Kollárik Péter internetes naplója
Ritka csemegével kedveskedem a blogom olvasóinak. A harminc évvel ezelőtt, mindössze egyszer sugárzott, azóta is kiadatlan The Star Wars Holiday Special című tévéfilmből láthattok egy érdekes részletet. A vukiknál a karácsony megfelelője az Élet Napja, ez alkalommal pedig nem más énekel nekik (és nektek), mint maga Leia hercegnő, személyesen. Ezzel a kis részlettel kívánok én mindenkinek boldog karácsonyt.
Egy ideje már kapható a Fallout 3 számítógépes posztapokaliptikus szerepjáték; tartották a szavukat az őszi megjelenéssel kapcsolatban a bethesdás fiúk. Beszereztem én is, de még bele sem kukkantottam, inkább csak tájékozódom. Nem merem elkezdeni, az előző két rész ugyanis elég komoly függőséget okozott; eb, aki nem játszott még vele soha! Itt, az SFblogson olvasható róla egy kitűnő ismertető, emellett megjelentek a neten különféle gameplay-videók is, amelyekből látható, hogy amit az előző cikkemben írtam a nézet megváltozásáról, csakugyan igaz, és bár a küllem, a részletesség tetszetős, azt ki-ki maga dönti el, megmarad-e az újdonságok ellenére is az a semmivel össze nem téveszthető Fallout-érzés vagy sem. Én egy olyan videobemutatót mellékelek, amely többé-kevésbé átfogó képet ad a játék kezeléséről, menetéről és talán hangulatáról is, aztán a következtetést mindenki vonja le maga. Egy dolog biztos: nálam még egy jó ideig a polcon marad kibontatlanul.
Aki még esetleg nem tudna róla, a népszerű Star Wreck című paródiafilmet készítő finn csapat újabb amatőr alkotással jelentkezik; a címe Iron Sky. Állítólag ötmillió dolláros költségvetéssel készül, ez hobbifilmhez képest szép kis összegnek számít, és a mézesmadzag-előzetes is igen sokat ígérő. Az alapötlet sem mindennapi: 1945-ben, a második világháború végnapjaiban a Harmadik Birodalom egy titkos antarktiszi bázisról antigravitációs elven működő csészealjakkal csapatot küld a Holdra, hogy további fegyvereket építsenek és várják meg, amíg el nem jön az alkalom, hogy visszatérjenek a Földre. A Hold sötét oldalán megépítik a Schwarze Sonne nevű támaszpontot, és csöndben készülődnek a 2018-ban esedékes invázióig…
Amikor a második generációs magyar Depeche Mode rajongók egy része elkezdte a kissé agresszívebb hangzású, ám hasonló hangszerelésű zenéket igényelni, és amikor a science fiction rajongóit elkezdte megcsapni a durvább cyberpunk előszele, tehát nagyjából a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, akkor lett igazán ismert idehaza az EBM (electronic body music) stílus, és annak úttörő képviselője, egyszersmind névadója, a belga Front 242. Simán beleteszem őket a sf-zene kategóriájába, be én, Art & Strategy c. számuk már régóta meghallgatható oldalt, a zenelejátszóban. A zenekar már 1981-ben! megalakult, két évvel később pedig testet öltött a klasszikus Jean-Luc DeMeyer / Patrick Codenys / Daniel Bressanutti / Richard Jonckheere formáció.
Külföldön nem tudom, hogyan alakult a zenekar karrierje, nálunk a nagy áttörést az 1988-as Headhunter c. daluk hozta meg (a videoklipet Anton Corbijn rendezte, de le sem tagadhatná), valamint az ehhez kapcsolódó, a sorban a negyedik stúdióalbum, a Front By Front. (Nekem különben az előző három jobban tetszik, de a többséghez hasonlóan én is csak utólag ismertem meg ezeket.) Az 1991-es Tyranny >For You<-t már türelmetlenül vártuk, állítólag a mai napig az volt a brigád legsikeresebb lemeze – természetesen a Tragedy >For You< (amelynek klipjét mindjárt megnézhetitek, ugyancsak Corbijn, de színes) kötelező darab lett a klubokban, magam is rengeteget őrjöngtem rá legénykoromban. Ám számomra ezután már nem jelentett kihívást az együttes, ráadásul a többi EBM banda dömpingje mellett egy kissé egyhangúvá is kezdett válni ez a technoindusztriálmilitarista hangzás, és inkább a lágyabb dallamok (Erasure, Yazoo, Soft Cell) felé fordultam. Tehát nekem már a 06:21:03:11 UP EVIL és a 05:22:09:12 OFF is kimaradt; jó okom van feltételezni, hogy csak töketlenkedtek ők is, de aki másként tudja, az szóljon.
A bejegyzés apropóját az szolgáltatja, hogy az idén december 6-án hazánkban koncerteznek a fiúk, a Sportmax 2 Aréna színpadán. Aki szerette / szereti őket, azzal most bizonyára ugyanúgy madarat lehet fogatni, mint tavaly, amikor a Front Line Assembly látogatott el hozzánk. Reneszánszát éli a stílus? Mindenesetre mostanában el vagyunk kényeztetve, tizenöt évvel ezelőtt kellett volna ezeket a gyerekeket idehozni, centimétereket kopott volna a Martensünk… A Front 242 a nyolcvanas évek második felében elérte, hogy a DM előzenekara lehessen; szerintem az lenne az igazi, ha a mostani koncerten az ő előzenekaruk az Escalator lenne. Nem, Skip?
Tragedy >For You<:
Headhunter:
Rhythm of Time:
Hát ezt a címet bírták adni a magyarok Eddie Murphy új romantikus családi sci-fi vígjátékának. A magyar cím buta és semmitmondó; a tesztvetítés után pedig azt kell mondanom, hogy maga a film ugyanabba a kategóriába tartozik, mint például a Hipervándor (Jumper) – azaz a filmelőzetest megnézve mintha az egész filmet láttuk volna.
Egy kisebb és egy nagyobbacska meteorit csapódik be New Yorkban. Az elsőben a Golyóbis található, őérette folyik a film első felében a keresés, a másodikban egy eleinte különös mozgású és mimikájú fehéröltönyös, fekete férfi. A Golyóbis egy félszeg, félárva kisfiúhoz kerül (Josh Morrisonnak hívják), a fehérruhásról pedig elég hamar kiderül, hogy voltaképpen egy ember formájú idegen űrhajó(!), a belsejében egy hihetetlenül magasan képzett miniatűr legénységgel: a hajó a kapitányának pontos mása, csak száznyolcvan centisben. A kisemberkék számára gigászi gépezet irányítása persze eleinte még nekik is nehézkes, és sok mókás helyzetre ad okot. Érdekesek a jelenetek, amikor a monstrumukkal megpróbálnak az alsóbbrendűnek vélt emberekhez hasonlóan viselkedni, világunkba lehetőleg feltűnés nélkül beilleszkedni. Az „űrhajót” – mit ad isten – éppen az említett kisfiú anyja (Gina) gázolja el az utcán. Miután megismerkednek, az „űrhajó” Dave Ming Changnak nevezi el magát. Kapitánya a küldetés teljesítése valamint a Földdel, a földi szokásokkal és Ginával való ismerkedés során szerelmes lesz (itt egy kicsit félre lettem vezetve, mert először azt hittem, Ginába), ezért maradnak még egy kicsit. Mindenféle poénlelövési szándék nélkül még annyit mondhatok, hogy közben a legénység egy része fellázad, a fiúból kis hős válik, a rendőrség minduntalan Dave-et próbálja elcsípni, a Föld meg szerencsére megmenekül, sőt még egy igen furcsa csók is elcsattan.
A kibővített célközönséget megcélzó filmre jellemzők a többnyire helyzetkomikumra épülő, gyengécske poénok, a nem túl kidolgozott filmtrükkök és az eredetinek csöppet sem mondható ötletek; a mellékelt részlet viszont szerintem kiválóan illusztrálja, miért emelkedik ki számomra mégis a közelmúlt filmterméséből annyira, hogy írjak róla.
Miniemberes!
Hát nem bírom ki. Nem én fedeztem fel ezt a verziót, Dzséjt kolléga blogjában akadtam rá, de nagyon fasza. Nem szerette soha a Csillagok háborúját az, aki egy ilyenen nem hatódik meg. A bejátszás után tessék szépen átfáradni a Lightspeedbe és figyelmesen elolvasni ezt a bejegyzést, igazi rajongók pedig tegyék, amit tenniük kell, én nem nagyon szaporítanám tovább a szót.
A németek PC Games magazinja a mai napon közzétett néhány screenshot-ot az ez év őszén megjelenésre kerülő és sokunk által igen-igen várt Fallout 3 játékból. A látvány csakugyan lenyűgöző, egy kissé mégis el vagyok keseredve, ugyanis én egy maradi, bevált dolgokhoz ragaszkodó faszi lévén jobban örültem volna az előző két részben megszokott izometrikus nézetnek. Sokakat nyilván a gépigény is elkedvetlenít majd. Mindegy, nem kommentálom őket, nézegessétek.
No, azért nézzük meg az előzetest is, ez legalább hozza a korábbi részek hangulatát:
Valami azt súgja, hogy tetszeni fog nekem ez a film. Imádom a méretváltozásos sci-fiket, de mivel az utóbbi időkben nem nagyon vagyok elkényeztetve miniemberessel, ezért beérem egy méretkülönbséges sci-fivel is, még az sem baj, ha Eddie Murphy bohóckodik benne. A filmben szereplő mikroexpedíció űrhajója ugyanúgy néz ki, mint a kapitánya, csak az utóbbi alig pár centi magas. 100 társával együtt érkezik a Földre, a parányi idegenek a saját bolygójukat szeretnék megmenteni. Július 11-én lesz a bemutatója, izgatottan várom!
Aki ismer engem vagy rendszeresen olvassa a blogot, tudja, mennyire szeretem a remake-eket. Aki mégsem, annak elárulom. Semennyire. (Talán Peter Jackson King Kongján és a Spielberg-féle Világok harcán kívül nincs is olyan újrafeldolgozás, amire szívesen emlékeznék.) Mivel azonban vita nélkül egyetértünk abban, hogy a 2008-as eddigi sci-fi filmtermés enyhén szólva is szegényes, érthető, hogy reménykedve várok minden újdonságot. És talán a The Day The Earth Stood Still egy olyan film, aminek az újraforgatásából sok mindent ki lehet hozni, mint ahogy könnyedén elképzelhető ugyanennek az ellenkezője is. Majd év végén kiderül.
A mesés ötvenes években százszámra készültek a science fiction filmek, ezek némelyike a legócskább B-kategóriás, mégis imádnivaló szemét, ám akad köztük nem egy örökbecsű klasszikus. A The Day The Earth Stood Still, ha őszinték akarunk lenni, mind történetében-mondanivalójában, mind megvalósításában meglehetősen… khm… közepes, mégis megtalálhatjuk a legjobb sf filmek százas listáján, sőt, sok helyen még az első tízbe is belefért. Ki tudja, talán éppen az adja a film sajátos báját, hogy nincs túlbonyolítva. Én is nagyon szeretem, ráadásul Gort a filmtörténet egyik leghíresebb robotja, annak dacára is, hogy ismeretlen, elpusztíthatatlan fémötvözetből készült teste járás közben úgy hajlik, mint az összetekert polifoam matracok.
Az persze nyilvánvaló volt már eddig is, hogy a hidegháborúra meg az atomkor fenyegetéseire nem lehet alapozni a történetet, túl idejét múlt már ez a félelem, tehát az egész forgatókönyvet alaposan újra kell majd gondolni. Sokak első tippje valószínűleg a terrorizmus lehetett, ám ma hallottam, hogy a főszereplő, a sci-fi rendezők által szívesen foglalkoztatott Keanu Reeves egy nyilatkozatában elárulta: az általa megformált Klaatu nevű ultrapacifista idegen az új verzióban meglehetősen zöld érzületű lesz. A globális felmelegedést fogja rossz szemmel nézni, és úgy fogja érezni, fontosabb a természet megóvása, mint az emberi fajnak csúfolt néhány nyikhaj mitugrász fennmaradása. Elképzelni sem tudom, a Föld megállítását hogyan lehet látványosan megmutatni a filmvásznon, ezt az eredeti változat is teljesen hibátlanul ábrázolta, egyet azonban megígért még a pletykás színész: Gort annyira profin fog kinézni, hogy a tíz ujjunkat megnyaljuk utána. (Kissé fájlalom, hogy a gyermekeink emlékezetében már az új robot fog élni, a régi jó öreg Gort biztosan nevetség tárgya lesz a szemükben.) Végül azt is kifecsegte, hogy aggodalomra semmi ok: az azóta szállóigévé vált “Klaatu barada nikto” mondat azért az új változatban is benne lesz!
Jelenet az eredeti filmből:
Klaatu barátságtalan fogadtatására bepöccen a nagydarab Gort
Star Trekes bejegyzésem alá Jud belinkelt egy videót, amelynek a következő címet adták: A legszánalmasabb harcjelenet a filmtörténelemben. Nos, el kell szomorítanom mindenkit: szerintem Kirk kapitány és a Gorn párharca az Aréna c. Star Trek epizódból a legjobb esetben is csak ezüstérmes lehet. Következzék most gyűjteményem becses darabjából, egyik kedvenc filmemből egy részlet. Az alkotásnak már a címe is szerelemre lobbantja az ínyenc mozinézőt: Kingu Kongu tai Gojira azaz King Kong Godzilla ellen. Na ez aztán csihi-puhi a javából.
Az SF WIW videomegosztójának sajátossága, hogy ehhez a mintegy tíz perces részlethez elég erős gép (vagy széles sáv?) szükségeltetik; lassabb gépeknél (vagy keskenyebb sávoknál?) előfordul, hogy leáll a film, és néhányszor újra kell indítani. Esetleg érdemes már az elején lepauzézni, és megvárni, amíg a szürke csík az alján végigér. Szeretettel ajánlom mindenkinek.
Éppen ma tíz éve, hogy pótolhatatlan veszteség érte a zenei világot: 1998. február 6-án halálos autóbalesetet szenvedett Johann Hölzel, ismertebb nevén Falco. A “pótolhatatlan” jelzőt egy cseppet sem érzem giccsesnek vagy mesterkéltnek: kiskamasz koromban megbízhatatlan, fekete bárány unokatestvérem megígérte nekem, hogy elvisz mindenféle koncertekre – a szép terv természetesen meghiúsult, pedig Falco lett volna az első, akinek a koncertjét beígérte nekem: Falco az egyetlen a kedvenceim közül, akit még nem láthattam élőben – és minden valószínűség szerint soha nem is fogok.
A kellemes orgánumú, jóképű-jólfésült, magabiztosságot sugárzó Johann tehetségére egészen kicsi korában fény derült, s miután a Spinning Wheel és a Hallucination Company után egy pár évig a Drahdiwaberl nevezetű punk-rock formációban basszusgitározott, a nyolcvanas évek elején szólókarrierbe kezdett és történelmet írt.
A zenéjében az az érdekes, hogy nem lelkesedem őszintén az összes számáért (pedig minden lemeze megvan), furamód nem mindegyikben van meg az a bizonyos kraft – ám amelyikben megvan, az óriásit üt. Dalait vagy németül vagy a németet és az angolt (gyakran egy mondaton belül is!) keverve adta elő, így nem könnyű a megértésük – még a németül tudóknak sem, ismerve Falco jellegzetes akcentusát. Vissza-visszatérő kedvenc témáit azonban nagyjából tetten lehet érni: ilyen volt az imádott szülőváros, Bécs (Ganz Wien, Vienna Calling, Wiener Blut); a legendás, ikonizált figurák és dolgok istenítése (Garbo, Titanic, Kamikaze Cappa, The Kiss Of Kathleen Turner vagy a mindenki által ismert Rock Me Amadeus); a tesztoszteron fűtötte lelkes önimádat (Egoist, Macho Macho, Charisma Kommando, Falco Rides Again) – alighanem ezekről a témákról beszélgethetett vagy monologizálhatott az utolsó években Puerto Plata bárjaiban is. És hát imádta a botrányt (Scandal), a hidegháborúra fittyet hányva énekelte Cowboyz and Indianz c. dalát, nincs ember, aki ne emlékezne a Jeanny előzményeire és következményeire, de a Ganz Wien igazságtalan és durva általánosításaira is felkapták a fejüket sokan. [Sci-fivel kapcsolatos dalokat sajnos nem írt, bár, ha jobban belegondolok, az utolsó albumán található egy Cyberlove című szám…]
A halála körül sok dolog máig sem tisztázott; az első jelentés szerint találtak egy kis vért is az ereiben az alkohol és a kokain közé keveredve, ám később a hatóságok valami miatt visszavonták ezt a hivatalos bejelentést. A zenész életvitelét elnézve pedig egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy meglehetősen mámorosan ült be Mitsubishi Pajerójába új, választott hazájában, a Dominikai Köztársaságban. Amíg meg nem tudtam, hogy busszal ütközött, öngyilkosságra gyanakodtam – és igazából még most sem vagyok meggyőzve. Hiszen ha valaki nagyon ragaszkodna az élethez, nem adna ki a halála előtt egy lemezt “Out Of The Dark (Into The Light)” címmel. Szerintem. De majd ha lejjebb gördültök, meg is hallgathatjátok: nagyon hattyúdalnak fest nekem. Falco világéletében rettegett attól, hogy elillan a hírneve, hogy elfelejtik az emberek – aki annyira szerette, mint én, soha nem fogja. Falco Rides Again.
Bárhogy is történt, nekem különben semmi kifogásom az alkoholista vagy cuccozós művészekkel, amennyiben érzem bennük az igyekezetet. Ha emiatt valaki meghal, az történhet elegánsan is. Falco nagyon sok mindent letett az asztalra, és akár véletlen baleset történt, akár szándékos halálba-rohanás, ugyanolyan emelt fővel távozott, mint amilyennel már az első pillanatban berobbant a zenei világba.
Imádom az ősenberes témákat, akár könyvről van szó, akár filmről. A filmek esetében még az is izgalmas, hogy láthatom, mások vajon milyennek képzelik ezeket az asszonyaikat hajuknál fogva húzó és egymást bunkóval gyepáló népséget. Mivel Az utódok c. könyv Goldingtól nálam várólistán van, az utóbbi időkben a Hogyan lett az ember? (L’odyssée de l’espèce) első és második részével valamint A tűz háborúja (La guerre du feu - Jé, ezek a franciák is hogy szeretik ezt a témát… ) és a Barlanglakó (Caveman) újranézésével kárpótoltam magam, ráadásul ma a Népszabadság mellékleteként is megjelent egy discoverys dokumentumfilm róluk, csakhogy ma hallottam ám, hogy jövő márciusban a mozikba kerül a 10,000 BC című produkció is!
Egyáltalán nem őrlődöm kétségek között; nagyjából tudom, mire számíthatok. A 10,000 BC-t ugyanis az a Roland Emmerich rendezi, aki A Függetlenség Napja (Independence Day) és a Holnapután (The Day After Tomorrow) című filmeket. Mindkettőre jellemző volt egyrészt az idióta történet, másrészt a lenyűgöző látvány. Férfiasan beismerem, hogy többször is megnéztem mindkettőt, és a látványvilág mindig feledtette a gyatra forgatókönyvet. Gyanítom, ez most sem lesz másképp, ráadásul az ősenberesek nálam mindig helyzeti előnnyel indulnak.
Végre valami, amit várni lehet!
Újabb orosz science fiction film készül (a Lukjanyenko-feldolgozásoktól, úgy látszik, vérszemet kapott a szomszéd, de nem is bánom), éspedig Arkagyij és Borisz Sztrugackij regényéből, az Обитаемый остров címűből - 1971. -, amely angolul Prisoners of Power címmel jelent meg (magyar fordításáról nem tudok, az előreláthatólag 2009 januárjában bemutatandó film mindenesetre az Inhabited Island címet fogja viselni az angoloknál). De ha valaki tájékozottabb, kisegíthet. Eddig nem volt divat előzeteseket nézegetni a blogom bejegyzései közt, most kivételt teszek, mert szerintem ez a hír magyar oldalon még nem szerepelt, remélem, sokaknak szerzek örömet vele. A képeket nézve a Sztalkernél némiképp pörgősebb filmre számíthat a nagyérdemű.
Az információért köszönet illeti Viktor Kuprin (más néven Captain Kosmos) drúgot, aki üdvözli a magyar sf-rajongókat.
Elég régi már ez a cucc, de hátha valaki még nem ismeri, ezért bár soha nem szerettem volna videót beilleszteni a tartalomba, most mégis beillesztek. A Sims 2 egy jó játék, a Depeche Mode egy jó együttes, ha tehát Dave Gahan képes sim nyelven újra felénekelni egy DM-számot, és a videoklipben robot is van, akkor itt a helye az sfblogomban.
Ha másnak nem is, Norrisnak biztosan tetszik.
A bronz és az ezüst fokozatot a bejegyzéseim számáért, az aranyat az sfblogs toplista filmes fordulójának összesítéséért kaptam.
És az üresen maradt helyek? Hic sunt leones, vagy mi? És azokat majd én fogom lebontani a saját kezemmel? Vagy hogy gondolja ezt Prostatikus Vogon Jeltz?
Az offolás magasiskolája