A Galaktika szerkesztőségébe először 1988-ban nyertem bepillantást. Tizenöt éves fejjel természetesen csak a képzelet segítségével: a 101 mini sci-fi egyik egypercesét olvasva lelki szemeim előtt megjelentek az ott dolgozók. És nagyjából azóta izmoztam azon, hogy egyszer én is közéjük valónak tekinthessem magam, hogy egy nap majd nekem is bedobjon egy ilyesmi meghívót a postás bácsi:
Húsz évnek kellett eltelnie hozzá. Nyilván ha akkoriban valaki azt mondja, hogy ez a postás bácsi egy megfoghatatlan bithalmaz lesz, a meghívó tetszés szerint nagyítható-kicsinyíthető, csillámló képkockák összessége, a postaládámat pedig egy bárhová magammal vihető elektronikus ketyere képernyője jelenti majd, hát azt felelem neki, hogy ez a legdurvább szájenszfiksön, amit csak hallottam. Ahogyan ez, ugyanúgy a szerkesztőségek mindennapi élete is sokat változott, maradi-romantikus emberke lévén azt kell, hogy mondjam: sajnos. A Háló jó(?)voltából megritkultak a személyes találkozások, ezért is volt hatalmas ötlet ez a koccintgatós évköszöntő a Fény utcában. Meglepődtem, hogy harmincnál is többen gyűltünk össze írók, fordítók és szerkesztők, eddig valahogy soha nem számoltam össze, hányan lehetünk. (Jólesik ám ezt a többes szám első személyt használni, hiszen – rám mélységesen jellemző módon – igaz, hogy 2005 novemberében indult csak újra a folyóirat, én már júniusban galaktikás névjegykártyát osztogattam a haverjaimnak.) Kár, hogy csak két órát tudtam maradni, gyanítom, a többiek szokás szerint még átmentek a kocsmába. Mindenesetre volt százhúsz percem, amikor minden érzékszervemmel érezhettem, hogy igen! most ott vagyok, ahol gyermekkorom óta lenni szerettem volna.
Verne Gyula és Wells H. György műveit. Kettőjükről szól a Discovery nemrég dévédén megjelent dokumentumfilmje, A science fiction prófétái. A készítők a teljesség igénye nélkül elibénk szórnak pár információmorzsát az életükről, a munkamódszereikről és egy-két művükről – véleményem szerint akár két órát is elbírt volna a téma a szűk kis 50 perc helyett. A filmben fizikusok, matematikusok valamint az irodalmi részlegből Greg Bear is megszólalnak, beszélnek a tudományos fantasztikum atyjáról (simavé) és a XX. századi SF Shakespeare-jéről (duplavé), ám elsődlegesen, mint ahogyan a cím is sugallja, afölött álmélkodnak, miként tudta e két író így megjósolni a jövőt. Kiderül, hogy sok tudós pályaválasztását illetve későbbi tudományos céljait és eredményeit nagyban befolyásolta a két úriember.
Az offolás magasiskolája