Erről a képről azt kell tudni, hogy noha nem látszik, a Gyerek ruháján szkafanderes kérődzők keringenek a világűrben, egy Föld-típusú bolygó körül.
(Hadd szokja!)

Kollárik Péter internetes naplója
Erről a képről azt kell tudni, hogy noha nem látszik, a Gyerek ruháján szkafanderes kérődzők keringenek a világűrben, egy Föld-típusú bolygó körül.
(Hadd szokja!)

Válaszolt!!!
Válaszolt az elektronikus levelemre egykori fordításelmélet-tanárom, dr. Ortutay Péter. Beszámolt róla, mikkel foglalkozik manapság, és mindenki engedelmével idemásolom a levele bevezető sorait is; távolról sem azért, hogy magamat fényezzem, hanem csakis azért, mert nagyon meghatódtam tőle:
“Kedves Péter,
Már hogyne emlékeznék Rád, persze, hogy emlékszem, a fordításaidra is, amelyektől el voltam ragadtatva. Úgy fordítani én sem tudok.”
Hű.
Természetesen azért ebben a dicséretben van némi költői túlzás, meg némi nosztalgia táplálta udvariasság is, mégis amondó vagyok, hogy ha valakinek a volt főiskolai tanára költőitúloz és nosztalgiaudvariaskodik, az hadd legyen már legalább egy napig nagyon boldog!
Én most az vagyok.
Ó a kurva életbe, írtam egy novellát, erre kiderült, hogy a 76. Galaktikában már megjelent.
Gyanítom, hogy az írójának időgépe van, azzal szopatott meg, aztán visszament ‘87-be az ötlettel.
Azt kívánom neki, hogy cseréljen kereket a Szabadság hídon.
Az otthonunkban egy ideje szívességi lakáshasználói és kisbabai minőségben tartózkodó személynek az utóbbi napokban igencsak kijutott az ünneplésekből. Tegnapelőtt névnapja volt, tegnap lett három hónapos, ma pedig egészen pontosan 13 hetes. Úgyhogy hoztam is neki a teszkóból egy dévédét, a Mikrobit. 13 rész, és csodák csodája! pontosan ugyanannyiba került, mint a múltkor a Sky kapitány.
Igaz, még egy pár évnek el kell telnie, hogy nézhesse, pedig már most is elég retró ez a mese, de mégiscsak színvonalasabb, mint egy rissz-rossz Pokémon, nem? Botond-Bolics dr. a forgatókönyvírója, bocs. Okosodjon az a gyerek! Hátha megszívlelem laikus/Endre/Doroszló tanácsát, és sci-fi írót faragok belőle. Én nem írok (legalábbis egyelőre), csak blogot; ha írnék is valamit, arra legföljebb a Park Kiadó lenne vevő, bruhaha.
Azért Apuka sem maradt ki a jóból, isten őrizz! Átmentem a P®@k†!k€®be kilencfunkciós, víztakarékos zuhanyfejért és egy függőónért, és ott megvettem pénzért a Hogyan lett az ember? (Jacques Malaterre: L’Odyssée de l’Espèce) című ősenberes filmjét; a múltkor úgyis róluk volt szó. De élvezetes lesz nézni! És ha még egyszer…! szóba kerülnek az ősenberek, nyitok nekik egy külön kategóriát. Holnaptól pedig, ígérem, csak hetente írok, mint más, lelkileg makkegészséges blogolók.
Balfrász lövészárki levelezőlapjai között turkáltam, amelyben megemlítésre került Szabó Sándor (a fórumokon szs, amúgy meg A. Taylor Crabe) kritikája a Diagnózisról. Gondoltam, megnézem, mi bajom lehet, aztán meg még randalíroztam egy kicsit a blogjában. Hát mit ad isten, ez a drága enber egy Roham-díjkiosztós bejegyzésében egyszer csak úgy foghegyről odaveti, hogy aszongya: leült a különdíjas Ortutay Péter mellé, akiről kiderült, hogy tanár volt.
Micsoda! Dr. Ortutay Péter az én tanárom volt az egri főiskolán! A legnagyobb király, a példaképem; amíg N. A.-t meg nem ismertem, az egyetlen példaképem volt!!! Angol nyelvtant és fordításelméletet tanított; sok csoporttársam nem kedvelte, tartott tőle, én azonban imádtam! Rögtön rá is támadtam Sanyira, hogy vajon ugyanarról az enberről beszélünk-e, erre azt javasolja nekem Sándor, hogy nézzem meg a rohamos képgalériát. Megnézem, hát ott ül dr. Ortutay Péter a Roham díjkiosztón!!!
Nem voltam rest, rákerestem gúglkeresővel, hogy megtudjam az elérhetőségeit, és legott írtam is neki egy e-mailt. Biztosan emlékszik rám, mert az előadásokon mindig az én véleményemet kérte ki bizonyos kérdésekben, én meg kisistennek éreztem magam a pórnép között, ráadásul vizsgáznom is úgy kellett nála, hogy behívott, először beírta az ötöst, és csak aztán kezdtünk el beszélgetni, miközben más hülyére idegeskedte magát, aztán meg jól megbukott, de úgy kell nekik, bekaphatják. Mielőtt elballagtam, azt a tanácsot adta nekem, hogy jöjjek FEL Budapestre, szélhámoskodjak néhány évig valami nyelviskolában, aztán pedig kezdjem el valóra váltani az álmaimat. És én így is tettem.
Most meg ott ül Rohamos díjkiosztón a különdíjas-székben, hát az eszem áll meg!
Évekig tanítottam irodalmat, mégis a napokban jöttem rá valamire, amivel eddig nem voltam tisztában. A szakiskolások figyelmét, ha éppen “rossz napjuk volt”, nem szerették vagy éppen nem értették az adott művet és szerzőjét, mindig le lehetett kötni az írók-költők emberi vonásainak leleplezésével. Imádták hallgatni, hogy ki mennyit ivott, csajozott, kábítószerezett, lépegetett félre, és egy ilyen óra után talán a saját apjukra sem haragudtak már úgy, amikor hazamentek. (Ha hirtelen beküldtek egy osztályba helyettesíteni, és ott éppen nem akartak irodalmazni, sutty, előrántottam a kedvencemet, Hajnóczy Pétert, és a szünetre is alig akartak kimenni.) Azt hittem, mindent tudok az írókról. Tévedtem.
Azzal kezdődött, hogy szerettem volna utánanézni a Zsoldos-díj pontrendszerének. Csak az idén kezdett el érdekelni, hogyan működik az elbírálás. Meglátogattam az általam ismert és eddig nem ismert site-okat, és beleolvastam a díjat érintő cikkekbe, hozzászólásokba. Azazhogy csak akartam! beleolvasni. Órákra leragadtam előttük, és végigolvastam mindent.
Ugyanis én sajnos nagyon naiv vagyok, és eddig egyszer sem gondoltam abba bele, hogy az írók között is létezik ugyanaz a (nem mindig egészséges) - úgymond: - versengés, mint általában az egy foglalkozást űzők között, akik egymásnak konkurenciát jelenthetnek akár. Kevés kivétellel azt tapasztaltam, hogy a ZsP-díjjal kapcsolatos hozzászólások egy (nem is túl hosszú) idő után vitatkozásba, veszekedésbe majd személyeskedésbe csaptak át. Mivel a díjban személyesen nem vagyok érintett, számomra szórakoztató és tanulságos volt a felismerés, és persze rögtön magam előtt láttam a nyugatosokat, akik hasonlókat gondolnak egymásról, csak nekik még nincs internetük. (Akár hálás novellatéma is lehetne az alternatív múlt témakörében, jut eszembe…)
Furcsa érzés, hogy azok az emberek, akiket előszeretettel olvasol, akiket egyformán kedvelsz és tisztelsz, nem feltétlenül a legjobb barátai egymásnak. Még furcsább, hogy ez nekem magamtól eszembe sem jutott volna.
De ha ésszerűen belegondolunk, egy ilyen picurka országban ez teljesen érthető.
Ezek ismeretében persze az idén jobban várom a végeredményt, mint valaha.
Örömmel közlöm a Tisztelt Nagyérdeművel, hogy a sarjam, Kollárik Benedek nyúlfarknyi élete során máma először átaludta az éjszakát.
Lefeküdt: este kilenckor;
Felkelt: reggel hatkor.
Lehet, hogy beköszöntött a Mennyei Béke?
Szívesen hallgatom én a híreket, amennyiben politikamentesek, így aztán ma is örömmel értesültem róla, hogy miközben túrták fel a földet az M6-os továbbépítéséhez (amelynek elkészültét már szívrepesve várom), egyszer csak, mit ad isten, találtak holmi ősembercsontvázakat Bátaszéknél. Most aztán mindenféle DNS-vizsgálatnak fogják alávetni őket, úgyhogy a régészeknek nem árt majd nem rájuk tüsszenteni, ha nem akarják, hogy idióta és meglepő eredmények szülessenek. Eddig a hír.
Sajnos azonban képtelen vagyok úgy meghallgatni egy hírt, hogy rögtön tovább ne szőném róla a bugyuta álmaimat, úgyhogy a képzeletemben máris leklónozott ősemberhordák rongyolnak és randalíroznak az utcákon. Mindig is felcsigáztak az ősemberes sztorik, tulajdonképpen gyenge fizikumom dacára tökéletesen bele tudom élni magamat abba, milyen derekasan megálltam volna a helyemet akkoriban közöttük. Gyüszmékelnék egyre csak az őskori tájon, lengetném a kőbaltámat, és ha valaki éktelen haragra gerjesztene, csak odasuhintanék egyet bunkóval, de jó ősemberesen, és máris kiereszteném a stresszeket.
Imádtam nézni a Jean-Jacques Annaud-s A Tűz háborúját meg a Ringo Starros Cavemant (nemrég újra látható
volt az MGM-en!), és kedvenc olvasmányélményeim közé tartozik Jack London Ádám előttje, H. G. Wells Kőkori története, és amit nincs gyerek, aki ne olvasott volna: Szentiványi Jenő A kőbaltás embere. Ezeket mind-mind nagyon tízezem. Ráadásul néhány hónapja sikerült egy online antikváriumban beszereznem kedves gyermekkori olvasmányomat, Veress Ferenc magánkiadásban megjelent Harc a barlangi medvével című kommunista ősemberverses-kötetét (minden egyes kommunista ősembervers mellett egy-egy egészoldalas Zórád Ernő illusztrációval!) De ha valakinek még eszébe jut ősemberfilm vagy ősemberkönyv, írja csak ide bátran!
Sokat tipródtam, hogy megemlítsem-e a naplómban Drago Jagič történetét, mert amikor először hallottam, csak egy szokásos uborkaszezon-beli hírnek alítottam; most azonban, hogy a Blikk csokit is vitt neki, már nem lehet szó nélkül hagyni. Engem a kezdettől izgatott ez a hír, ugyanis imádom ezeket a Kaspar Hauser-sztorikat. Nekem iszonyúan tetszett Natascha Kampusch története is (biztosch emlékeztek rá: akit kischlánykorától bakfischkoráig fogva tartottak); hát az a Wolfgang Priklopil is egy hatalmas tícsör a szememben!
Tudni kell ugyanis, hogy amikor tizenegy éves voltam, teremtettem magamnak egy képzeletbeli barátnőt, bizony! Vadrózsának hívták, nagyjából húszéves lehetett, mai fejjel visszagondolva egy kicsit Salma Hayekre hasonlíthatott, és a Bandi heverőm mögötti rejtekajtóból nyíló szerteágazó alagútrendszerben élt. (Leszartam, hogy panelben lakom, volt ott egy alagútrendszer, és kész.) Függetlenül attól, hogy a napjait összegörnyedve kellett töltenie, és a nagybetűs Napot szerintem nem is látta, egész tűrhető bőre volt.
A Szabad ötletek jegyzéke elbújhat, ha még azt is elárulom: hiába csak egy bugyi és egy melltartó volt az összes viselete, rám mélységesen jellemző módon soha eszembe sem jutott, hogy mögbasszam.
Hála istennek lett ma egy újabb dévédém, nagyon ígéretes a címe: Sky kapitány és a holnap világa. Láttam az ígykészültjét valamelyik adón a múltkoriban, és nagyon megfogott, de akkor még nem tudtam, hogy ez egy 2004-ben készült és már dévédén kiadott film! Úgy örülök neki, mert nekem igazából nagyon bejönnek ezek a Forry Ackermann gyűjteményébe való, ötvenes évek amerikai ponyváit idéző sztorik, mint amikor jön az ufó, mindenkit szétvág, de aztán a robotok szétlövik őket lézerrel. Nem tudom még, mikor lesz időm megnézni; talán augusztusban.
Szerencsére ingyen volt a film, mert a teszkóban nem mindig muszáj kifizetni a dévédéket, és én gyakran élek is ezzel a lehetőséggel. Akkor van ingyen az áru, ha az ember a bevásárlókocsi kisgyerekültetős részébe teszi a dévédét, hátlappal kifelé, mert akkor a fülszöveg és a stáblista remekül összeolvad a kocsi rácsaival. Természetesen azt mindenképpen el kell kerülni, hogy a termék véletlenül a gyerekültetőből a pénztári futószalagra kerüljön, mert akkor tüstént érvényét veszti a kedvezmény. Ha valaki biztosra akar menni, akkor kell venni egy ötszáz grammos teszkó gazdaságos tehéntúrót, amit útközben ki kell nyitni, majd a pénztáros nénit meg kell kérni, hogy kösse már össze a két csücskinél. Miközben köti, a kocsi a dévédével kívülre tolandó.
Tudom, sokan most megbotránkoznak ezen a megoldáson, de nézzük ésszerűen a dolgokat! Ha az ember mindenért pénzt ad, ami a boltokban kapható, előbb-utóbb elfogy a pénze, és azután már nem tud újabb árukat vásárolni magának. Én ebből az ördögi körből szeretnék kiszabadulni. Ha egy szemfüles dolgozó mégis észrevenné a turpisságot, akkor bőven elég hülyén nézni, mintha véletlenül a vevőtérben más kocsiját toltuk volna el és nem is a miénk lenne a szóban forgó árucikk.
A nyavalya sem fog holmi másolt, eksztrák nélküli dévédékkel foglalkozni - különben is a dévédémásolás törvénybe ütköző cselekedet, azaz bűn, és állítólag az ebből befolyt pénz a maffia zsebébe vándorol, kábítószereket és emberi élet kioltására alkalmas fegyvereket vásárolnak belőle komisz pernahajderek; ezzel szemben az én módszeremmel mindez elkerülhető. Legutóbb A Scanner Darklyt szereztem meg, és sok kellemes percet töltöttem a nézésével, de hamarosan el kell kezdenem begyűjteni a jobb mesedévédéket, hiszen a kisbabánk jövőjére is gondolnom kell, mert mi van, ha majd néhány év múlva mesét akar nézni, oszt nincs otthon egy szál se.
Na, nem is ez a lényeg, hanem hogy aki látta már a Sky kapitányt, az írhatna egy-két szót arról, hogy tetszett-e neki vagy sem, és ha igen, akkor miért nem. Mert augusztus még nagyon messze van, én meg már tűkön ülök, hogy vajon sikerül-e nyakon csípni az ördögi doktor Totenkopfot. Remélem igen, máskülönben az egész emberiségnek szarral meszeltek!
Aoccdrnig to a rseearch at Cmabrigde Uinervtisy, it deosn’t mttaer in waht oredr the ltteers in a wrod are, the olny iprmoatnt tihng is taht the frist and lsat ltteer be at the rghit pclae. The rest can be a toatl mses and you can sitll raed it wouthit porbelm. Tihs is bcuseae the huamn mnid deos not raed ervey lteter by istlef, but the wrod as a wlohe.
Nagyjából most kezd a hócipőm tele lenni az iwiw nevű ismerőskereső oldallal. Azzal nincs probléma, hogy a régi sulijaimból bejelölnek olyan kölkök, akiknek a nevét sem tudom és nem is tanítottam őket, ők ellenben ismerik az ábrázatomat és ez nekik elegendő az ismeretséghez - berakom őket egy Egyéb nevű csoportba, hadd legyenek szépen együtt. A címben szereplő csoportot olyan ismerősöknek hoztam létre, mint a gyerekkori iskolám, gimnáziumom, egykori fősulim vagy jelenlegi lakótelepem, de bekerült már ide Philip K. Dick, avagy ha Mazsola bejelöl, őt is ide teszem majd, és itt lesz a helye dr. Sör Kálmánnak, továbbá bármely kitalált illetve elhunyt, azaz nem valós ismerősnek, akinek azért többé-kevésbé igényesen néz ki a felhasználói profilja. A múltkor azonban ismerősnek jelölt egy számomra teljesen ismeretlen Galaxy Online nevű internetkávézó, ahol sosem jártam, meg valami gazdasági társasjátékot játszók klubja - ezeket visszautasítottam, de nem kaptam nyombélfekélyt az idegtől.
Ám a napokban bejelölt Lekváros Kenyér (!) is, ráadásul van is már vagy 4000 ismerőse! Töröltem ki a francba, de kérdem én, ki az az idióta, aki egy ilyen Lekváros Kenyeret visszaigazol? Ne kapjak agyvérzést. Hát hihetetlen!
Sci-fi íróvá történő nem-válásom históriája bővelkedik váratlan fordulatokban, mostoha véletlenekben. Igazából már rendkívül közel voltam hozzá, már kis híján sci-fi író lettem, mindössze két, jelentéktelennek tűnő körülmény akadályozott meg benne.
Elkeserítő, hogy ilyen pöttöm dolgokon múlhat egy enberi sors. Ez a kudarcélmény persze nem árnyékolta be a napomat, csak egy röpke pillanatra futott át az agyamon az sfportálos írók-kiadók-olvasók találkozóján, látva, hogy bizony sok író velem egykorú, esetleg fiatalabb. (Természetesen Kasztovszky Béla nem.) Különben pompásan éreztem magamat, minden előzetes elvárásomnak megfelelt a program, sőt felül is múlta azokat.
Internetes naplót vezető társaim közül néhányat beazonosítottam, ők is most már ismerik a fizimiskámat. Lehet, hogy ez ellentmond a blogolás illemtanának, mindenesetre nekem roppant izgalmas volt. Szélesi Sándortól megkaptam A csonkolás művészete c. könyvét; ha elolvastam, az úristen sem mentheti meg szegényt, hogy kedvcsinálót írjak róla. Nyertem könyveket is!!! (Itthon biztosan azt hiszik, hogy előre megfontolt szándékkal, aljas indokból elkövetett vásárlás történt, pénzért!) Ott volt a főnököm is, akinek a kilétét nem fedem fel, mert s*ggnyalás-színezete lenne, hogy most azt is hozzáteszem: mindig úgy örülök, ha dumálunk; évek óta ugyanolyan példaképem ő, mint a régi nagy scifistáknak Kuczka Péter lehetett.
Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem: Megérte egy hétig könyörögni az asszonynak, hogy ugyan engedjen már el.
Ha lány lennél (vagy ha az vagy), te kibe szeretnél bele inkább: egy világlátott, széles látókörű, olvasott, intelligens, tapasztalt, színes egyéniségbe (90 éves) - vagy egy nyikhaj 30-as juppiba, aki a Teszkó és az APEH között Sláger Rádiót hallgat a részletre vásárolt kocsijában, és nagyjából ez a négy dolog az összes beszédtémája is? Bocs.
A kérdés KÖLTŐI.
Az offolás magasiskolája