Bernard Werber: A hangyák

2010-nov-19

Amellett, hogy a tudományos fantasztikum iránt érdeklődőknek kihagyhatatlan gyöngyszem ez a regény, nekem különösképpen csemegének számít, hiszen köztudottan vonzódom a hangyákhoz. Valószínűleg a méretváltozásos sci-fi iránti rajongásom lehet ennek oka, hiszen mindig is gyanítottam, hogy ezeknek a parányi lényeknek az életéről jóval több minden kiderülne, ha nem innen fentről, hanem az ő szintjükről tanulmányoznánk őket. (A “szint” szó itt most nem csak térbelileg értendő.) Bernard Werber könyve minden sejtésemet igazolta, sőt, jóval több mindent kaptam tőle, mint amire számítottam.

Három szálon fut a történet cselekménye. A főszereplő (főszereplő? inkább úgy fogalmazok: az első szereplő, akit megismerünk a könyvben), Jonathan Wells örököl egy házat rovarkutató nagybátyjától, s az örökség mellé egy szigorú figyelmeztetés is jár: Edmond bácsi üzenetében óva inti, hogy akár ő, akár a család bármelyik tagja lemerészkedjen a pincébe. Természetesen le fog; ő is, majd később a családtagok is apránként ott kötnek ki, és soha nem látja többé senki sem őket, sem a tűzoltókat, majd később a rendőröket és a nyomozókat sem. Ez az egyik cselekményszál, a szövegnek úgy egyötöd részét teszi ki, talán még annyit sem. A másik (5%-ot ha igénybe vevő) szál tulajdonképpen egy-két részlet Edmond bácsi feljegyzéseiből, az évek hosszú során összegyűjtött enciklopédia alighanem a történetben fölmerülő nem kevés rejtély kulcsa lesz, míg a maradék háromnegyed rész egy vöröshangya-kolónia életéről szól.

Elképesztő részletességgel tárja elénk a rovarbirodalom sorsát néhány főszereplőjük szemszögéből, egészen a tavaszi ébredéstől kezdve; én így, ennyire aprólékosan megírva még sohasem olvastam hangyákról, egy tudományos igényű szakkönyvnek is a becsületére válna ennyi felhalmozott és a dramaturgiailag a legjobb helyeken elcsöpögtetett információ. Csakhogy az író a saját eszközeivel annyira közel hozza hozzánk a csepp jószágokat, hogy szinte mi is közülük valónak érezzük magunkat az olvasása közben. Máshogy tekintünk egy ártalmatlannak tűnő katicabogárra, velük együtt rettegünk a minigolf-pálya bizarr világán, feromon-alapú kommunikációjukat pedig tökéletesen érthetővé varázsolja az író, ám ezekkel a kvázi-megszemélyesítős trükkökkel olyan ügyesen bánik, hogy nem alacsonyítja diznis állatkákká a szereplőit: megmaradnak annak, amik: ízeltlábúaknak.

Gondolható már az első pillanattól, hogy a három szálnak előbb vagy utóbb kereszteződnie kell majd, viszont olvasás közben végig tipródhatunk ennek hogyanja miatt. Ez jellemzően az a könyv, amelyről egy ajánlóban vagy kedvcsinálóban többet lehetetlenség elmondani, pedig úgy, de úgy kikívánkozna belőlem a vége! Ehelyett csak annyit kötök kedves olvasóim orrára, hogy olvasás közben egy pillanatra sem bántam, hogy belekezdtem, mivel vérbeli science fiction, a megoldása pláne, az ilyet tanítani kellene – egyedül az bánt, hogy bár a közben felmerülő kérdésekre választ kapok, mégis hiányzik a megnyugtató végkifejlet; ez pedig annak köszönhető, hogy  A hangyák (alcíme: Közeleg a hangyák napja) egy trilógia első kötete, elvileg követi még A hangyák napja és A hangyák forradalma. Hogy a folytatásokat kiadják-e magyarul, azt egyelőre még nem tudom. Mindenesetre megemelem a kalapom Bernard Werber előtt. A hangyákban minden megvan, ami egy mohó sf-kedvelő szemének és szájának az ingere: frissesség, újszerűség (nekem: a regény ui. 1991-ben íródott), ötlettobzódás (a kitűnő alapötlet mellé), magabiztos tollal az elsőtől az utolsó oldalig lebilincselő történetvezetés. Ez az ember egy zseni, márpedig ritkán ragadtatom magamat ilyen minősítésre.