Nem vagyok híve a túl nagy felhajtásnak egy mozifilm körül, még akkor sem, ha ezt mostanában nem hűhónak, hanem hájpnak nevezik, csakhogy olyan régen írtam már dicséretet filmes témában, hogy már csak az egyensúly megtartása miatt is érdemes megemlítenem a legújabb űrlényes lövöldözős akciófilmet, a District 9-t.
A filmet a manapság egyre divatosabb ál-dokumentumfilmes módszerek bevonásával forgatták, híradó- és interjúrészletekkel tarkítva, és ez (egyelőre még) kölcsönöz egyfajta újszerűséget az alkotásnak. Ennek köszönhetően sok fontos részletet a nézőnek kell összeraknia, például a híradós jeleneteknél a kép alján futó hírcsíkból vagy a saját fantáziáját használva; sokan tapsolva éljeneznek ennyi fenenagy kreativitás láttán, ezért ezek az emberek bizonyára most köpni fognak egyet, de én jobban örültem volna, ha a Kilences Körzetben történteket egy kissé hollywoodiasabb dramaturgiával adják elő nekem. Kissé gyorsnak tűnt a tempó az én ízlésemnek, főleg a film elején, és a cselekmény tényleg annyira pörgős és érdekfeszítő volt, hogy még húsz-harminc percet simán elbírt volna a film.
Elnézést kérek mindenkitől, aki mérföldkőnek tartotta a film ötleteit; én azt, hogy egy szereplőre ráfröccsen a folyadék, és ettől ő is űrlénnyé változik, nem tartom olyan eget rengető ötletnek. Nyolcévesen sokkal inkább vevő lettem volna rá. (Igaz, ebből a metamorfózisból szívszaggató dráma kerekedik.) Az említett szereplőt (Wikus Van De Merwét) alakító színész játéka (akárcsak a többieké) rendkívül meggyőző volt, ám a figurája számomra hiteltelen. Egy Wikus kaliberű pacák nem élne túl egy egy óra negyven perces filmet, ha átalakul a keze, ha nem. Vagy az MNU emberei, vagy a nigériai nehézfiúk cserdítenék nyakon egy puskatussal, ezt követően csak be kellene zárni egy szobába és kintről ráfordítani a kulcsot, igaz, abból meg nem lenne izgalmas film. Megható volt a Christopher Johnson és a Wikus közt nyögvenyelősen kibontakozó együttműködés is; azon mondjuk megint csak elcsodálkoztam, hogy közel kétmillió földönkívüli közt, akik úgy viselkednek, mint valami putris cigányok, összesen kettő akad, aki igazi, űrhajózáshoz szokott űrlényhez méltón viselkedik: Chris és a porontya (a kölyök volt különben az én kedvencem). Még Chris haverja is sötét, mint az éjszaka, hiszen miután világosan meg lett neki mondva, hogy legyen udvarias, és lehetőleg ne akarja kihúzni a gyufát az embereknél, azzal kezdi, hogy az orrukra csapja az ajtót, nesze neked földönkívüli intelligencia. Ezt a három dolgot mindenképpen kifogásoltam az amúgy tényleg kitűnő és üdítő filmben.
A közönségből sokan hirtelen felindulásból máris az év, mi több, az évtized fantasztikus filmjének kiáltották ki a District 9-t. Ezzel akár egyet is érthetek, de ez csakis az utóbbi idők silány terméséről mond ítéletet, tulajdonképpen a District 9 minősége kellene, hogy legyen a normális. Elgondolkodtató filmnek állítják be, nos, az a helyzet, hogy engem a Titanic mondjuk jobban elgondolkodtatott, ez az űrlényes nagyjából annyira elgondolkodtató, hogy ha ne adj’ isten a húszéves egyetemista barátnőjével kettesben ül be rá az enber, akkor ne kelljen szégyenkeznie a rákoknak fordított emberszabású tücskök, a prawnok kinézete meg a sok-sok lődözés miatt. Faji megkülönböztetés van benne? Naná. Mint az idegenes filmek döntő többségében, azért hasra nem kell előtte esni. A tízből nyolc pontot azonban még így is megérdemel a District 9, ez pedig már egy jó osztályzatnak számít. Valószínűleg többször is meg fogom még nézni.
Ha esetleg helyhiány miatt tekintesz el a vásárlástól, mivel úrienber vagyok, nagylelkűen felajánlom, hogy rengeteg szabad falfelület akad a lakásomban, szívesen tárolom neked, ha csak ez tart vissza. 
Viccen kívül: ha komolyak a szándékaid, tudod az e-mail címemet. Ez a hirdetés, szépöcséim, nem a Google AdSense! Na, de nem tartalak fel benneteket tovább, sokkal beszédesebbek nálam a kattintásra növő képek maguk:
Az offolás magasiskolája