“Ha valakit igazán szeretsz, sose búcsúzz el tőle.”
Elég sok ZsPD-ra jelölt művet elolvastam az év első felében; vagy nyugodt lélekkel magam vettem meg a könyveket (A Keringés, Poszthumán, Grin), vagy ajándékba kaptam őket (Amnézia, Dimand). Sajnos Benyák Zoltán (Jonathan Cross) Kvartett című művével senki nem kedveskedett nekem, én pedig sokáig halogattam a megvásárlását, mert egészen egyszerűen féltem, ahogyan az általam előzőleg nem ismert magyar íróknál mindig. Kapóra jött a múltkori SF-találkozón a fabatkás árverés, ahol végre a magamévá tehettem – azóta elolvastam, és bátran állíthatom, hogy ha valódi pénzt adok érte, azt sem bántam volna meg. Azt nem mondom, hogy korszakalkotó mű lesz a magyar sf történetében a Kvartett, azt viszont igen, hogy nagyon kellemes olvasmány volt ez az akciódús, egy-két helyen a pornográfia határát súrolóan naturalista, ám igényesen megírt romantikus sci-fi ponyva.
Négy teljesen külön szálon indul a történet, a négy főszereplő sorsa aztán majd keresztezi egymást – jobban mondva még a múltban keresztezte, és majd a regény végén derül ki, hogyan és miképpen. Az író nyugodt tempóban csöpögteti az információkat, így az olvasóban is lassacskán összeáll a kép, s bár nem lesz úrrá rajtunk olyan elsöprő erejű döbbenet, mint például László Z. firnitáinál, a jóleső megkönnyebbülést azért érezni fogjuk, ahogy szépen a helyükre kerülnek a mozaikdarabkák. Cross szerencsére a könyv felénél levetkőzi azt a mesterkéltséget, ami a könyv elejére szerintem néha jellemző volt egy kicsit, de az is lehet, hogy csak az izgalmak szaporodnak meg annyira, hogy már nem tűnik fel; az olvasó mindenképpen jól jár, és mivel a legtöbbször másik szálon folytatódnak a fejezetek, mindig másik karakterért lehet izgulni - vagy ha van kedvenc karakterünk, még inkább az olvasásra vagyunk sarkallva, hogy minél hamarabb találkozhassunk vele ismét.
Ha már a karaktereknél tartunk, számomra a gépember lett a főszereplő. Az ő figurája van a legjobban eltalálva a könyvben, az különösen tetszett, hogy cselekedeteinél a szerző mindig bemutatta a mesterséges szerkezetben végbemenő döntési mechanizmusokat. Egyszerűen imádtam, örülök, hogy végül úgy alakult a sorsa, ahogy. Jópofa párost alkot a majdnem-főszereplő Sir Frankkel, a takarómegigazítós jelenetnél, nem hazudok, majdnem sírtam. A robotember múltjáról ráadásul profi időzítéssel rántja le a leplet Cross, ott is nagyot nyeltem. Ugyanakkor Valery motivációit erőtlennek érzem, a történet kezdete és befejezése szempontjából látszólag fontos ugyan a szerepe, utólag átgondolva az olvasottakat személy szerint mégis úgy érzem, érthető és élvezhető lett volna akár nélküle is a regény. Igaz, neki köszönhető a kalandok tetemes része, és a(z engem kissé bosszantó) pikáns jeleneteket is az ő számlájára írhatjuk, ám útkeresését hisztinek tartom, mint exfeleség nem hiteles a számomra, ráadásul még Lucia számára sem nyújt érdemi segítséget.
Nyomasztó, kettészakadt társadalom kulisszái közt zajlanak az események, és noha társadalmi szempontból a hepiend bizony elmarad, a szereplők magánélete végül megnyugtatóan rendeződik. A környezet tényleg környezet marad csupán, háttér, és ez jól is van így, hiszen Cross aligha filozofikus antiutópiát szeretett volna kerekíteni az ötletéhez, inkább egy pörgős-fordulatos, önmagát könnyen olvastató sztorit, és ebből a szempontból jól is teljesítette a feladatát. Ha a jövőben tervez még fantasztikus regényeket, mindenképpen keresni fogom a polcokon.


















Először is, ami engem megfog ebben a könyvben, az a borítója. Royo festmény, ha jól tudom.
Na, akkor folytatom. Mert nálam, az elején valahogy elfogyott a szusz. De, ha te mondod…
Egy bodicsek ide - egy oda. Azt hiszem, el fogom olvasni.
Péter!
Köszönöm, hogy rám szántad az időd. Remélem, legközelebb is elolvasol, akkor is, ha nem kimondottan scifit sikerül papírra vetnem.
Nekem bejött!
Érdemes elolvasni! És a borító is jó
/Hát persze hogy Royo/