A Galaktikának köszönhetően alkalmam nyílt Robert Charles Wilsonnal és feleségével, Sharryvel négy napot együtt tölteni. Nem mindennapos dolog az életemben, hogy egy ilyen jó és ilyen kedvelt íróval ennyi időt lehessek szinte sülve-főve, úgyhogy még ma is nagyon nehezen tudok napirendre térni a rengeteg élmény fölött. Tudom, hogy előbb-utóbb vissza kell rázódnom a hétköznapok egyhangúságába; jelenleg azonban az köti le minden energiámat, hogy megpróbáljak többé-kevésbé tárgyilagos hangot megütni ebben a bejegyzésben, mert nem szívesen tenném nevetségessé magam holmi kamaszos ujjongással, a legszívesebben most mégis az kívánkozna ki belőlem.
Continue reading ‘Robert Charles Wilson Budapesten - Az író, a turista és az ember’
Na, mert az van, hogy a Könyvfesztivál apropójából ma érkezik Magyarországra Robert Charles Wilson Kanadából (akik ne adj’ isten nem ismernék: töméntelen sf, köztük a magyarul is megjelent Hugo-díjas Pörgés, a Tengely és a napokban remélhetőleg megjelenő Bioszféra írója), majdnem egy hétig itt lesz, és nekem jutott az a (nem is annyira feladat, mint inkább) megtiszteltetés, hogy a héten gondoskodjak róla, ne érezze már olyan elanyátlanodva magát, megmutogassam neki a várost, miegyéb. Szemrebbenés nélkül szabaddá is tettem magamat a munkahelyemen a hét hátralevő részére, szerintem sokkal kellemesebb program egy kedvelt íróval lófrálni, mint itt szerencsétlenkedni; na most csak azért írom le ezeket még idebentről, mert aztán ki tudja, mennyi időm lesz netezni. Majd azért mesélek. Amikor Farkas két hete felhívott az ötlettel, igyekeztem könnyed tónust megütni, de az igazság az, hogy egy kicsit meg vagyok hatódva. Még lesz egy órám, de már nem igazán tudok arra koncentrálni.
Napközben egy csepeli középiskolában tanítok, és a minap a gyerekek szóba hozták a tetoválást. Megemlítettem nekik a jó szar a tetkód pont blogszpot pont kom oldalt, legyen min röhögni, ám később az jutott az eszembe, hogy láttam én egyszer a Boráros téren egy faszit, akinek a két lábszárán szinte fényképminőségű, fekete-fehér montázs volt elhelyezve A gyűrűk ura filmtrilógia szereplőiről. Akkor gondolkodtam is, hogy le kellene fényképeznem, de nem volt nálam semmiféle fotóapparátus. Pedig, mint mindjárt láthatjuk, egy magára valamit is adó tinta- ÉS! sci-fi fanatikus bőre akár szemet gyönyörködtető is lehet. Jómagam kedvelem a szép tetoválásokat nézni: magamon nem viselek ábrát, mert fűzfa termetem, keshedt mellkasom, csenevész végtagjaim maximum egy novella vagy egy kisregény szereplőinek adhatnának teret, de az alábbi képgalériában bizony akad néhány esztétikus darab.
(Érdekes, hogy többnyire kultikussá vált amerikai filmekből vagy úgymond epikus sf-sagákból elcsent rajzokat láthatunk az imént bemutatott testeken; nem tudtam nem észrevenni, hogy a Csillagok háborúja mondakör ihlette meg a delikvensek döntő többségét. Pedig milyen vagány dolog lenne például úgy végigsétálni a strandon, hogy hátunkat a Sztalker képei díszítik vagy mellkasunkon a Pirx szereplőit hordozzuk. De az sem hülye ötlet, ha valaki a kedvenc filmem, A hihetetlenül zsugorodó ember főhősét tetováltatja erektált péniszére. Köztudott, hogy miután az urak álomba szenderültek dolguk végeztével, a hölgyek unatkozni kezdenek, így viszont az aktus után kellemes minimozizásban lehetne részük.)
A Galaktikának köszönhetően alkalmam nyílt Robert Charles Wilsonnal és feleségével, Sharryvel négy napot együtt tölteni. Nem mindennapos dolog az életemben, hogy egy ilyen jó és ilyen kedvelt íróval ennyi időt lehessek szinte sülve-főve, úgyhogy még ma is nagyon nehezen tudok napirendre térni a rengeteg élmény fölött. Tudom, hogy előbb-utóbb vissza kell rázódnom a hétköznapok egyhangúságába; jelenleg azonban az köti le minden energiámat, hogy megpróbáljak többé-kevésbé tárgyilagos hangot megütni ebben a bejegyzésben, mert nem szívesen tenném nevetségessé magam holmi kamaszos ujjongással, a legszívesebben most mégis az kívánkozna ki belőlem.
Az offolás magasiskolája