Egy percig se vegye senki komolyan a következő kérdésemet, hiszen sokakat mélyen felzaklatott az is, amikor Kasztovszky Bélát a magyar Bradburynek titulálták, de az jutott eszembe, hogy ha már van nekünk magyar Bradburynk, magyar Ian McDonaldunk (László Zoltán) és magyar Brandon Hackettünk (Markovics Botond 
), lehet, hogy most a magyar Douglas Adamst is megtaláltuk Dörnyei Kálmán személyében?
Ezt persze így senki nem jelentette ki, viszont legújabb olvasmányélményem, A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai fülszövegében céloznak rá, hogy Dörnyei első sci-fijét a Galaxis Útikalauz stopposoknak ihlette. Ilyet, még ha így van is, akkor sem szerencsés egy fülszövegben megemlítni, hiszen két dolog történhet:
a) az olvasó felháborodva és előítéletekkel telve, méregből durálja neki magát az olvasásnak, mondván: Adams utánozhatatlan, és az első oldaltól kezdve a szőrszálat fogja hasogatni,
b) megemelkedett élvezetszint-elvárásokkal gyürkőzik neki a szóban forgó műnek, jó eséllyel azonnal azokat a részleteket fogja kiszúrni, amiken nem veszi észre az adamsi inspirációt, és az első oldaltól kezdve a csomót fogja keresni még a kákán is.
Igyekeztem, hogy ne így legyen; kitisztított tudattal vettem kézbe a még meleg könyvet, sem a) sem b) verzió, nem vezérelt más, csakis a puszta kíváncsiság, amikor olvasni kezdtem – és már az első néhány fejezet után tudtam, hogy sok minden mást nemigen fogok csinálni, amíg az utolsó oldalig le nem legeltem.
Continue reading ‘Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai’
A tudományos-fantasztikus filmeknek (és főként a többséget alkotó ámerikai alkotásoknak) van egy nagy hátránya: az esetek nagy részében kiszámítható, hogyan fognak befejeződni. Állandóan a Földet támadó idegenek húzzák a rövidebbet; ha ne adj’ isten az emberiség az agresszor, végül kiderül, hogy buta félreértésről van szó, és boldogan borul a két civilizáció egymás keblére; durva katasztrófa esetén a bolygónk mégis mindig megmenekül; várostipró szörnyetegek a végén lelövettetnek, ráadásul jó esetben a folytatásból, rosszabb esetben az első rész végéből újabban az is kiderül, hogy van még egy vagy több ugyanilyen cudar teremtmény… sőt – Scott Carey kivételével – az elképesztően apróra összement emberkék is visszanyerik eredeti méreteiket.
Vannak azonban olyan filmek is, ahol rángó gyomorral, remegő kézzel maradunk a fotelben és üveges tekintettel meredünk a fölfelé gördülő stáblistára, annyira letaglóztak minket az utolsó képkockák. Sőt, azok az igazán remekül sikerült mozik, ahol a váratlan befejezés mintegy felrakja a koronát a műre. Ezekből a filmekből válogattam össze az általam legjobbnak tartott tízet, és sajnos, a lista jellegéből adódóan le is lövöm mindegyik poénját jól!
Continue reading ‘A tíz legmeghökkentőbb filmbefejezés a sci-fiben’
Érdekes egybeesés, hogy éppen azon a napon, amikor a Sci-Fi Channel SyFy-ra változtatta a nevét (ezt több híroldal, nálunk az SFportal tudatta ma; sokakat felháborít a dolog, engem nem zavar, sőt!), a nyilvánosság elé került a nemrégiben elhunyt Forrest J. Ackerman utolsó (tulajdonképpen búcsú-) üzenete. Ami a legmeghatóbb benne, az az, hogy Ackerman élete során többször is megemlítette: szeretné, ha az utolsó szó, ami elhagyja a száját, a SCI-FI lenne.
Sikerült a kisöregnek.
Egy percig se vegye senki komolyan a következő kérdésemet, hiszen sokakat mélyen felzaklatott az is, amikor Kasztovszky Bélát a magyar Bradburynek titulálták, de az jutott eszembe, hogy ha már van nekünk magyar Bradburynk, magyar Ian McDonaldunk (László Zoltán) és magyar Brandon Hackettünk (Markovics Botond 
Az offolás magasiskolája