Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Ezt a könyvet én háromfajta embertípusnak ajánlom. Azoknak, akik szeretik, azoknak, akik nem szeretik és azoknak, akik nem ismerik a cyberpunkot. Jómagam talán a második típusba tudnám sorolni magamat, bár igaz, hiányosak az ismereteim, és meg kell vallanom, hogy filmen például a Harrison Fordos Szárnyas fejvadász vagy az Eperjes Károlyos Meteo határozottan tetszett. A high-tech kütyük világa és a luxus-fejlettség közvetlen szomszédságában létező elképesztő nyomor, a gép és ember közt gyakran elmosódó határ, a borongós hangulat ellenére is meg-megcsillanó tökösgyerek-humor érdekes lehetőségeket tartogathat irodalmilag, de mindig is úgy éreztem, ezek a lehetőségek végesek, és mivel sohasem akartam megtapasztalni, milyen érzés volna, amikor elegem lesz belőle, túlzottan nem is kerestem ezeket a történeteket, csak épp beléjük botlottam nagy ritkán.

Külsőre a Szintetikus álom – pláne ezzel a Takesi Kovácsos borítóval – biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet, ha nem derült volna ki az első pillantásra, hogy magyar a szerzője: így viszont azonnal kíváncsi lettem rá. És már nagyon hamar észrevettem, hogy van egy vitathatatlan erőssége a könyvnek: magyar környezetben játszódik, a huszonegyedik század végének Budapestjén, pontosabban a Pest-Buda Agglomerátum Rt. falai között. Mint arra számítottam, alaposan megismerhettem a pompás, fényűző körülmények közt élő felsőbb osztály képviselőit a lepattant lakó(nyomor)telepepek túlélésért küzdő hol szerencsétlen, hol vagány figuráival együtt, bár a zombiknak, ezeknek a fehérbőrű, kissé degenerált sugárfertőzötteknek a kasztjával vagy szubkultúrájával szívesen találkoztam volna több fejezetben is. A jövő Budapestje elég nyomasztó képet fest, nyüzsögnek a kínaiak, és az itt lakók, társadalmi helyzetüktől függetlenül ugyanolyan csapdásba esettnek érezhetik magukat, mint A félelem bére szereplői: a várost elhagyni a lehetetlenséggel határos.

A sok különféle jellem bemutatásának jót tett, hogy a szerző nem ragaszkodott az egyhősös regény szerkezetéhez, inkább lazán összekapcsolódó novellafüzér formájában mutatta be a világát. Némelyik történet egyes szám harmadik személyű, némelyik egyes szám első személyű narrátorral olvasható, de az utóbbiak szereplőinek szájából is mindent el lehet hinni. (Az én személyes kedvencem az Analóg dallamok kisöregje volt, na abban magamra ismertem.) Minden oldalon érezni, hogy az író imádja a cyberpunk stílust, mind saját ötleteivel, mind a kötelező CP-klisékkel magabiztosan bánik, pörgős, rövid mondatokkal operál, és ha a dedikáláskor nem találkoztam volna vele, ismeretlenül olyannak képzelném, mint a szereplői, aki, ha kedve tartja, bedob pár pohár viszkit, lekaszabolja az alvilágot, majd félresöpri a cédéket, a csikkeket és a kínai kaját a számítógépasztaláról, és pihenésképpen megdönti a nőt, olyan nemtörődöm módon. Forradalmi áttöréseket nem tartogat a könyv, „szakmailag” viszont minden a helyén ül. A számítógépes szakkifejezések az én öreges ízlésemnek egy kissé sokan voltak, és nem is értettem mindent, de azzal vigasztaltam magamat, hogy az is hozzátartozik a CP varázsához, ha nem tudom, miért vesznek lejjebb pl. a  frekvencián vagy min. A szereplők élnek, a hangulat hibátlan, a nyolcvan évvel későbbi főváros leírása roppant izgalmas, szóval kezdeti aggályaim ellenére remekül szórakoztam. Nyilván nem lettem tőle a legnagyobb cyberpunk-rajongó a világon, de ennek a könyvnek köszönhetően tudtam elismerni, hogy ennek a vonalnak is megvannak a maga szépségei, és ha valaki ügyesen nyúl az eszközeihez, mint ezt Csepregi Tamás tette, akkor élvezetes olvasmány kerekedhet belőle. Aki nem ismeri a CP-t (van ilyen?), az nyugodtam kezdheti ezzel az ismerkedést, aki pedig rajong érte és mindent elolvasott már, amit csak lehetett, annak is üdítő változatosságot fog jelenteni olvasmányélményei közt a Szintetikus álom.