Robert Charles Wilson Budapesten – Az író, a turista és az ember

2009-ápr-27

A Galaktikának köszönhetően alkalmam nyílt Robert Charles Wilsonnal és feleségével, Sharryvel négy napot együtt tölteni. Nem mindennapos dolog az életemben, hogy egy ilyen jó és ilyen kedvelt íróval ennyi időt lehessek szinte sülve-főve, úgyhogy még ma is nagyon nehezen tudok napirendre térni a rengeteg élmény fölött. Tudom, hogy előbb-utóbb vissza kell rázódnom a hétköznapok egyhangúságába; jelenleg azonban az köti le minden energiámat, hogy megpróbáljak többé-kevésbé tárgyilagos hangot megütni ebben a bejegyzésben, mert nem szívesen tenném nevetségessé magam holmi kamaszos ujjongással, a legszívesebben most mégis az kívánkozna ki belőlem.

A vakáció szempontjából a szerdai nap a nulladiknak számított; ekkor az Írószövetségben vettünk részt egy kellemes beszélgetésben, túlnyomórészt „szakmabeliek” és néhány „rajongó” részvételével, a két csoportban megfigyelhető természetesen némi átfedés. A beszélgetést videón is rögzítette az SFportal stábja, az ott elhangzottakról tehát náluk valamint a scifi.hu-n olvashatnak az érdeklődők. Itt mutattak be a házaspárnak, és az eredeti terv az volt, hogy az este a pihenésé lesz. Imádott Szélesi Sándorunk azonban kitalálta, hogy a Trombitásba azért csak le kellene menni, meg is kaptuk a magunkét Burger Pistától, de abban egyet kell értenem, hogy tényleg micsoda dolog lett volna, ha pont a törzshelyünket nem mutatjuk meg nekik. Mivel akkor még egy kissé meg voltam szeppenve, meghúzódtam a közelükben, Csordás Attila és Sohár Anikó között, csöndben füleltem, és arra használtam ki a lehetőséget, hogy egyeztessem velük a tervezett programokat. Mit ad isten, kiderült, hogy a szállodájuk a BAH csomópontnál van, ami az én lakásomhoz nevetségesen közel található, úgyhogy betársultam Németh Attilához, és így miután hazavittük őket, mentem haza én is.

Csütörtökön a Kecskeméti utcában levő magyarosch étteremben vártak rám Burger Pistával: az ebéd természetesen elhúzódott, úgyhogy hiába kajáltam otthon, még ott is be kellett nyomnom valamit, majd Pistáék elmentek, mi hárman pedig a Várnegyed jobb oldali része és a Halászbástya felé vettük az irányt, hogy legelőször is jól átlássák az egész várost. Vicces, hogy az első fotó ugyanazon a helyen készült, ahol ittjártakor Robert Sheckley is lefényképeztette magát. Már ekkor láttam, hogy félelmeim alaptalanok, és nagyon kellemes társaság lesznek a hétvégén. Mivel Fatime nem tudta lemondani az aznapi óráját, a segítség pedig csak péntekre volt várható drága anyukám személyében, aznap este nekem kellett elmennem a fiamért, ám kedves Markovics Botond barátom segített és felváltott. Ezer köszönet érte itt is, habár szerintem nem sok rábeszélés kellett neki. Vele a Citadellát és a Városligetet fedezték fel, az ott történtekről Botond blogjában olvashatunk.

Pénteken Szentendre volt az első úti cél, majd onnan visszatérve a Duna-part (vagyis maga a Duna), sétahajókázás céljából. Tökéletes volt az időzítés, mert aznap este érkezett anyukám, ezért Fatime, ha szinte az utolsó pillanatban is, de tudott csatlakozni hozzánk. Kellőképpen megéheztünk a végére, ezért kevés mérlegelés – részemről inkább pánik – után (hülye vagyok Váci utcai éttermekből) a számomra eddig tökismeretlen Rusticóban kötöttünk ki: mint kiderült, tökéletes választás volt az este hangulatához. És mivel közben besötétedett, egy spontán ötlettől vezérelve a Vár bal oldali részét (tehát magát a Várat) céloztuk meg, és ahogy arra számítani lehetett, lenyűgözte őket a kivilágított, éjszakai főváros látványa. Szinte senki nem volt ott négyünkön kívül, iszonyúan hangulatos volt az egész, majdnem éjfél volt már megint, mire hullafáradtan hazaértünk.

Szombaton ugye a Könyvfesztivál és a dedikálás volt a legfontosabb, ezért a Budavári Labirintus megtekintése után (beírtuk magunkat a vendégkönyvbe, Bob még le is rajzolta magát, tessék megnézni, igazi csemege!) gyors kaja és kávé, majd a Galaktika szerkesztősége volt a célpont, ahol Attila és Pista remek ajándékokkal kedveskedett nekik, aztán irány a Millenáris. Maga a dedikálás nem is a City Caféban volt, hanem a szabadban, a kávézóban csak egy újabb mini-közönségtalálkozóra került sor. Na már most véleményem szerint, és ezt a jelenlévők is megerősíthetik, nagyon jól sült el a dolog, rengetegen voltak. Össze kellett volna számolni, hány könyvet írt alá Bob. És ezt nem csak én gondolom soknak, hanem ők is. A legkedvesebb pillanat az volt, hogy amikor már az utcán ballagtunk, „Mr. Wilson, Mr. Wilson!” kiáltással egy idősebb úr rohant oda hozzánk, aki lemaradt a dedikálásról. Bob el volt képedve, hogy őt így az utcán megszólítják, mint valami sztárt, és nevetett is, hogy ha visszamegy Torontóba, teljesen ismeretlennek fogja érezni magát. Aznap először korai hazamenést csináltunk, őt is kifárasztotta a szombati nap.

Vasárnap délelőtt a Szoborparkba mentünk. Imádták. Rengeteget meséltem nekik, Bob pedig bevásárolt: egy barátjának Trabant-modellt vett, valaki másnak egy lenines bögrét, saját magának pedig egy sarló-kalapácsos öngyújtót. Délutánra már csak a Művészetek Palotája, a Nemzeti és környéke volt soron mintegy levezetésnek, másnap pedig már dolgoznom kellett, de tudtam, hogy Attila hétfőn el fogja vinni őket a Parlamentbe, ezért jó előre megszerveztem a hétvége fénypontját: a Szoborparkból hazafelé útba ejtettük őrmezői lakásomat, és ott fogyasztottuk el utolsó közös ebédünket. Fatime istenien főz, most is kitett magáért: hideg őszibarackkrém-leves, bakonyi szelet nokedlivel, világklasszis tiramisu volt a menü, le a kalappal – meg persze a kihagyhatatlan, Fatime apátfalvai rokonai által készített pálinka, konkrétan házipálinka, naná!

Nyilván nem mentek el üres kézzel. Békávéztunk is a héten, meglepő módon olyan gördülékeny volt az egész, én lepődtem meg a legjobban. Sharry figyelmét semmi sem kerülte el, szívott magába minden budapestet, egyértelmű, hogy kiszúrta, amikor egy suhanc félrelökte a metróban az ellenőrt és ment tovább. Alig akart hinni a szemének, hogy ilyen előfordulhat. Erről jutott eszembe a Kontroll című film, úgyhogy vasárnap írtam pár kedves szót a borítóra és nekik ajándékoztam, hiszen ha úgy vesszük, ez a film félig-meddig akár urban fantasynek is nevezhető. És mivel Sharry itt látott életében először pulikutyát, asse tudta, mi az, kapott tőlem egy faragott puli faszobrocskát.

Én meg mit kaptam! Egyértelmű, hogy dedikáltattam az összes Wilsont, viszont még Szentendrekor kaptam tőlük egy keményfedeles Axist, ami viszont a hab a tortán: búcsúajándékként a még odakint is megsemjelent, notforsale uncorrected Julian Comstockot IGENCSAK SZEMÉLYRE SZÓLÓAN dedikálva. Kincset ér ez nekem. Majd írok róla, igyekszem hamar elovasni, és akkor itt lesz a világpremier a Sztárüjformában!

S hogy milyen ember a többek közt Hugo-, Philip K, Dick- és John W. Campbell Emlékdíjas kanadai író? Hát nagy szerencsém volt vele. Nem egy hisztis, háklis, öntelt sztár, pedig az ő kaliberében ezen sem lehetne meglepődni, ellenkezőleg: roppant kedves, mindenre nyitott, szeretetre méltó kisöreg. Imádják egymást Sharryvel, és ez minden mozdulatukon, minden pillantásukon látszik, szeretnek mesélni, csillog a szemük közben, és még sorolhatnám, személyesen talán még sokáig sorolni is fogom a benyomásaimat, az élményeimet, a történeteimet. Csak legyen, aki meghallgassa. Ezt a négy napot sohasem fogom elfelejteni, és azt hiszem, gondoskodtam róla, hogy ők sem. Jelen pillanatban én vagyok Magyarországon az egyik legboldogabb ember.

Mert Bob és Sharry Wilson a barátom.

Related articles according to YARPP:

1. Eléggé izgulok