Az elmúlt héten szívelégtelenségben elhunyt a 92 éves Forrest J. Ackerman, akit többek között Mister Science Fictionnek is becéztek tisztelői, akinek a legenda szerint a sci-fi kifejezést is köszönhetjük – azt a sci-fi kifejezést, amit mára divatos lett bizonyos elnézőn-lekicsinylő jelentéstartalommal felruházni: jómagam nem is értem, miért, úgyhogy hajlandó vagyok erről bármikor vitatkozni. Forry Ackerman olyan, mint Roy Batty; sokat látott; úgy sörözött Asimovokkal meg Bradburykkel, ahogyan én Szélesikkel meg Markovicsokkal. Erről most eszembe is jutott, hogy beh szívesen lennék én a magyar Ackerman, de persze ahhoz még nagyon sok babot kell ennem.
Minek is írnék most Ackerman cameo-szerepeiről, be kell írni a nevét a wikipédiába és kész, ott a lista. Számomra ugyanis Ackerman mint rajongó, tisztelni, becsülni való, lelkes rajongó és mint gyűjtő, alapos, rendszeres, irigylésre méltó gyűjtő jelentős. Az ő mentalitását sajnos nemigen fedezhetni fel mostanság a sci-fi rajongók körében; a maiak (tisztelet a kivételnek) legnagyobb gondja, hogy akár írókörökbe való tömörüléssel, akár melldöngetve-egyedül íróként lendítsenek a fantasztikum szerintük kátyúba ragadt szekerén. Mellesleg Ackerman mint rajongó/gyűjtő 1953-ban rendkívüli Hugo-díjat is kapott ám.
Egykori lakása, az Ackermansion tulajdonképpen egy gazdag múzeum. Ej, de szívesen lennék én éelnappali portás benne! Számomra ez az egyik álommeló. Nem unatkoznék ott, az biztos, de ha mégis, legföljebb vinnék magammal könyvet… 
A gyakran a kukából kihalászott, gyakran csillagászati összegekért vásárolt filmes kellékeket most nem is veszem figyelembe, csak azt az irdatlan mennyiségű, töméntelen könyvet és magazint, amit felhalmozott: egy dicső (!) kor dokumentumait. Úgy gondolok rá.
Van nekem ez a könyvem, ugye. A Holnap világai a ’20-as évektől a ’60-as évekig bemutatja a sf-folyóiratok és könyvek legjellemzőbb, magyar enber által mégis sokszor először látott borítóit, közel háromszázat, tematikus elrendezésben. Dicső kort írtam, és erről bármikor hajlandó vagyok vitatkozni – ezek ugyanis a lelkesedés évei, a bizalmatlanság évei, a remény évei, a reménytelenség évei… a sci-fi történetének ha nem is aranykora, de mindenképpen az eseménydús kamaszkora, az álmok és a szabadjára engedett, féktelen fantázia birodalma. E kor sf-„termékei” sokaknak ma már megmosolyogtatók talán, mégis: a ponyvák – na meg a B-kategóriás filmek – nélkül most nem lehetne arról vitázni, miért is nem tartják irodalomnak a sci-fit. Mert nem lenne sci-fi!
Forry Ackerman megbecsülte a sci-fit. Megbecsülte, és a maga módján vigyázott rá. Ápolta, őrizte, szerette, népszerűsítette, követendő példa is lehetne sokaknak akár. És erről az egy dologról nem vagyok hajlandó vitatkozni.
Az offolás magasiskolája