“Ha valakit igazán szeretsz, sose búcsúzz el tőle.”
Elég sok ZsPD-ra jelölt művet elolvastam az év első felében; vagy nyugodt lélekkel magam vettem meg a könyveket (A Keringés, Poszthumán, Grin), vagy ajándékba kaptam őket (Amnézia, Dimand). Sajnos Benyák Zoltán (Jonathan Cross) Kvartett című művével senki nem kedveskedett nekem, én pedig sokáig halogattam a megvásárlását, mert egészen egyszerűen féltem, ahogyan az általam előzőleg nem ismert magyar íróknál mindig. Kapóra jött a múltkori SF-találkozón a fabatkás árverés, ahol végre a magamévá tehettem – azóta elolvastam, és bátran állíthatom, hogy ha valódi pénzt adok érte, azt sem bántam volna meg. Azt nem mondom, hogy korszakalkotó mű lesz a magyar sf történetében a Kvartett, azt viszont igen, hogy nagyon kellemes olvasmány volt ez az akciódús, egy-két helyen a pornográfia határát súrolóan naturalista, ám igényesen megírt romantikus sci-fi ponyva.
Négy teljesen külön szálon indul a történet, a négy főszereplő sorsa aztán majd keresztezi egymást – jobban mondva még a múltban keresztezte, és majd a regény végén derül ki, hogyan és miképpen. Az író nyugodt tempóban csöpögteti az információkat, így az olvasóban is lassacskán összeáll a kép, s bár nem lesz úrrá rajtunk olyan elsöprő erejű döbbenet, mint például László Z. firnitáinál, a jóleső megkönnyebbülést azért érezni fogjuk, ahogy szépen a helyükre kerülnek a mozaikdarabkák. Cross szerencsére a könyv felénél levetkőzi azt a mesterkéltséget, ami a könyv elejére szerintem néha jellemző volt egy kicsit, de az is lehet, hogy csak az izgalmak szaporodnak meg annyira, hogy már nem tűnik fel; az olvasó mindenképpen jól jár, és mivel a legtöbbször másik szálon folytatódnak a fejezetek, mindig másik karakterért lehet izgulni - vagy ha van kedvenc karakterünk, még inkább az olvasásra vagyunk sarkallva, hogy minél hamarabb találkozhassunk vele ismét.
Ha már a karaktereknél tartunk, számomra a gépember lett a főszereplő. Az ő figurája van a legjobban eltalálva a könyvben, az különösen tetszett, hogy cselekedeteinél a szerző mindig bemutatta a mesterséges szerkezetben végbemenő döntési mechanizmusokat. Egyszerűen imádtam, örülök, hogy végül úgy alakult a sorsa, ahogy. Jópofa párost alkot a majdnem-főszereplő Sir Frankkel, a takarómegigazítós jelenetnél, nem hazudok, majdnem sírtam. A robotember múltjáról ráadásul profi időzítéssel rántja le a leplet Cross, ott is nagyot nyeltem. Ugyanakkor Valery motivációit erőtlennek érzem, a történet kezdete és befejezése szempontjából látszólag fontos ugyan a szerepe, utólag átgondolva az olvasottakat személy szerint mégis úgy érzem, érthető és élvezhető lett volna akár nélküle is a regény. Igaz, neki köszönhető a kalandok tetemes része, és a(z engem kissé bosszantó) pikáns jeleneteket is az ő számlájára írhatjuk, ám útkeresését hisztinek tartom, mint exfeleség nem hiteles a számomra, ráadásul még Lucia számára sem nyújt érdemi segítséget.
Nyomasztó, kettészakadt társadalom kulisszái közt zajlanak az események, és noha társadalmi szempontból a hepiend bizony elmarad, a szereplők magánélete végül megnyugtatóan rendeződik. A környezet tényleg környezet marad csupán, háttér, és ez jól is van így, hiszen Cross aligha filozofikus antiutópiát szeretett volna kerekíteni az ötletéhez, inkább egy pörgős-fordulatos, önmagát könnyen olvastató sztorit, és ebből a szempontból jól is teljesítette a feladatát. Ha a jövőben tervez még fantasztikus regényeket, mindenképpen keresni fogom a polcokon.
Az offolás magasiskolája