Eszem ágában sem volt különben ilyen „hamar” elolvasni az új Szélesi-könyvet, úgy gondoltam, ráérek vele, annyi dolgom volt, mint a mák, ráadásul több másik könyvet olvastam/olvasok párhuzamosan (Justitia, Szintetikus álom, Julian Comstock) – így hát ez ott pihent a polcomon; néha meg-megnézegettem a borítóját. Aztán az történt, hogy a múlt hét péntekjén elmentem a kávéházas beszélgetésre, és reggel kitaláltam, hogy azért beleolvasgatok, csak néhány oldal erejéig, ne üljek már ott teljesen bambán.
Még aznap kivégeztem a könyvet.
Jelen pillanatban úgy érzem, hogy az utóbbi években olvasott sf-könyvek közül ez a kedvencem. Szélesinek eddig csak a novelláit olvastam, számomra ez az első regénye: még csak nagyjából sem tudtam elképzelni, milyen lesz. A novellák közt volt sok jól sikerült darab, A csonkolás művészetéről annak idején írtam is, a galaktikás megjelenések közül különösen tetszett az Asbóth helikopterének üde ötletessége, Az időutazó nekrológjának a pimasz humora az utolsómondatos csattanóban, a Vér és verejték pionírromantikus hangulata, ám ezekből nem lehet következtetni arra, mit kezdene az író több száz oldal egybefüggő történettel.
Kiderült szerencsére, hogy A beavatás szertartása egy abszolút nekem való darab. Na, az ilyen sci-fit szeretem én. Régebben hangoztattam is, hogy imádom a kevésszereplős, klasszikus vonalat képviselő, hősieskisember-fantasztikumot, soha nem is értettem azokat, akik a sci-fi olvasásától azt várják el, hogy naprakész tudományos ismeretterjesztést nyújtson némi cselekménybe ágyazva. Annyit akarok, hogy magával ragadjon az önfeledt mesélés. Ennek a könyvnek, kérem, én vagyok a célközönsége, ezt nem szégyellem bevallani, és már nagyon régóta várok egy ilyen regényre.
Hozzá kell tenni persze, hogy érzelmileg talán egy kicsit befolyásolva vagyok; a történet ugyanis egy apa-fiú kapcsolatra épül. David Whist fiával, Justinnal éli harmonikus, kiegyensúlyozott életét az Endemi nevű idegen bolygón. Amit más nyálasságnak nevezett, engem meghatott. Amíg más túl idealizáltnak érezte a kisfiú figuráját, én nem találok kivetnivalót a viselkedésében. Az apuka szeretetben, a neje halála utáni lelki nehézségeken fölülemelkedve sok odafigyeléssel, lelkiismeretesen nevelte és okítgatta a gyereket, naná, hogy ilyen lett. Ez kellene, hogy legyen a normális. Örülök, hogy nem szerepelt benne az anya, a dőlt betűs visszaemlékezésekből ismertem meg valamennyire, és nekem nem volt szimpatikus asszony. Odalenn, a Földön úgyis elváltak volna – vagy együtt maradnak, a gyerekből meg lesz egy nyikhaj, kivagyi, nagyfülű kamasz. Boldognak mondható és kedves kalandokban is bővelkedő életüket a tizennégyezer földi telepes érkezése alaposan megbolygatja. Mondanom sem kell, velük együtt idegeskedtem végig a fejleményeket.
Az elején szépen, fokozatosan megismerkedünk a szereplőkkel és a helyszínnel, ez egy kissé régimódi kezdése egy regénynek, de én nem bántam, hogy nem nekem kell kikövetkeztetnem, hol, mikor és miért vagyunk éppen. A halálom, ha már a könyv elején kapkodnom kell a fejemet. Nem esik abba a hibába, hogy az idegen bolygó flórájáról és faunájáról szóló kétszázoldalas, teljesen lényegtelen leírásokkal bombázzon, köszönet érte. Pedig ilyenkor bizony ott a kísértés! A gorukról, nyelvükről, jellemükről, spiritualizmusukról is tényleg csak annyit ír, amennyi a mi szempontunkból érdekes és fontos. A falat kaparom, amikor egy könyv végén még szótár is van, meg annyi kivonat a marslakóbibliából, hogy még lábjegyzetet is írnak hozzá… (Tényleg, ezek eredetileg goorok voltak? csak mert két ízben is így említik őket.) Nincs mindenáron újszerűségre törekvés, tudományos erőfitogtatás, agresszív stílusbravúr-kísérlet, tolakodó művészieskedés, okvetlen kikacsintási kényszer (na jó, a vegetáriánusokon azért bök egyet, hehe) – csak egyszerű, érthető, egy idősíkos, mindentudó E/3. narráció, élő és szerethető főszereplők egy könnyen olvasható, hol kalandos, hol elgondolkodtató, magával ragadó történetben. Az ilyenek miatt szerettem meg még kisgyerekként a tudományos fantasztikumot, és mint az a régi kisgyerek, csillogó szemmel, boldogan olvastam ezt is.
Ööö.
Boldogan.
Na igen.
Itt muszáj pontosítanom a dolgokat.
Boldogan – a 270. oldalig.
De persze én vagyok a hülye, Szélesit ismerve számíthattam volna erre. Szép a befejezés, én mégis legalább akkora arculcsapásként éltem meg, mint
(vigyázat, spoilerveszély!)
Continue reading ‘Szélesi Sándor: A beavatás szertartása’
Az offolás magasiskolája