A magam részéről ismét adok egy-egy pofont a kortársnak, a science fictionnek valamint az irodalomnak is,

2010-szept-01

tudniillik újfent régikingkongosat posztolok. A most következő fényképeket Ernest A. Bachrach készítette (aki nekem olyan, mintha ő lenne a harmincas évek Allan Grantje); ő a legelső King Kong hivatalos werkfotósa volt.
Emlékeztek még például a Mint egyik tojás a másikra című képemre? Ezúttal egy kicsit más beállításban nézhetjük meg a két majombábot, és ilyenkor örülök, hogy nem szól hozzá senki a posztokhoz, mert most biztosan moderálnom kellene az ízléstelen megjegyzéseket…

Willis H. O’Brien már 1925-ben lenyűgöző bábanimációt kockázott az Elveszett világban, majd egy nagyszabású vállalkozáshoz, a Teremtéshez készített számos dinoszaurusz-modellt a harmincas évek elején. Obie hírhedten nem értett a filmkészítés pénzügyi részéhez, nem csoda hát, hogy a tervezet kicsúszott a kezei közül. Az RKO akkori főfejesének helyettese (ti. Cooper) azonban meglátta a fantáziát a bábukban, így megtarthatta a munkáját a trükkmester, s az elkészült figurák az alkalmazott technikával együtt szerepet kaptak a King Kong projektben.

Az így elkészült film megmentette a csőd szélén álló filmstúdiót. Az alábbi két képen az egyik fő helyszín, a Koponya-sziget őslakói láthatók:

A következőn pedig Ernest B. Schoedsack rendező és Merian C. Cooper producer a hatalmas kapudíszlet előtt:

Fay Wray, a női főszereplő akkoriban szupersztár volt a szó legszorosabb értelmében. Csak az 1933-as évben 11 filmben játszott. Az alkotók azzal a szöveggel csábították el a szerepre, hogy Hollywood legmagasabb, legfeketébb színésze lesz a partnere. Fay először Cary Grantre gondolt, aztán nagyot nézett, amikor romantikus tengerpart helyett a következő díszletek közé csöppent:

Az igazi főszereplőt, azt a bizonyos „magas feketét” Marcel Delgado készítette O’Brien tervei alapján. A habgumiból és nyúlszőrből készült figura nem báb volt, hanem egyértelműen a film sztárja; példa nélkül állt, hogy egy mesterségesen előállított „szörnyeteg” megríkassa a mozinézőket. Az úttörő filmtrükköket hétpecsétes titokként kezelték, és még werkfilmet sem engedtek forgatni közben; az emberek sokáig csak találgathatták, hogy mitől ilyen valósághű ez az óriásmajom.

Vicces, hogy a puha szőrzetet nem lehetett kordában tartani: a sok babrálás miatt minden egyes képkockánál máshogy álltak a szálai, s így a kész jeleneteknél feltűnően fodrozódik-hullámzik. Ez a „mellékhatás” aggasztotta is a készítőket eleinte, mígnem egy kritikus lelkendezni nem kezdett, hogy „mennyire élethűek a trükkök, mert még arra is odafigyeltek, hogy borzolja a szőrét a majom”.

Az utolsó képen a csónakos jelenet vetített hátteréről rántjuk le a leplet. Én lassan már annyi képet posztolok nektek, hogy ezeket sorba rakva meg is lenne az az imént emlegetett nem létező werkfilm.

Az 1933-as King Kong szakmai szemmel nézve elképesztő trükkorgia, abban az időben laikusok számára varázslatnak ható látvány. A kockázás és a miniatűrök többrétegű elő- és háttérfestményekkel valamint élőszereplős képernyőosztással kombinálva addig soha nem tapasztalt vizuális hatást eredményeznek, s ehhez társul a fordulatos, izgalmas és megindító történet valamint az a tény, hogy a benne szereplő szörny nem csupán háttértrükk: saját jelleme van. A hatalmas és összetett jelenetsorok filmre vitelének technikáit menet közben találták ki, s végeredmény egy olyan film lett, amely kitárta a kaput a jövő trükkfilmjei (tehát a science fiction filmek) előtt is. Egy sci-fi rajongó ennélfogva nem engedheti meg magának, hogy ne ismerje!