A legújabb galaktikás fordításom egy Hugo-díjra jelölt novella a skót Ken MacLeod tollából az aktuális számban. Nem tudom, a Hugónál mik az elvárások, megnyeri-e vagy sem, az Óvakodj a vörös törpétől mindenesetre egy kellemes, helyenként rejtőjenői hangulatú űrcsibésztörténet, tulajdonképpen huszonegyedik századi írói eszközökkel és kelléktárral az űropera-romantika újjáélesztésére irányuló érdekes kísérlet, ahol a szögletes állú WASP-hőst némileg emberibbnek ható, deheroizált figura helyettesíti. Még nem láttam a ma megjelent magazint és benne a szerzővel készült interjút (Csordás Attila faggatta), és az arcára is lusta voltam eddig rákeresni a gúgl képkeresővel, de a novella hangvétele alapján ide a rozsdást, hogy vagy tetoválása van, vagy piercingje, vagy Ferrarija. A Kozmonauták vára című regény iránt viszont határozottan felkeltette az érdeklődésemet.
'Galaktika' kategória archívuma.
Ken MacLeod vagyok a MacLeod klánból
2008. augusztus. 29. Galaktika és Novellaajánló-ban. 5 HozzászólásHazatértem, és ennek Skip is örülni fog
2008. június. 30. Galaktika és Novellaajánló-ban. 11 HozzászólásFolytatom végre, amit tizennyolc lapszámmal ezelőtt abbahagytam, és e hónapban ismét a Galaktika olvasóit boldogítom egy fordításommal. (Ha még valakiben nem állt volna össze a kép: a Novellaajánló c. kategória azt a célt szolgálja, hogy a galaktikás munkáim követhetőek legyenek, végül is nem káptalan az enber feje; még a végén elfelejteném, miket műveltem.) Jót tesz a kis mimóza lelkemnek amúgy, mert az, hogy megyen itt a gátlástalan önpromóció, az egy darabig nagyon jópofa, de egy idő után mindenkiben csak elégedetlenséget szül, ráadásul csak a gúgl hirdetésekből nem is igazán lehet megélni.
Frank M. Robinson mester Keleti szél, nyugati szél c. kisregénye autós-érdekes – ezért is ajánlom elsősorban Skipnek –, környezetszennyezési jajkiáltásokkal. Ami miatt egy kicsit aggódom, hogy folytatásokban jelenik meg, ugyanis attól tartok, hogy sokan azt mondják majd: eh, inkább egyszerre olvasom el, aztán mire a következő szám megjelenik, mindenki lusta lesz az előzőt leemelni a polcról. Na, nem! Tessék szépen elolvasni az első részét, és igenis legyen szíves mindenki izgulni augusztusig, hogy vajon mi lesz a vége. (Én már tudom!)
Tegnap reggel ismét a benzinkútra vezetett az utam, hiszen megjelent az új Galaktika. Most szerencsére volt néhány szabad percem, hogy beleolvasgassak
2007. július. 3. Galaktika-ban. 8 HozzászólásElsőként Karawynn Long És a Holdon még állítsunk kicsit c. (hibátlan) novelláját olvastam el, s bár nő írta és nő a főszereplője is, azért találtam benne párhuzamot a saját életemmel. Melanie annyira beleélte magát a szimulációba, hogy szívbaj nélkül a pasijára testálta a programbeli pszeudoszemély tulajdonságait és reakcióit; szerencsétlen Jason nem nagyon próbálkozhatott észérvekkel. Húszéves koromban volt egy barátnőm (nevezzük Kuzmics Mariskának), aki néhány hétre külföldre utazott, s én ez idő alatt annyira belelovaltam magam a mérgelődésbe – elképzelvén: ez a lány miket akar majd rajtam megváltoztatni –, hogy a végén írtam is neki aljas módon, levélben egy elbocsátó, szép üzenetet. Szegény Kuzmics Mariska hiába próbált meggyőzni, hogy neki ilyesmik az eszébe sem jutottak, az általam teremtett alteregó elviselhetetlen (képzeletbeli) zsémbelődése és (kitalált) rigolyái véget vetettek épp csak szárba szökkent szerelmünknek.
Ha én akkor gondoltam volna arra, hogy ez egy sci-fi novella hálás témája lehetne, most talán én dédelgethetném a Writers of The Future pályázat nagydíját…
Ehelyett mérgemben még jól be is rúgtam.
A sorozatokról szóló cikkben kissé sértődötten említi a szerző, hogy a Heroes csúfosan megbukott hazánkban.
Ami engem illet, ezen egy cseppet sem csodálkozom. Egy olyan országban, ahol mindenki meggebed a melóba’, majd az lesz a legnagyobb gondja az enbernek, hogy kövesse eme végeláthatatlan sorozatok szezonjait, aztán az évad végén nesze-semmi-fogd-meg-jól, még csak ki sem derül semmi, amitől elégedetten hátradőlhetne. Ezt egyszer-kétszer el lehet sütni, de úgy érzem, ez az egyszer-kétszer már megtörtént. Hát hiába mondom, hogy egy sorozat legyen 13 részes???
Mellékesen, mintegy zárójelben jegyzem meg, hogy a Deep Space Nine-t meg a Voyagert egy alapvetően elhibázott műsorpolitika miatt voltam kénytelen mellőzni már a kezdetektől, amikor az illető tévéadó felvette azt a hülye szokást, hogy zsinórban négy epizódot leadott vasárnap (!) délelőtt (!). Lehet, hogy a csatorna főszerkesztőjének a felesége tűrte, hogy egész délelőtt lábujjhegyen kell porszívóznia, mosogatnia, mosnia, felmosnia, amíg az ura a paplan alól televíziózgat békésen, csakhogy nem mindenki ilyen szerencsés ám. Van, ahol zajos az asszonyka.
Netfüggőség. Én „személyesen” ismerek egy wikipediholicot, állandóan ott áll (csesznye ruhában, hajléktalanszatyorral a lába között) a Ferenciek tere metróaluljáró ingyenes terminálja előtt, és wikizik; nem létezik hozzáférni a géphez, hát mindig a guta üt meg tőle! 
A gyakran netezők védelmében azonban azt mindenképpen meg kell említenem, hogy mai idióta világunkban sokunkra igazságtalanul sütik rá a netfüggőség bélyegét. Ilyen ártatlan enber a példámban szereplő Gipsz Jakab is.
Gipsz úr talán olyan munkahelyen dolgozik, ahol minden munkatársa egy sótlan (sőt savanyú) sötét sutyerák. (Vagy ne adj’ isten tanár a lelkem, és a munkaideje nagy részében a diákjaival van, akiktől hát, valljuk be, nem feltétlenül számíthat minden esetben színvonalas társaságra.) Talán messze került a legjobb barátaitól a mi Jakabunk, talán a barátai is hasonlóan elfoglalt emberek. Ha még telefonálni is utálnak (telefonszámlát fizetni meg pláne), a netes kapcsolattartás az egyetlen járható út, és ettől nem szükségszerűen lesz mindenkiből a Szerelmes Thomas (Thomas est amoureux) főszereplője.
A Galaktika-függőség, az viszont már komoly dolog, kérem szépen. Minden hónap első hétfőjén verejtéktől csatakos homlokkal nézni az újságosbódé leeresztett rolóját, mert a néni merő rosszindulatból nem átallja még reggel hatkor is a lóbőrt húzni odahaza. Tízperces kávészünetben tiszta szívből gyűlölni mindenkit, aki beszélgetni próbál, miközben lopva elolvasnánk pár sort. Örülni a forgalmi dugónak negyven fokban, amiért 10 km/h sebességgel, elengedett volánnál lehet végre falni a betűket. Talán ez is egy komoly tanulmány alapgondolata lehetne a közeljövőben.
Van a Metagalaktika 9.5-ben egy remek kis írás, bizonyos Henry Gee tollából – aki nem mellékesen elismert paleontológiai szakíró –, a címe: Még egyszer a jetikről. Nehogy valaki félreértsen: tízezem.
A népesség drasztikus csökkenésével nagyjából egy időben előmerészkednek ezek a mázsomemberek, és beilleszkednek szépen a társadalomba. Nincs már szó arról, hogy a Homo Sapiens a teremtés csúcsa, több értelmes emberszabású faj él együtt ebben az új világban.
Nekem már most tetszik a dolog (hiába, no, engem ősenberrel és hasonló lényekkel egy pillanat alatt le lehet venni a lábamról). Anélkül, hogy lelőném a végső poént, elmondom, hogy jönnek a még fantáziadúsabb fejtegetések a neandervölgyi-leszármazottakról, megemlítve többek közt da Vincit és Einsteint is.
(Ötletes. Számomra újszerű és tökéletesen hihető.)
Lincolnt, akinek az ereiben 35 %-ban szaszkvacs vér csörgedezett.
(Kezd a dolog vicces lenni.)
Majd jön a következő mondat: „A Vörös Khmer legtöbb tagja maláj majomember volt.”
Öö… Tessék mondani, nem túl merész ez egy kicsit?
Na mondom, miért. Nekem még annak idején, a főiskolán volt egy kambodzsai csoporttársam, Sim Chansophorn. Gyerekek, annyira kambodzsai volt a faszikám, hogy kenyérrel ette a banánt, nem hazudok! Egyszakos magyarra járt, ami különös, mert iszonyúan rosszul beszélt magyarul. Valamiféle politikai okai voltak annak, hogy erre a szakra küldte az országa, nem mentem annyira bele a részletekbe.
Jó kis alacsony, szikár teste volt, de olyan izomzattal, hogy el tudtam volna róla képzelni: ha egyszer begorombul, hát puszta kézzel képes kitépni bárki szívét. Egyszóval olyan kellemes, bozótharcos testfelépítéssel rendelkezett. Viszont az arcában, a mosolyában, a nevetésében, a fogaiban tagadhatatlanul volt valami (hogy is fogalmazzak finoman, no) csimpánzszerű.
Ha most ne adj’ isten Sophorn barátom rákeres a neten a saját nevére (mert vannak ilyen enberek), és elolvassa ezt a bejegyzést, elképzelhető, hogy egy kicsit megsértődik miatta.
Kérdem én: ha bármelyik kambodzsai elolvassa Henry Gee egypercesét, nem fog megsértődni? Vagy ennyi még belefér?
Ha „Három nap egy esztendő”, akkor három hét egy örökkévalóság?
2007. május. 16. Galaktika és Novellaajánló-ban. 2 HozzászólásMinden bizonnyal. Ez nem egy Szever Ganszovszkij-i matematika, bár ha osztanék-szoroznék, elképzelhető, hogy kiderülne, helyes a számítás, én azonban arról a bizonyos három hétről beszélek, amely hétfőn fog letelni, amikor is megjelenik a legújabb Metagalaktika. Bizony, ezt egy lelkes olvasó valóban örökkévalóságnak érezheti. Azóta két borítót is láthattunk, a második verzióról lemaradtak a magyar írók, viszont már feltüntették, hogy ez a kilenc és feledik szám. Természetesen értem, hiszen elmagyarázták, hogy miért nem a tizedik (az is lesz majd), csak attól félek, hogy ezzel az ötlettel még inkább adjuk azok alá a lovat, akik az újraindulás óta eltelt már majdnem két év után is egyfolytában hasogatják a szőrszálat és műnosztalgiával telve pocskondiáznak, ha szegény magazinról van szó. Na, itt a borító; szerintem mutatós.
És akkor itt ragadom meg az alkalmat, hogy kipipáljam a Novellaajánló kategóriát, amellyel mostantól hagyományt teremtettem, és tömören összegezzem, hogy Ellen Klages novellájában kistestvért fog rendelni a család a neten.
______________________________________________________________
Ma pedig olyan hihetetlen dolgot láttam, hogy a legszívesebben kölcsönkérnék sezlonytól egy „armany” címkét, és ideragasztanám.
A hozzám legközelebb eső antikvárium bánatomra néhány nap múlva bezár, ezért tízforintokért kótyavetyélik el a maradék könyveket. Éppen kallódott a zsebemben egy ötszázas; gondoltam, benézek, hátha kapok érte egy komplett feketegalaktika-sorozatot. Nem volt szerencsém, viszont a foghíjas könyvespolcokon az ismerős betűk láttán megdobbant a szívem. Csakhogy! A betűk egy bizonyos Minerva családi évkönyv címapjáról bazsalyogtak rám.
Ebből az évkönyvből (Minerva Kiadó, 1976.) megtudható, hogy lehet kötni-horgolni vagy hatékonyan krunplit pucolni, és ami érdekes, egy bizonyos Dr. Major Klára szerkesztette. Élek a gyanúperrel, hogy a hölgy azonos D. Major Klárával, akinek a könyve, a Tegnapról holnapra legkedvesebb olvasmányaim közé tartozott, amikor még egyszámjegyű volt az életkorom, és felnőtt fejjel láttam csak be, hogy a sci-fi köntösbe bújtatott ismeretterjesztés tulajdonképpen a kommunizmus leplezetlen népszerűsítése, rendkívül tanulságos és szórakoztató módon.
Aztán három polccal arrébb, senki sem fogja elhinni, de megint észrevettem a galaktikás betűtípust, mégpedig Hernádi Gyula A boldogság templomai c. könyvén (megjelent a Magvető Kiadó gondozásában 1986-ban). Szegény Gyuszi bácsi fantasztikumhoz fűződő viszonyát, azt hiszem, e helyütt szükségtelen taglalnom.
A XIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon jártunk
2007. április. 14. Galaktika, Olvasmányélmények, Az Élet, a Világmindenség meg Minden és Ősenberes-ban. 8 HozzászólásMint jó apuka kivittem ma délben a családot a Könyvfesztiválra, ragadjon már ránk egy kis kultúra. Természetesen a Galaktika standját kerestem fel először, de Attila nem volt ott, Sheenard pedig csak három órára volt meghirdetve.
Körbenéztünk a nagy tobzódásban, én pedig vettem könyvet!!! vjiking ajánlotta a legelső ősenberes post hozzászólásaiban William Golding: Az utódok (The Inheritors) c. regényét, amit én eddig nem ismertem, az Európa pedig most adta ki újra. Ezt a szerencsét! Már alig várom, hogy olvashassam!
A gyermek viszont fél három körül jóllakott a szellemi táplálékkal, és szauruszkakas-hangján jelezte, hogy inkább menne már, mert másfajta táplálék sem jönne roszul. (Konkrétan: cici. Nagyon gyakran gondol a cicire, szerintem Flesyvel jól megértenék egymást.) Nem baj, nekem úgyis megvan a dedikált Csonkolás még a februári íróolvasóról, már csak meg kellene írni róla az olvasmányélményt és felrakni ide. Szerintem napok kérdése. Azt fogja követni a Diagnózis (amit a testvéremtől könyörögtem ki a születésnapomra), utána pedig nyitok ősenberes kategóriát, és megírom a kedvcsinálót Az utódokról is, azt szerintem egy maratoni fürdés vagy vécénülés alatt lelegelem.
Benedek nagyon rázendített a kijáratnál, erre mit ad isten, pont szembejött Göncz Árpi bácsi, a legnagyobb tícsör (egyébként ő fordította Az utódokat is), és rámosolygott a kisbabánkra!!!
Remélem, ez a mosoly alapvetően meghatározza majd a gyerek fejlődését.
Bizony, a hónap első hétfője van, tehát boltokban a Galaktika 205. száma.
Mivel a hétfő azon ritka napok egyike, amikor dolgozni megyek reggel (a szerda a másik), ilyenkor két eset lehetséges.
- Időben ébredek. (Valószínűsége a nullával egyenlő.) Reggel komótosan elmegyek a benzinkútra, megveszem az újságot, kényelmesen beslattyogok a dolgozóba, és az első órám alatt agyvérzést kapok az idegességtől, mert ott van a kezem ügyében, az asztalon, és nem nézhetek bele.
- Elalszom. Reggel lóhalálában, fésületlenül, gyakran porzó tankkal, lélekszakadva, virtuóz dugóbeli sávváltásokkal, egy Fittipaldit megszégyenítő stílusban tépek befelé, az utolsó pillanatban kávé nélkül, lihegve beesek a tanterembe, és az első órám alatt tüdőembóliát kapok az idegességtől, hogy mikor mehetek már át az 50 méterre levő újságoshoz.
De most végre itt van a kezemben! Szívesen írnék róla ajánlót, de gyakran egy hétig is eltart, mire elolvasgatom, mert meg kell adni a módját, addigra meg már mindenki túl van rajta. (Habár újabban Schmile és adeptus is csak ígérgeti, hogy ír róla; lehet, hogy a végén ez a feladat is rám hárul majd.)
A Szerkesztői előszót viszont még az utcán elolvastam. Németh Attila írta, és minden szava fájdalmasan igaz. Napjaink rajongói passzivitását veszi benne górcső alá, és mivel még bennem is élénken élnek az emlékek a fiatalkorommal kapcsolatban, úgy érzem, nagyon el van találva. Nem kívánom itt elmesélni a tartalmát, tessék szépen elovasni, irgum-burgum. Aztán majd megbeszéljük.
Ezek után lejjeb téved a tekintetem, és mit látok? “A II. Galaktika közönségdíj kiosztása a szavazók érdektelensége miatt legnagyobb sajnálatunkra elmarad.”
Ó! (Ráadásul éppen a második. Az enber általában a mindenből a másodikat várja a leginkább. Filmből, könyvből, díjkiosztóból.)
Ha ne adj’ isten az elmúlt év során megjelent volna írásom a Galaktikában, és erre kiderülne, hogy sosem tudom meg, tetszettem-e az olvasóknak, hát a guta megütne, az hétszentség!
Olyan elképesztő dolgok történnek velem nap mint nap, hogy ha más mesélné, nem hinném el!
2007. március. 28. Galaktika és Ki? Kicsoda?-ban. 4 HozzászólásJó sok ismerősön volt már az iwiwen, és amikor meglett a 499., elkezdtem izgulni. Vajon ki lesz az ötszázadik? Féltem, hogy valaki olyan jelöl be, akinek a kilétére súlyosbodó szenilitásom miatt nem fogok emlékezni; amiatt is aggódtam, hogy valami pszeudoszemély vagy kvázientitás lesz az illető. Egy Lekváros Kenyértől nemcsak agyvérzést kaptam volna, hanem valószínűleg még a guta is megüt.
Aztán ma bejelölt az 500. enber.
Nem fogjátok elhinni, ki volt.
NÉMETH ATTILA!!!
Péter bá éktelen haragra gerjed
2007. március. 24. Galaktika és Az Élet, a Világmindenség meg Minden-ban. 10 HozzászólásÓ a kurva életbe, írtam egy novellát, erre kiderült, hogy a 76. Galaktikában már megjelent.
Gyanítom, hogy az írójának időgépe van, azzal szopatott meg, aztán visszament ‘87-be az ötlettel.
Azt kívánom neki, hogy cseréljen kereket a Szabadság hídon.
Új hónap, új Galaktika, hála annak a jó istennek már. Ilyenkor alig várom, hogy reggel mehessek érte a benzinkútra, aztán reszkessen mindenki, mert az autóban is ezt olvasom. Igaz, csak piros lámpánál és dugóban, de egy kis gyakorlással egy szép napon már a Szabadkikötő úton is megtanulom olvasni 110-es tempó mellett, az úgyis olyan jó kis egyenes útszakasz. Szívesen írnék ajánlót minden számról, de mire eljutok odáig, hogy az elejétől a végéig lelegeltem, addigra úgyis mindenki túl van rajta. Egyelőre csak László Zoltán (sezlony) multikulturalista-globalizációs sci-fijét, Sheckley őrmadarasát és a főszerkesztői előszót tudhatom a magaménak.
Már a múltkori számban megváltozott a betűtípus, és most írja Burger István, hogy számos hálálkodó levelet kaptak az olvasóktól azért, hogy lecserélték talpatlanról talpasra a karakterkészletet.
Egy doboz Gauloises-nál érzem a különbséget, nyilván Kunta Kintének sem lehetett mindegy, hogy van-e neki vagy nincs, de a betűk esetében ez a talpatlansági kérdés engem a legmélyebb döbbenettel tölt el. Ez csakugyan ilyen kulcsfontosságú tényező? Én annak idején nem egyfajta betűtípussal tanultam meg olvasni; ha így történt volna, a mai napig élvezhetetlen, sőt taszító lenne a számomra a Star Trek, a Portorico rum vagy a buszmegállótáblák feliratainak látványa. (Még szerencse, hogy a GALAKTIKA felirat a régi maradt.) Nincs ennek egy kissé nagy fenék kerítve? Simán el bírtam olvasni a régit is. Manapság nem nagyon kapok kézzel írott képeslapokat, ne adj’ isten: leveleket, ha mégis ilyen történne velem, akkor sem jönnék zavarba. Faksznizás nélkül megfejteném a betűkódot.
Mindegy, az olvasók öröme az én örömöm is, éljen a TALP.
A borító nagyon tetszetős, ám az én dobogómra nem került fel. Az én kedvencem a 201-es, nambertú a 195., míg bronzérmet a 199. szám kapott.
Szívesen megemlíteném itt az alkotók nevét, de sajnos nem tudom fejből, meg szerintem sokkal nehezebb is megjegyezni őket, mint régen. Be szerettem annak idején Gadó János, Ámon László, Jantner János vagy Korga György borítóit!
Viszont, ha már a külsőségeknél tartunk, ajánlom mindenki, de legfőbbképpen Merras figyelmébe a 13. oldalon látható illusztrációt. Nézzétek csak meg, mi van a szanitéchajó oldalára pingálva!
Szerintem ennél több nem is kell a boldogsághoz.
A teringettét! Megtaláltam azt a levelet, amelyet tizenkilenc (!) évvel (!!) ezelőtt (!!!) írtam Kuczka Péternek (!!!!). Egy kissé röstellem magam miatta, mindenesetre hű lenyomata egy ostoba sci-fi rajongó kamaszgyerek naiv, sekélyes és kiforratlan személyiségének, ezért bármennyire kellemetlen helyzetbe hozom is magamat miatta, hosszas vívódás után úgy határoztam, hogy szorítok neki egy kis helyet a digitális örökkévalóságban. Íme a levél:
“Kedves Galaktika Szerkesztőség!
Nem tudom, jó helyen járok-e, de reménykedem, hogy ezen a címen megtalálom a magyar sci-fi ősatyját, Kuczka Pétert, akihez kérdéseimmel és kéréseimmel fordulhatnék.
Kedves Kuczka Péter! Elsős gimnazista vagyok, és rajongok a tudományos-fantasztikus irodalomért. Szívesen beiratkoztam volna a Galaktika Baráti Körbe, de édesanyám, aki egyáltalán nem szereti azt, amit én, nem egyezik bele.
Itt kezdődnek az én bajaim. Évek óta szenvedélyes gyűjtője vagyok a Kozmosz- és 1988-tól a Galaktika Fantasztikus Könyveknek is. Sikerült megszereznem az 5000 példányban megjelent KOZMOSZ science fiction kiadványok. Bibliográfia című kiadványt, és ettől kedvet kaptam KFK-im és GFK-im katalogizálására. De a GBK megalakulása óta a tagok kapják azokat a könyveket, amelyeket én régóta vártam a gyűjteményembe. (Ez a kettő a Vissza a jövőbe valamint Az utolsó csillagharcos.) Szerencsére A bolygó neve: halál GFK-sorozatban jelent meg. Gondolom, A halálosztót is GBK-sok kapják majd meg (ha egyáltalán megjelenik).
Arra kérném Önöket, hogy ha már ilyen könyveket sosem láthatok a gyűjteményemben, a Hozsánna néked, Leibowitz! vagy a Bolygófalók című művek mellett (amelyek őszintén szólva nem túlzottan nyerték el a tetszésemet) meg lehetne jelentetni néhány Wells-könyvet is. Biztos vagyok benne - bár nem az én dolgom eldönteni -, hogy a sci-fi rajongó ifjúság rögtön lecsapna rájuk.
Higgyék el, mindent megadnék néhány ilyen “csemegéért”, esetleg Asimov Fantasztikus utazásáért, de még a Harmadik típusú találkozások második kiadásáért is, amit a mai napig sem sikerült megszereznem.
Bevallom, vannak titkos álmaim ilyesfajta könyvekről, de címeket nem mondok, mert a tisztelt szerkesztőség netán azt hinné, hogy én bele akarok szólni a szerkesztésbe, vagy (óh, ami még rosszabb!) hogy követelőző vagyok. Ezt pedig a világért sem tenném. De ki tudja? - talán ötletnek jók lennének.
Abba is hagyom ezt a fárasztó szöveget, és rátérek a másik problémámra. Könnyű lesz kitalálni, hogy mi az. Úgy van: a Robur.
Nem kérdezem, miért szűnt meg ez a kedves kiadvány, hiszen úgyis tudom a választ: nem volt rá kereslet, nem fogyott, stb. Én is láttam a szeretett Roburt pályafutása végén 5 Ft-ért (!) a könyvesboltokban, s nem hazudok, de könny szökött a szemembe, amikor megláttam, milyen sorsra jutott. Viszont:
Nem én vagyok az egyetlen, akinek lételeme volt a Robur, s nem egyedül sajnálom a kiadvány eltűnését. De én vagyok az, aki megkérdezem: nem lenne lehetőség, hogy újra találkozhassunk vele a könyvesboltok polcain? Bevallom, már nem egyszer álmodtam a 17-es Roburról. Ez megmarad álomnak?
Ha a Robur reneszánsza nem lenne megvalósítható, úgy arra kérném Önöket, hogy küldjék el nekem a Robur 2. számát. Nagyon hálás lennék, mert ez hiányzik a boldogsághoz.
Már írtam ez ügyben az Intergalaktikus Bazárba is, de úgy látom, hasztalan. Tudom, mert olvastam a Robur 8-ban, hogy a szerkesztőknek nincsenek fölösleges példányaik, de Pest mégiscsak nagyobb város, mint Miskolc. A második Robur nem vész el, és - remélem - nem is alakul át.
Ugye nem voltam nagyon szemtelen? Mindenesetre köszönöm, hogy meghallgattak.
Várom a választ!
Üdvözlettel egy sci-fi rajongó:
Kollárik Péter
1988. május 22., vasárnap”
Tulajdonképpen a levelet újraolvasva most az jutott az eszembe, hogy a lelkem mélyén nem is bánnám, ha az én fiamnak is ezek lennének a problémái 15 éves korában. Mert a mai 15 évesek mintha egy kicsit másak lennének.
Na.
Ma délben megérkezett az Enber a megrendelt Galaktikákkal. Nehogy bárki is azt higgye, hogy nem ültem tűkön egész délelőtt! Aztán azóta is áll a bál idehaza, mert még nem voltam hajlandó elrekkenteni őket valami rissz-rossz polcra, hanem szétterítettem a nappaliban, és NÉZEM.
Jöhet a fekete sorozat. Höhö.
Épp nézegettem a vaterán, hogy egy pali 56 ezerért vette meg a huszonkilenc darabot.
Egy másik helyen a 148-as kikiáltási ára 16 000 Ft volt.
Ez az egész egy nagy gaudi! Engem addig nem tesznek lóvá ilyen üzlettel, amíg igenis reális esély van arra, hogy e sorok olvasói közül valakinek két példányban van meg a fekete sorozat, és úgy dönt, közelgő születésnapom alkalmából (március 29.) azzal kedveskedik nekem, hogy elküldi ajándékba.
Mint ahogy azt is valószínűnek tartom, hogy valaki megörökli, és szaré’-hugyé’ elkótyavetyéli valami erzsébeti vagy lőrinci antikváriumban, ahol a mit sem sejtő antikváriumos egy százasért rám tukmálja darabját, ha hajlandó vagyok egyben elvinni.
Ki tudja? Lehet, hogy a Körtéren holnap meglátom, amint egy csöves árulja pokrócon, mert lelte valami lomtalanításkor.
Úgyhogy majd csak akkor kell elkezdeni aggódni, ha már mind megvan, egy hétre rá pedig valami pöcsfaragó szomszéd miatt tűz üt ki a házban, és minden a lángok martaléka lesz. Vagy ha a most hat hetes fiam tizenhat év múlva eladja, hogy legyen pénze zöldre. (Vagy H-anyagra, ugye, Phil?) Már a guta megüt miatta így előre is.
De akkor sok egyéb másnak is sanyi lesz! Helyre bakelitgyűjteményem van (egyedül az Erasure-től 79 db), a béegeimről nem is beszélve…
Talán kevésbé stresszes lenne inkább olajos vasakat gyűjteni.
Na.
Befejeztem.
A szófosást.
Ma sikerült szert tennem a Galaktika első hatvan számára. Igazából az első 87-re, úgyhogy néhányat majd el kell passzolnom a fölöslegből 61-től 87-ig.
Vaterán vettem, ahol eddig két ízben vásároltam, és nem gondoltam, hogy ez a mai árverés ilyen izgalmas lesz! A licit lejárta előtt, gondoltam, felmegyek szétnézni, hogy lássam, még mindig az én ajánlatom-e a nyerő, és jaj! - ugyanezt tette az a másik enber is. Vérre menő küzdelem vette kezdetét, még most is remeg a lábam.
Szerintem korrekt áron vettem meg. Most már csak a 148-175. van hátra; ezek megszerzésébe előreláthatólag bele fogok őszülni. Egyszer már a kezemben volt mind, és talán egy nap majd elmesélem a kedves olvasóknak az évszázad balekságát, de az nem most lesz.
Az offolás magasiskolája