Ojjé. Ma kaptam meg a karácsonyi (!) ajándékomat a tesvéremtől, hát valami hálaisten. Le sem fog szakadni rólam, az biztos. Ugye, mindenki tudja, miért jó? Na, azért.
'Gépnarancs' kategória archívuma.
Végeláthatatlan szóáradat egy önmagától kiépült koncepció kalandos, izgalmakban gazdag történetéről, enyhén tudathasadásos állapotban, szeretettel
2007. május. 30. Az Élet, a Világmindenség meg Minden és Gépnarancs-ban. 23 HozzászólásMivel egy egész ország türelmetlenül várja –––
(– Mit egy egész ország?! Az A-Stat szerint tizenhárom ország…!
– Jól van, maradjál már a hülye bunkó nagyképű beszólásaiddal, te paraszt!)
Szóval mivel kaptam jelzéseket, hogy néhányan igényt tartanának a körülöttem terjengő gépnarancsszínű köd mibenlétének magyarázatára, elérkezettnek látom az időt, hogy lerántsam a leplet.
Szeretem Anthony Burgess Gépnarancsát, de ez még nem elég indok. Hajnóczy Pétert is szeretem, mégsem M. a nicknevem; ennél azért többről van szó. Ám a félreértések elkerülése végett leszögezem, hogy nem vagyok egy fanatikus Alex-rajongó, sem egy mindentudó okostojás Burgess-guru.
Előre szólok, hogy szövevényes és fordulatos, ámde hosszú történet következik, mégis kénytelenek lesztek végigolvasni, mert ki fogom kérdezni, és könyörtelenül bevágom az egyest, ha nem figyelt valaki.
Az egész egy ártatlan elektronikus levélcímmel kezdődött. Egy időben gyakran váltogattam az e-mailcímeimet; voltam hotos, frees, citrós és még yahoos is, egy dologhoz azonban a körmöm szakadtáig ragaszkodtam: a @ előtt mindig kollarikpeter legyen, nehogy elfelejtsem. Amikor azonban rátaláltam a gmailre (akkoriban az elégítette ki az igényeimet), döbbenten tapasztaltam, hogy a kollarikpeter azonosító már foglalt… Hm.
Iszonyú sokáig tanakodtam, mitévő legyek. Úgy éreztem, ha már le kell mondanom a saját nevemről, valami olyan azonosítót kell találnom, hogy mindenki szitkozódjon, ha le kell írnia, nekem mégis kedves legyen. És mivel akkoriban egy utolsó szar szemét rohadék voltam –––
(– Most nem az vagy?
– Kuss.)
… szar szemét rohadék voltam, egy szép napon egyszer csak eljött a megvilágosodás: grjáznüj brácsnüj! Természetesen eredeti helyesírással, hogy még idegesítőbb legyen (és hogy ne legyen benne ü betű). Így lett az azonosítóm grahzny.bratchny.
Fogalmam sem volt róla, hogy e köré majdan egy egész „inkognitó” koncepciója fog épülni, eszem ágában nem volt magamnak internetes becenevet találni, 2004-ben a Solariára is mint kollarik jelentkeztem be. Tartózkodási helynek Budapest XI. volt megjelölve, avatáromnak pedig Boris Karloffot választottam.
Csakhogy egyszer eszembe jutott ám, hogy aláírást készítsek a fórumhozzászólásokhoz. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, életemnek azon szakaszában járok, amikor érdemes nem elfelejteni, hogy milyen enber voltam valaha, ezért frappánsnak éreztem a Gépnarancs búcsúmondatait választani. ( „But you, O my brothers, remember sometimes thy little Alex that was. Amen. And all that cal.” Akkor még szó szerint idéztem, Alex volt a kollarik helyén.)
Na, hála istennek sikerült egy merő kuplerájt szerveznem solariás személyazonosságom köré. Ott kommandózott egy „thy little Alex” aláírású, tizenegyedik kerületi Frankenstein-szörnye, a feje fölött a semmitmondó kollarik azonosítóval – mint kikötői munkás. Gratulálok. Amikor Őrmezőt lecseréltem a Karóva tejbárra, sem lett sokkal rózsásabb a helyzet.
Egyre jobban úrrá lett rajtam a legmélyebb kétségbeesés. Egy dologban biztos voltam: Borisnak mennie kell. (Ráadásul feltűnt, hogy Zamorano, a fedélzeti szamuráj is őt használja, ráadásul sokkal régebb óta.) Mivel hülye vagyok a számítógépekhez és az internethez, képtelen voltam kicsi Alexes avatárt készíteni, mert mindig túl sok lett a kilobájt, végül egy netes oldalon találtam egyet, de valamiért nem működött más gépeken, csakis az otthonin, ott sem mindig.
A rangom is aggasztott. Most már, hogy majdnem teljesen átvedlettem Alexszé, nem lehettem matróz, sem körletmester, nem lehetett munkám. Felvettem a kapcsolatot Delenn-nel (kissé meg voltam még szeppenve akkoriban a hozzátok hasonló netes brigantiktól 
), és kikönyörögtem magamnak egy „Öreg drúg” rangot. Telitalálatnak éreztem. Dee bábaasszony kedves volt, megadta, és még az avatárt is kikalapálta. Netes személyazonosságom a Solarián hosszas vajúdás után megszületett, a köldökzsinór elvágattatott.
Dehogyis akartam én blogger lenni, leszartam az egészet, annyit tudtam, hogy Gyurcsány Ferinek is van internetes naplója, ezen kívül semmi mást. Pedig tizenéves koromban én is vezettem naplót, csakhogy nem értettem, minek az ilyesmit az internetre tenni. Nem akartam magamat egy „trendi” (grrr) pasasnak érezni, amikor egyébként is rühellem ezt az egész XXI. századot. Egyre többször fordult elő azonban, hogy gúglkeresőzés közben egyszer csak valakinek a blogjában találtam magamat.
Aztán egy napon a Solaria linkajánlójában figyelmes lettem az sfblogsra. Abban a pillanatban tudtam, hogy ott a helyem, egyedül azért, mert az a két betű (SF) megragadott és nem eresztett. Úgy éreztem, ha van egy kollarikpeter.sfblogs.net a tulajdonomban, az olyan tiszteletet parancsoló dolog. Sci-fi blog! Ez kell nekem! Itt aztán foshatom a szót!
Nem tudtam még, hogy ez a blogoszféra ilyen remek kis közösség, de nem tartott sokáig rájönni. Arra még hamarabb rájöttem, hogy szükségem lesz egy úgynevezett „nickname”-re, mert addig a saját nevem legkülönfélébb variációival regisztráltam mindenfelé, és egy idő után már követhetetlen volt, hol miként szereplek. Amikor beírtam az e-mailcímet a regisztrációhoz, persze beugrott kicsi Alex képe, de tudtam: egy visszahúzódóbb, szerényebb nicket kell választanom, amit később sem bánok majd meg. Ez lett a chelloveck. Oroszul azt jelenti: enber. Ha megnézitek (bátran, írjátok le a kettőt egymás mellé vagy alá), szerkezetileg még hasonlít is a vezetéknevemre egy picit. A címet (Egy sztárüjforma csolovek kricsálása) úgy érzem, az előző bejegyzésben megmagyaráztam.
Eredetileg az volt a terv, hogy naccatszlengben írom az egészet – nem bántam meg, hogy nem így tettem. Profibb lenne, az szentigaz, de kétségtelen, hogy kevesebben olvasnák. A skint elég hamar lecseréltem gépnarancsosra, mihinst rájöttem, hogyan kell, és mihinst rájöttem hogy ezt mások olvassák! sőt én is olvashatom másokét! (Azt a fekete-fehér változatot egy ideig nem láthatták a firefokszosok.)
Egyenes út vezetett az SFportalos regisztrációhoz – ez idő tájt ismertem meg Ilonát, Junt és Sanyit az íróolvasón –, ott már chelloveckként regisztráltam egy magabiztos avatárral a birtokomban. Ekkor történt, hogy a solariás aláírásban is kicseréltem az Alexet kollarikra, ugyanis az SFportalosban így írtam alá, hogy tudassam: a két személy (chelloveck és kollarik) ugyanaz.
Megtisztelő volt Odo felkérése, hogy írjak Burgessről egy megemlékezést a Solarián. Egy kicsit fájlalom, hogy csak szs-tól kaptam a cikkemről szöveges értékelést.
Közben a ff fejléc helyett egyre inkább vágytam egy mutatósabbra, és végül sikerült egy olyat összeeszkábálnom, amely egyszersmind utalás rá, hogy bárhol is legyek regisztrált tag (SFportal, Abyss, SciFi.hu és ki tudja, mi jön még), azért a Solaria volt az első hely, ahol megismerkedtem ezzel a felemás virtuális léttel, annak minden örömével és bosszúságával.
Az SFblogstól viszont ugyancsak rengeteget szépet kaptam. Zsenge ifjúkorom óta van két legjobb barátom: Farkas Petya és Károly Peti (három Péter, EZ milyen fasza!), zenei ízlésünk is hasonló, és mindhárman imádjuk a sci-fit, de a blogolásnak köszönhetően rá kellett jönnöm arra, hogy hiába van tele ez a vónnüj világ elcseszettebbnél elcseszettebb glúpüj barommal, azért lehet még értékes enbereket is találni.
Lassan most már jöhetnek az ellenségek.
(– Jaj de kurva hosszú ez a szar, sok van még hátra?
– Pofa súlyba, te malyom.)
Most pedig szeretném megkérni hozzászólóimat és olvasóimat, hogy ha úgy tartja kedvük, osszák már meg alant a nickjük vagy az álnevük eredetét. Néhányra magamtól is rá tudok jönni (a Laikus pl. túlzott szerénység eredménye, a cOrpus egy vezetéknév találó anagrammája, a Flesy ugyancsak egy vezetéknév játékos becézése, a balfrásznak mindenki a végére járhat az író saját oldalain, a Sisterling pedig képezheti akár egy újabb bejegyzés tárgyát), de biztos vagyok benne, hogy érdekes lehet megtudni, a többiek milyen megfontolásból választották ki a világhálón használt becenevüket illetve az írói álnevüket. Epekedve várjuk.
Karinthy: “Találkozás egy fiatalemberrel”? - Piha!
2007. május. 29. Az Élet, a Világmindenség meg Minden és Gépnarancs-ban. 3 HozzászólásMegnyílt a dimenziókapu, vagy egy gigászi kéz zsebkendőként meggyűrte a téridő-kontinuumot; az is lehet, hogy csak most van felnövőben az előttem eddig titokban tartott klónom, mindenesetre létezik egy littlealex nevű ifjú blogger.
Az az érdekes, hogy hajszál híján én is littlealex lettem - solariás adatlapomból ez logikusan következhetett volna -, de 
aztán úgy éreztem, én inkább csak egy egyre átlagosabbá váló chelloveck vagyok: egy sztárüjforma csolovek, egyfajta “bigalex”, aki már nem lázad olyan látványosan, aki szégyenszemre beállt a sorba, és nincs már bítva a világgal, csupán kricsálás, az is csak módjával. Azzá lettem, ami ellen F. Alexander toll-kardjával síkra szállt.
Na, kellő érdeklődés esetén egyszer már nekiülök, és elmesélem, honnan is ez az egész burgesses koncepció.
Jó, nem hazudok: kellő érdeklődés híján is.
Radio - Someone Still Loves You
2007. május. 28. Tízpontos oldalak, Csak science fiction, Hangoskönyvek, rádiójátékok és Gépnarancs-ban. 1 HozzászólásNéhány nappal ezelőtt szóba kerültek a hangoskönyvek, úgyhogy kedvet kaptam, és ma ismét meghallgattam egyik kedvenc kazettámat: a Gépnarancs alapján készített BBC-4 rádiójátékot. (Az ám, rádiójátékról beszélek, nem holmi hangoskönyvről!) Ha valakit érdekel, 1998-ban készült a rádióadaptáció, a rendezője bizonyos Alison Hindell, a zenéjét James Hardy szerezte, Alexet egy Jason Hughes nevű színész alakítja, de mivel szerintem senki sem ismeri túlzottan ezeket a brit rádiós színészeket, a további szereplők felsorolásától, ha lehet, eltekintek.
A rádiójáték négy, egyenként 20-25 perces részből áll, tehát összesen mintegy másfél óra önfeledt szórakozást nyújt. Előfordulnak zenei betétek is, amikor a szereplők ritmikusan kántálnak a zenére, de szerencsére nem fakadnak dalra, tehát nem lesz musicaljellege a történetnek. Törvényszerű, hogy a rendelkezésre álló kilencven percben kissé tömöríteni kellett a dramaturgiát; a hallgatót mégis inkább az arányok eltolódása zavarhatja némiképp.
Ez alatt azt értem, hogy már az első epizódban, az első negyedórában megtörténik gyors egymásutánban a Karóvás kezdőjelenet (indokolatlanul elnyújtott “What’s it going to be then, eh?” skandálással), az összezörrenés Billiboy bandájával, majd rögtön F. Alexander otthonának feldúlása, az Örömódán való összeveszés Balfékkel - mellesleg a vezér-kérdés sokkal korábban szóba kerül, mint a könyvben… - és végül a vénasszony megverése és a csúfos letartóztattatás. A második epizód a börtöné, a harmadikban pedig aránytalanul hosszú a Ludovico-eljárás eredményének bemutatása. A negyedik epizódban is kissé hosszúra nyúlt a kórházi rész, az viszont mindenféleképpen pozitívumként hozható fel, hogy a filmváltozattól eltérően a történet itt is Alex feje lágyának a benövésével ér véget.
Na, akinek volt türelme idáig elolvasni a bejegyzésemet (ami egy ilyen nevű és fejlécű naplóban egyenesen “kötelező”), annak itt a jótetthelyébe jótvárj:
Nekem eredeti audiokazettán van meg a hangjáték, kiváló minőségben, borítóstul-mindenestül, de mivel mindannyian tudjuk, hogy szalagon őrizgetni egy ilyen értékes anyagot nem egy életbiztosítás, bedigitalizálni meg egyszerre vagyok képtelen és lusta, ezért ma utánanéztem a világhálón, nem lehetne-e valahogyan letölteni. (Így szereztem meg a Hitchhiker-rádiójáték mind az öt részét is). És egy olyan oldalt találtam, hogy csuda!
A Mefeedia nevű oldalon megdöbbentően sok letölthető sci-fi rádiójátékra leltem, olyan szerzők műveinek adaptációira, mint Edgar Allan Poe, Kurt Vonnegut, Neil Gaiman, Ray Bradbury, Isaac Asimov, George Orwell, James Blis vagy Murray Leinster.
Sok hangjáték még a ‘40-es - ‘50-es évekből való, igazi csemege, csak sajnos a hangminőség nem a legtökéletesebb: többnyire 24 meg 32 kbps. (Azt kell képzelni, hogy suttyó gyerekek vagyunk, és a konyhában hallgatjuk a Szokol rádión; úgy nem is olyan elviselhetetlen). A Gépnarancs 128-as, de az egy viszonylag új darab.
Ez az ára annak, hogy például a Birdsong For A Murderer című rádiójátékban nem más, mint Boris Karloff (!) a főszereplő.
Kinek végül dús leve csordul Isten szakállal övezett száján
2007. február. 25. Olvasmányélmények, Gépnarancs és Megemlékezések-ban. 4 Hozzászólás1917-ben ezen a napon született egy kitűnő író. Noha sajnos őt már senki nem bírhatja szóra, sikerült egy találkozót megbeszélnem a Karóva tejbárban egy (szerencsére) halhatatlan teremtményével, Alexszel, úgyhogy ketten fogunk megemlékezni róla. A megemlékezés a Solarián is olvasható (sőt elsősorban ott), ám ha idekeveredne olyasvalaki, aki (már vagy még vagy véletlenül) nem látogatja a nevezett oldalt, éppúgy részesülhessen igenis! Sosem lehet tudni, talán akinek elsőre nem volt türelme az írásaihoz, most kedvet kap, és újból nekiveselkedik. Legott át is adom a szót Alexnek, hiszen mégiscsak ő az illetékes:
- Az a csolovek, akinek zsiznyéről és rabótájáról az alábbiakban a ti két Alázatos Narrátorotok varittyolni fog, igen sztárüj lenne, ha nem szólítja magához 1993-ban a Bóg. Pont máma van 90 éve, hogy megszületett a jó öreg Manchesterben, Ó testvéreim, és eredetileg a John Wilson ímját kapta szerető efjétől és emjétől. Vallásos családja kívánságára papnak tanult, csakhogy nagyon rendetlen forma málcsik lévén nem fűlt a foga az ilyen vallásos véscsekhez, ezért a Manchester Egyetemen folytatta a skólavólát.
- Alex…
- Amellett, hogy ezen a mésztón ismert meg egy csinos fiatal gyévocskát, aki később a felesége is lett, horrorsón lediplomázott angol nyelvből és irodalomból. Amerikai katona ljúgyik a második világháborúban megtilitolizták a feleségét, aki később jobblétre szenderült a sok megpittyelt Yank Generaltól azaz konyaktól, íróforma csolovekünkről pedig a doktor megállapította, hogy bolsoj daganat van a mózgjában, és hogy az 1960-as esztendőt már meg sem igen éri, merthogy igen szkóró be fog krepálni. Na, hát erre mint a bezúmnüj vetette bele magát a rabótába…
- Kicsi Alex…
- Na? Mi legyen?
- Szeretném, ha hagynál egy kicsit engem is szóhoz jutni. Egyrészt közösen kell megemlékeznünk, másrészt pedig nagyon előreszaladtál a történettel. Különben is jobban szeretném én elmondani, úgy, hogy mindenki megértse.
- Helyes helyes helyes. Tiéd a szlóvó, öreg drúg.
- Köszönöm. Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy Anthony Burgessről van szó, aki egy hihetetlen tehetségű, lelkesedésű és munkabírású angol regényíró, zeneszerző és kritikus volt. Eredeti neve csakugyan John Wilson, de mivel a környéken elég sok John Wilson élt, felvette mostohaanyja vezetéknevét is, és a sajátját ezzel Burgess-Wilsonra változtatta, első megjelent regényeit pedig már Anthony Burgessként írta meg. Tényleg Manchesterben született 1917. február 25-én, mégpedig tipikus középosztálybeli katolikus családban. Az apja könyvelő volt; éjszakánként bárzongoristaként működött. Az anyja és a nővére 1919-ben haltak meg spanyolnáthában, ezért eleinte a nagynénje, később a mostohaanyja nevelte. Vallásos családja azt szerette volna, ha pap lesz belőle, ám nem egészen papi viselkedése miatt mindenféle egyházi tisztségre méltatlanná vált, így a Manchester Egyetemen folytatta tanulmányait. Az egyetemen ismerte meg Lewella Isherwood Jonest.
- Akivel muzscsina és zsénscsina lettek, igazam van, Ó testvérem?
- Ahogy mondod. A második világháború alatt az egészségügyieknél szolgált. Távollétében egy amerikai katonaszökevény megerőszakolta a feleségét (ahogyan ezt te is tetted a Gépnarancsban F. Alexander feleségével, drága barátom). A háború után tanárként dolgozott, de már akkor kacérkodott az írással. Első regényeivel nem talált kiadóra, ezért 1955-ben Malajziába ment, ahol angoltanításból élt. Ekkor írta az önéletrajzi elemekben ugyancsak bővelkedő Maláj trilógiáját. A történet főszereplője egy gyarmati hivatalnok, aki a maláj függetlenségi törekvések ellen küzd. (Az író már ebben a művében is szívesen játszik a nyelvvel, a könyv végén az olvasó a jobb megértés végett egy Burgess szerkesztette szótárt is talál.) A malajziai időjárás tönkretette az asszonyka egészségét, ezért négy év múlva visszatértek Angliába. Orvosai agytumort diagnosztizáltak nála, és közölték, hogy csak egy éve van hátra. Burgess lázasan ontani kezdte a regényeket, az egy év leteltével azonban kiderült, hogy olykor egy orvos is tévedhet. Burgess visszatért a már korábban elkezdett regényéhez, a Gépnarancshoz (A Clockwork Orange).
- Na, az egy príma horrorsó könyv, Ó testvérem. Bár még a mai napig szmehálnom kell, ha ezt a glúpüj címet meghallom, hogy Gépnarancs.
- Pedig ha figyelmesebben elolvastad volna, mielőtt széjjeltéped, talán kiderült volna, miért ez a furcsa cím. A mára kultikussá vált regény 1962-ben jelent meg. Erre a műre még inkább jellemző a virtuóz nyelvhasználat, hiszen az orosz-angol-cigány keverék “naccatszlenggel” Burgess már-már egy külön nyelvet teremtett meg. A mű egy jövőbeli Angliában játszódik, keserű antiutópia; bizonyos elemei az eltelt fél évszázad során részben meg is valósultak. Szeretnéd folytatni?
- Igen. Ott voltam én, vagyis Alex, meg a három drúgom, és minden éjszaka krasztyoltunk vagy összetolcsókoltunk valami vén kakadut…
- Igen, szóval Alex akkoriban egy fiatalkorú huligánbanda vezetője volt: társaival nemcsak a pénz miatt rabolta ki az ártatlan járókelőket éjjelente, hanem a céltalan kegyetlenkedésben és rombolásban is kedvét lelte. Még a saját szülei is rettegtek tőle, pedig kizárólag komolyzenét hallgatott méregdrága hifi-készülékein. A társai egy ízben lebuktatták, Alex pedig gyilkosságért börtönbe került.
- Emlékszem, hogyan tátotta buhuhúra a rótját a mami, és hogy hogyan rázta nyúzott és króvüj öklét a fater a sportszerűtlen Bóg felé. De aztán kipróbálták rajtam ezt a Ludovico-véscset ezek a grjáznüj brácsnüjök.
- Ami azt jelenti, hogy több hetes, agymosásszerű kondicionálással elérték, hogy Alex undorodni kezdjen az erőszaktól (és az eljárás ellenzői szerint megvonták tőle a szabad választás jogát a jó és a rossz között). Csakhogy a börtönből kikerülve a szülei kitaszították otthonról, egy régi áldozata megbosszulta a sérelmeit, az egykori bandatagok pedig (akikből időközben rendőr lett) alaposan helybenhagyták. A sors furcsa fintoraként éppen az az író segített rajta, akinek megerőszakolta a feleségét. Az író a kormány megbuktatására kívánta felhasználni Alexet, aki végső kétségbeesésében kivetette magát az ablakon.
- Nagyot puffantam a járdán, de nem krepáltam be, ó, nem.
- A kórházban a kormány emberei vették pártfogásukba. A kiábrándult Alex rájött, hogy időközben bizony felnőtté vált, és a könyv végén már családról ábrándozott. 1970-ben Stanley Kubrick filmet készített a regényből Malcolm McDowell főszereplésével, és igazi csemege a Star Wars-rajongóknak, hogy egy mellékszerepben David “Dártvéder” Prowse-t is megpillanthatjuk! A film nálunk Mechanikus narancs címen lett közismert.
- Biztos jó egy horrorsó film volt az. Micsoda rádoszty lehetett az öreg Anthony szívében, amikor vígyelte.
- Tulajdonképpen nem így történt. Az eredeti történetben van egy utolsó fejezet, amelyben végül törvénytisztelő polgár lesz belőled, emlékszel? Az amerikai verzió viszont ott ér véget, amikor visszatérsz természetes gonosz egyéniségedhez. Kubrick is ezt a változatot dolgozta fel, és ez Burgesst nagyon felháborította.
- Ettől jómagam is csupa razdraz lettem volna, Ó testvérem. De mondd csak, ha egy ilyen magamfajta szép szál málcsik beigyol a Közkönyvtárba és odaguljál a könyvekkel teli polcokhoz, miféle véscseket találhat a jó öreg Burgess pennájából?
- Másik magyarul is megjelent könyve a Beteg a doktor (The Doctor Is Sick). A szóban forgó doktor egy nyelvészprofesszor, aki a Távol-Keletről megy Londonba, hogy ott kezeltesse magát. Mire észbe kapna, máris egy agyműtétnek néz elébe. A felesége persze nem látogatja, sőt: alighanem félrelépeget, és élvezi az élet apróbb örömeit. A prof gondol hát egy merészet, és megszökik a kórházból, és ettől kezdve nem mindennapi élményekben lesz része.
- Van az a másik könyv, ahol a főszereplő ptyícának is megvan a maga fura gavarittyolási szokása…
- Igen, a könyv címe: Egy tenyér ha csattan (One Hand Clapping). A főszereplő házaspár egy kisvárosi lakótelepen él, és az egész történetet a feleség tolmácsolásában ismerhetjük meg. Egyetlen szó sem hangzik el a szájából, amely nem utalna tévéreklámokon felnőtt és azok által tökéletes fogyasztóvá formált, beszűkült intellektusú énjére; Burgess tehát ismét elképesztő stílusbravúrt vitt véghez. A férj, akit megfoghatatlan hiányérzetek kínoznak, egy napon “fényképező” agyának köszönhetően megnyer egy televíziós irodalmi vetélkedőt, majd az ezzel szerzett pénzt - ugyancsak kitűnő memóriájának segítségével - megszaporítja, és nagy vakációra indul a feleségével. Pénz nem számít alapon semmit sem tagadnak meg maguktól, csakhogy a férj titkon azt a tervet dédelgeti, hogy a maradék vagyont jótékony célra fordítja, feleségével együtt pedig öngyilkosságot követ el, ily módon tiltakozva a züllött és lezüllesztő társadalom ellen.
- Bizony, rettenetes vónnüj egy világ ez.
- Az asszonyka értetlenül nézi férje megcsömörlöttségét, és egyáltalán nincs ínyére, hogy ezzel mutassanak példát embertársaiknak, ezért végez a párjával, majd újdonsült szeretőjével és a férj holttestével együtt újabb útra indul.
- Erről jut eszembe: nem most jön az a bizonyos véscs Anthony Burgess zsenájával?
- De igen. Burgess feleségének egészsége közben egyre inkább leromlott, alkoholizmusa egyre rosszabbodott, gyógyszer-túladagolás miatt többször is kezelésre szorult. 1968-ban halt meg májzsugorban. Nem sokkal később Burgess feleségül vett egy olasz grófnőt, Lianát, akivel Olaszországban, Máltán, majd Monacóban éltek.
- Talán túl sok gyéngi volt a karmánjában, és nem akart adót fizetni?
- Valószínűleg ez lehetett az oka. Mindenesetre töretlen lelkesedéssel folytatta a munkát, a hetvenes-nyolcvanas években több mint harminc kötete jelent meg.
- De hisz az naponta ezer szlóvót jelent, brat. Olyan szkóró írt, hogy ilyen tempóban egy esztendő alatt megírhatta volna a jó öreg Háború és békét!
- Még nem számoltam ki, de alighanem így van. Burgess közben zeneszerzéssel is foglalkozott; harmadik szimfóniáját 1975-ben mutatták be az Iowai Egyetemen. Burgess Blooms and Dublin címen az Ulyssest is feldolgozta, de balettet és operát is írt.
- Az horrorsó! Én is imádom, ha szlúsálhatom a mennyei hangok zubogását. És még milyen véscsekkel foglalkozott Burgess?
- Filmforgatókönyveket és számos tanulmányt is írt. Elméleti munkáiban elsősorban William Shakespeare és James Joyce munkásságával foglalkozott, és egy érdekesség: ő alkotta meg az ősemberek nyelvét Jean-Jacques Annaud A tűz háborúja (La Guerre du Feu) című filmében. Élete vége felé két önéletrajzi kötetet is megjelentetett. Második felesége halála után, 1983-ban visszaköltözött a szülőhazájába, és ott is halt meg 1993. november 25-én tüdőrákban.
- Nocsak. Túl sok tüdővészt szívott volna, és köhögött kasl kasl kasl sokat?
- Nos, bizonyára nem tett jót neki, hogy saját bevallása szerint 80 szál cigarettát és szivart szívott el naponta. Mindenesetre nem mindennapi tollforgató volt, igencsak fel kell kötnie az alsóneműjét annak, aki végig szeretné rágni magát roppant életművén, hiszen az utókorra maradt tőle több tucat regény, irodalomelméleti munka, novella, esszé, kritika, meg persze zeneszerzői munkáságának gyümölcsei is.
- És más hasonló kal.
Az offolás magasiskolája