nitától kaptam a felkérést, valami olyasmi a feladat, hogy írjuk le, mi jut az eszünkbe az őszről. Jókor, lassan már a télről kellene; a magam részéről az őszt mint évszakot rettenetesen utálom, a legjobban mind közül, nem is szívesen gondolok rá.

Nekem az őszről kedvenc humoristám, Ősz Ferenc jut az eszembe, akiről manapság mintha megfeledkeztek volna, pedig fanyar szellemessége szerintem dacol a korral; humoreszkjei hűen bemutatják a hatvanas-hetvenes évekre jellemző kisenber-életérzést, és mivel jórészt politikamentesek, hála istennek ma is élvezhetők. Idén november 10-én lett volna nyolcvan éves. A halála után megjelent Archimedes a rubrikán című gyűjteményéből (tízezem!) most megismertetem olvasóimat az egyik szösszenetével.

Lázadás

Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik. A lázadást a kabátom kezdte. Ujjai kifordultak, összekuszálódtak, és nem akarták befogadni karjaimat. Szégyelltem az emberek előtt, hogy nem tudtam legyőzni, ezért úgy tettem, mintha csak a vállamra akarnám teríteni. De ebben is alulmaradtam, mert minduntalan lecsúszott, ekkor cipőim rátapostak, miután már egymást is összerugdosták. Öngyújtóm kiugrott a kezemből, amikor lehajoltam érte, tétova ujjaim elől cipőm odébb pöccintette, majd rá is taposott a kezemre.

Azért nagyobb baj nélkül hazajutottam, bár észre kellett vennem, hogy nemcsak személyi holmijaim, de az állami tulajdonban levő tárgyak is ellenem fordultak. Több lámpaoszlop nekem jött, a kulcslyuk vitustáncot járt. A lépcsők szokatlanul viselkedtek. Lépcső ugrott elém, ahol nem is számítottam rá. Ahol pedig lépcsőnek kellett volna lennie, ott a levegőre léptem, és ez többször kényszerített oktalan helyzetváltoztatásokra.

Fogasom, a hűséges fogasom egyszerűen elugrott előlem, a fürdőszobaajtó az orromra csapódott, a kézizuhanyozó pofonon fröcskölt, a melegvízcsap hideget, a hidegvízcsap forró vizet szórt a nyakamba.

Bevallom, ekkor már elkeseredtem, de nem sírtam. A könnyek azért patakzottak a szememből, mert a kávéfőzőm is fellázadt. Főzni akartam egy kávét, és az ádáz főző kiégette magából az összes gumitömítést. Tettének oka az alantas és kicsinyes bosszú, amiért elfelejtettem vizet tölteni bele.

Kedvenc szőnyegeim, amelyeket mindig kíméltem és még a vendégeknek sem engedtem meg, hogy cipőjükkel illessék, kicsúsztak alólam, és felkunkorodott széleikkel elgáncsoltak. Estemben még meg akartam kapaszkodni a könyvszekrényben, de a hálátlan rám dőlt, magával rántva az akváriumot. Kerevetem, oly sok meghitt éjszakám hűséges társa, kis csónaknak képzelte magát, mely a Dunán rengedez. Kénytelen voltam átülni a fotelembe. Nos, neki alapos oka volt, hogy haragudjon. Testébe számtalan lyukat égettem cigarettámmal. Innen néztem ugyanis a tévét, és gyakorta elalszom. Fotelem nemtelen bosszújától elragadtatva egyszerűen kiborított magából…

Furcsán viselkedtek falaim is. Dülöngélni kezdtek, mintha maguk alá akarnának temetni. A mennyezet egész közel jött hozzám, már azt hittem, rám dől, de csak ijesztgetett. Mindenesetre behunytam a szemem, csak nem hagyom magam froclizni?

Reggelre megszelídültek valamennyien. Könyvszekrényem bánatosan feküdt a földön, a fürdőszobacsapok szomorúan sírtak, könnyeik elárasztották az előszobát is. A kávéfőző sem füstölgött már dühösen, mert a biztosíték régen kiolvadt.

Újra uruk és tulajdonosuk lettem, visszavettem hatalmam felettük, láttam rajtuk a bűnbánatot. Néhányan, mint például az egyik cipőm, a nyakkendőm, a zoknim, félve a felelősségrevonástól, elbújtak. A cipőt a konyhakredencben, a nyakkendőt a csilláron, a zoknit a lábamon találtam meg. Kihirdettem az általános amnesztiát, mert valójában nem ellenségeim ők. Csak akkor, ha szövetségesük támad. Mint tegnap. Egy félelmetes felforgató. A neve: Napóleon. Ez a Napóleon foglalkozását illetően konyak, de legalább annyi bajt hozott a világra, mint névrokona.

Száműzöm az életemből. Éljen Mohai Ágnes, a szép nevű magyar ásványvíz!