Előre leszögezem, hogy még nem láttam a filmet. Hadd ne kérjek már elnézést senkitől; mostanában valahogy nem olyan könnyű tető alá hoznom egy mozizást, a tesztvetítéses oldalakon a bemutató napján beleszaladtam zsinórban vagy három-négy fake-be, úgyhogy jól be is rágtam, aztán hagytam az egészet, a Bolhapiacra meg mostanában nem sikerült kijutnom, pedig akkor milyen egyszerű dolgom lenne: megnézném, nem pöcsölnék. A legutóbbi SFportálos sörözésen a többiekkel éppen a moziból kifelé jövet találkoztam, ott aztán hallottam én nullázástól kezdve tízezésig mindent, tehát az az este a film milyenségének megjóslásában egyáltalán nem volt mérvadó.
Aztán ma, mit ad isten, a kezem ügyébe akadt a múlt heti Pesti Est, ahol önjelölt kritikusok szemérmetlenül lepontozzák a filmeket egytől ötig, néhány vérszegény okoskodásfoszlánytól kísérve. Sokat segített, hogy ebben a “Boksz office” című rovatban a héten éppen az Indy 4. került terítékre. Immár tisztábban látok.
Mesterházy Lili (?) eleve azzal kezdi: “Nem jó, ha azon tűnődöm egy film alatt, hogy vajon mi fogott meg az előző részekben húsz-huszonöt évvel ezelőtt.” (Naná, hogy nem jó! Mi fogott meg ötévesen a Mazsolában! Mi fogta meg az enbereket 1933-ban a King Kongban! 1984-ben Az utolsó csillagharcosban! Ekkor és ekkor ebben és ebben!) Néhány szerencsétlen, a filmet mentegető mondat után aztán nagy nehezen kinyög egy kettest. Lotyó. (Örülj és becsüld meg magad, hogy annak idején láthattad az első hármat!) – Jaj, de felidegesített.
Ezután következik McMenemy (???) Márk, a fotón metszőollóval a kezében. Ú, de utálom ezt a faszit. Hogyaszongya: “Az, hogy kinek hogy jön be (jön be!!!) a 148 év kihagyás után folytatott (milyen 148 év! paraszt.) új Indy-epizód, az nagyban (nagyban!) függ attól, hogy milyen elvárásokkal érkezik. (Milyen elvárásokkal? Milyen elvárásokkal! Indiana Jonesról beszélünk, te taknyos!)” Meg hogy “ehhez képest” meg hogy “egészen élvezhető volt a film”. (Örülök, hogy azért végig bírtad ülni a négyezer köbcenti kukoricáddal, te tacskó.) Idézem: “De aztán a film felénél jön egy óriás adag, fröccsöntött akcióhányadék (sic!) aztán újabb és újabb ultrablőd (sicc!) jelenetek.” (Az eddigiekben nem volt? Vagy azokat nem láttad? Johnny Weissmülleres Tarzan-filmeket nehogy megnézz!) “Csak azt nem értem, hogy minek.” (Anyádnak.) – És a végén még erőtlenül élcelődik is valami ET 2-vel, mielőtt nagy kegyesen bevágna egy hármast. Malyom.
Falusi Mariann énekesnő – akiről már régóta tudom, hogy simán lehetne a lelki társam – is csak egy négyest adott a filmre, mégis az ő véleménye a legigazságosabb; ha megengeditek, idézem. (Ha nem engeditek meg, akkor is, mert tanulságos.)
“Mindenét ismerem, a helyszíneket, a pókhálós alagutakat, a térképen futó út pirosát, a kalapot, az ostort, a meglepetéseket, az izgalmakat, és ha az alkar már nem is duzzad olyan erőtől, azért mégiscsak hagyom magam. Mert én is akarom élvezni minden pillanatát, és nem baj a sok kis hiba […] de azért lelkes játszótársak vagyunk megint, kettesben maradtunk a moziban, Indiana Jones és én.”
Hát így kell normálisan, egészségesen hozzáállni, barátaim! Mert azért Indiana Jones mégiscsak a hálaisten, minden további szőrszálhasogatás, kukacoskodás fölösleges. Eh, mindjárt megyek oszt megnézem a filmet mérgembe. Ideje lesz.
Megnéztem ennek az időszámításunk előtt tízezer évvel játszódó filmnek a… hm, fogalmazzunk úgy: tesztvetítését; muszáj volt, a várakozásról ugyanis lelkes bejegyzést írtam 
16-os karika van a borítón, számomra mindig is rejtély, hogyan kapják a minősítéseket a filmek, mindenesetre nekem ebben az esetben még egy 18-as is beleférne. Persze alighanem az én gyomrom túl érzékeny, ám tagadhatatlan, hogy ebben a remek filmben a sajátos ősenberhumor és ősenberromantika helyenkénti megvillanásai mellett azért nem kevés hátborzongató jelenet is akad. Nem kímélik egymást a szereplők, a legtöbb filmmel ellentétben itt látszanak is a sérülések, ha valakit alaposan hókon nyomnak egy méretesebb bunkóval, és akkor ne feledjük el az emberevő törzset, amelynek egy tagja éppen egy másik törzsbéli levágott karját eszegeti (miközben a kar gazdája egy ághoz kötve, elkeseredetten nézi). Őszintén bevallom most mindenki előtt azt is, hogy kamaszkoromban igencsak felizzította a fantáziámat az a tény, hogy az Ikát alakító Rae Dawn Chong a festéken kívül semmit nem viselt a filmben.
“Üdvözöljük a SCI FI csatornán – a tudományos-fantasztikus filmek otthona, 100%-ig a világ legnépszerűbb szórakoztató műfajának szentelve.
Talán a legtanulságosabb a rendkívül sokatmondó Támadás az űrből című erősen B- (de az is lehet, hogy Z-) kategóriás fekete-fehér japán sci-fi 1959-ből. Nagyon alacsony költségvetésű űrlények, nevezetesen a szferionok törnek a Föld elpusztítására, ám azonnal riasztják Starmant a Smaragd bolygóról, aki úszósapkával egybeszabott elasztikus kezeslábasában szeli a csillagközi űrt, s ha már itt van minálunk, egy összeesküvés felfedezése után lekaratézza a komisz földi tábornokokat is egy füst alatt. A lehető legkomolyabban mondom, hogy én abban a korban szeretnék élni, amikor ez jelentette a sci-fit, amikor nap mint nap hasonló filmeket lehetett nézni a tévében, és mind a készítők, mind a nézők komolyan vették az egészet.
Az Őskori nők a számomra oly kedves ősenberes témát dolgozza fel. A moziplakátból már sejthettem, hogy A tűz háborúja színvonalát azért nem lesz szabad mérceként felállítanom (az a film, ahol Anthony Burgess alkotta meg az ősenberek nyelvét, és ahol az egész forgatás alatt a lábát lógathatta Rae Dawn Chong kosztümöse – meg gondolom, Ron Perlman maszkmesterének sem lehetett túl sok dolga, hehe). A történelem előtti idők ősasszonyait tigris- zebra- és leopárdmintás rucikba öltözött cicababákként ábrázolja az alkotás, napjaink férfimagazinjaiban is megállnák a helyüket, míg párjaik kevés kivétellel olyan hercigek, mint egy WASP-hős egy magára valamit is adó űroperában. 1950-ben készült, de már színes, másra nem is nagyon maradt ezért pénz. Az alacsony költségvetésnek köszönhetően tisztességes őslények híján ősleopárdokra meg ősoroszlánokra vadásznak, és a lányok az egyik jelenetben még az őstóban is megősfürödnek (természetesen ősruha nélkül!)
Az előző két film megállja a helyét könnyed nyáresti kikapcsolódásként, a H. G. Wells műve alapján készült Eljövendő dolgok viszont döbbenetes erejű. Ha nem tudnám, hogy 1936-ban készült, meg nem mondanám, a filmtrükkök, a látványvilág még ma is elviselhetőek, sőt! Érdemes megnézni, nem sznoboskodásból, hanem mert tényleg csemege. Egyszer talán majd írok róla hosszabban is, mert igazán megérdemli.
E három film azonban csupán előételként szolgált ahhoz, amelyikre a legjobban fentem a fogamat: A hihetetlenül zsugorodó ember c. 1957-ben készült miniember-történethez. Egy kicsit gondban is vagyok vele, mert megérdemelné, hogy felkerüljön a tízes listámra, tehát az utolsó helyezettet le is szorítaná (amit sajnálok), és még nem döntöttem el, hányadik helyezést adnám neki. Különben már régen sejtettem, hogy ez lesz, de eddig nem sikerült megszereznem. Ennek a filmnek én minden kockáját elhittem! Az egyre kisebb méretű főhős köré épített élethű óriásdíszleteknek köszönhetően teljesen hiteles a látvány, de az élőszereplős (macskás, pókos) jelenetek a kicsit, de tényleg csak kicsit kezdetleges kékhátteres megoldással sem zavaróbbak, mint pl. A Kilimandzsáró havában, és a kalandok, a történet még ezt is feledteti.
Csakhogy. Nemrég tudtam meg, hogy ebből a műből is készült film, méghozzá nem a napokban, hanem 1998-ban, Ewen Bremner főszereplésével (aki Spudot játszotta a Trainspottingban, bár én inkább egy Begbie-féle fazont tudtam volna elképzelni erre a szerepre), éppen ezért nem értem, hogy én erről miért nem tudtam! Mivel mostanában sem időm, sem idegzetem nincs utánajárni, annyi a kérésem, hogy akit érdekel a dolog, és valahogy hozzá tudna jutni ehhez a filmhez, az ne feledje, hogy a biztonsági másolata barátkozási alapnak első osztályú lehet… 
Természetesen megoszlanak mind az olvasói, mind a kritikusi vélemények arra vonatkozóan, hogy az elkészült regényben mennyi a valóság és mennyi a fikció. Nyilván az utóbbi van túlsúlyban, a párbeszédek, a kalandok többnyire fiktívek, a genealógiai adatok alighanem pontatlanok, de valójában nem is a dokumentumszerű hitelesség és a megcáfolhatatlan bizonyítékok adják a mű varázsát, hanem az, ami engem, fehér fiút is meghatott, több millió amerikai feketét pedig ráébresztett, hogy voltaképpen mindannyiuk ősapja ugyanazon az úton érkezett az Újvilágba, a gyökerekről nem érdemes elfeledkezni. A könyv nem mellékesen a legjobb történelmi regény a rabszolgaságról.
Sosem voltam Boba Fett rajongója, de tisztában vagyok vele, hogy A Birodalom visszavágban elmondott néhány mondata és pár perces jelenete (A Jedi visszatérről nem is beszélve) mitikus hőssé tette őt számos rajongó szemében, éppen ezért kedves gesztusnak érzem a készítők és George részéről, hogy megmutatták az arcát (a gyermekkori és a felnőttkori arcát is, hiszen Jango klónja), valamint hogy elég jelentős szerepet osztottak rá. Az más kérdés, hogy nehezen hihető a számomra, hogy pont egy nyikhaj pénzbehajtó faszi génjei alapján készült a magamfajta „régi rajongók” számára csakis az öreg Obi-van szavaiból ismert, legendás Klón-háborúk összes klónja, de ne kukacoskodjunk. (C-3PO hajlékonysága is nehezen hihető volt a robotösszeszerelő-üzem jelenetében, amikor kapaszkodott; ezt a részt jobb lett volna a páncélos Anthony Danielsszel eljátszatni, hogy életszerű legyen.)
Az offolás magasiskolája