Kollárik Péter internetes naplója
Jávori István barátom blogján találtam egy nagyszerű linket, amelyre kattintva fel lehet iratkozni egy listára, és a listán szereplők neveit a nemrég Curiosity névre keresztelt, 2011-ben a Marsra induló bolygófelderítő eszköz egy mikrocsipen magával viszi. Az azért sosem árt, ha az enber a Marsra is elküldi a nevét, így a fiammal mi is csatlakoztunk, és a feliratkozásról egy helyre kis oklevelet kaptunk:
Benjamin Button különös esete kapcsán (van ugye ez az ürge, aki ahogy öregszik, úgy fiatalodik) ugyan kiben ne merülne fel a kérdés, miként is festene, mondjuk, egy zabálnivaló kisfiúként. Az én arcom olyan lenne, mint amilyen az első képen látható, míg a második kedves középiskolásként mutat be - a következőből pedig az derül ki, hogy néznék ki, ha csakugyan sztárüj lennék.
Sokáig nem tudtam beleélni magam, milyen érzés lehetett, amikor Takeshi Kovacs a Broken Angelsben egy afro-karibi burokban tért magához. Ha mindez velem történne, a negyedik képen látható arc nézne vissza rám a tükörből.
Sokan mondták már (dicséret volt-e vagy gúny? nem tudom), hogy arcom egy El Greco ecsetjére kívánkozik. Az ötödik kép őket igazolja, míg a hatodikból az derül ki, hogyan ábrázolna ugyancsak engem Maestro Botticelli. Ha viszont egy manapság oly divatos manga főszereplője volnék, kinézetemet a hetedik kép mutatja meg, az utolsón meg az látható, milyen lenne a pofázmányom, ha az egyik szülőm nem ember lett volna, hanem történetesen egy csimpánz.
Az oldalon, ahol ezt találtam, a patinás skóciai St. Andrews Egyetem kifejlesztette Face Transformer nevű program segítségével mindenki választ kaphat az imént felvetett érdekes kérdésekre, sőt, még több lehetőség is akad. (A képminőség messze nem tökéletes, ökörködésnek mindenesetre kiváló, ha az enbernek van ráérő tíz perce a monitor előtt.) A távol- és a közel-keleti típusok annyira nem voltak érdekesek; az sem nagyon tetszett, amikor nőiesítették a vonásaimat.
Szerettem volna egy kilencedik képet is betenni, csakhogy egy kissé a kedvemet szegte, hogy amikor az „Alkoholista” lehetőségre kattintottam, döbbenten kellett tapasztalnom, hogy jottányit sem változott az eredetileg feltöltött kép… 
Volt a mostanában magát Sfblogs.net Adminként mórikáló blogszolgáltatónknak ez az ötlete, hogy mutassuk be a kedvenc itteni blogjainkat, aztán nem nagyon erőltette meg magát mohicane kivételével senki; én is link voltam, lecsúsztam a március végi határidőt, ráadásul hirtelen azt sem tudom, hová kell beküldeni és lusta vagyok odalapozni, úgyhogy megírom itt. Az az igazság, hogy rengetegre elő vagyok feedezve, nem nagyon maradok le semmiről, de valahol megálljt kell majd parancsolnom magamnak, ezért úgy döntöttem, hogy csak tízről írok, legyen kerek szám. 
Az érdekességen kívül az volt most a szempont, hogy ezek a blogok viszonylag gyakran (tehát havonta, teszem azt, kétszer-háromszor rendszeresen) frissüljenek (de az sem baj, ha többször), és a gazdájuk lehetőleg ne legyen olyan paraszt, hogy fekete alapon sötétszürke betűkkel írjon. Ezért ha valakit kihagytam, pedig szívesen olvasom, az csakis amiatt történt, mert a hírcsatornás jelentkezésekből úgy érzem, ritka az új olvasnivaló, persze azokra is rávetem magam, nem kevesebb örömmel, mint az alább bemutatott tízre.
Kezdetnek itt van mindjárt hadiosveny barátunk és a Hadiösvény sci-fi blogja. Rá aztán nem mondható, hogy lustálkodik, éppen ma született meg a századik bejegyzése. Vele kapcsolatban szigorú elvárások vannak, kérem, úgyhogy nem véletlen a lelkesedése: az egyik közösségi oldalon sci-fi hittérítőként jellemzi magát, ami már eleve dicséretes, meg is tesz mindent ezért. Osveny megjelenése a netes sci-fi rajongók közt egy kissé olyan volt, mint amikor valaki szúnyogokkal teli cserjésbe gázol (szánom-bánom, de annak idején én is csíptem rajta egyet), ám szerencsére minden jóra fordult. Csak így tovább!
Sheenard mondja… a blogjában, amit azért érdemes olvasgatni, mert a mostanában gyakran megjelenő rezsős és edés képregényein kívül rengeteg vitaindító bejegyzést ír a legkülönfélébb közéleti témákban. Egy-két sci-fi témájú is akad, de inkább ezek a világnézetesdik az érdekesek nála, kap is hozzászólásokat rendesen.
Félelmetesen profi színvonalú Dzséjt Lightspeed című blogja, ahol a leginkább Star Wars, Star Trek és Alien témákban születnek rendkívüli felkészültségről és tárgyi tudásról tanúskodó cikkek: ezek a szakszerű elemzések bármilyen nyomtatott vagy online folyóiratban is megállnák a helyüket, öröm olvasgatni. Dzséjt mindent tud a saját tematikáját érintő kérdésekről, és nagyon gyakran posthossznyi hozzászólásokból kerekedő viták születnek a bejegyzések alatt, ami elsősorban egy másik bloggerünk, Zed Zero érdeme. Kettőjük szópárbajai mellett bármilyen vitaműsor elbújhat, az olvasó meg csak okosodik.
Szóval Zed Zero és a Star Tales. Fő profilja a science fiction rajzfilmek és képregények, ezekben páratlan tájékozottsággal bír, és díszíti is a blogját jobbnál jobb illusztrációkkal; ha egy szuperhősről nem találsz benne képet, akkor az a szuperhős bizonyára egy teszetosza, pipogya szarjankó, azért nem került bele. Zed Zeróról érdemes tudni, hogy van egy oldala, ahol fanfictionök találhatók, nem is akármilyenek. Ezekből is látszik, hogy imádja azt, amiről ír.
A világ két oldala címmel vezet internetes naplót Sayed, és kitűnő írásokat tesz közzé, amikor éppen nem szerelmes. 
Olyankor egy kissé megdöccen az amúgy feszes, fegyelmezett stílus. Mivel meg lett mondva, hogy egy hímsoviniszta balfék vagyok 
már úgysem kell tartózkodnom az olyan kijelentésektől, hogy aki olvassa, meg nem mondaná, hogy nő írta. (Én, mondjuk, az elején rájöttem, de hát én ugye legendás vagyok a sorok közt olvasási képességeimről.)
Marika azaz bellamaria blogja, az Én vagyok a hülye vagy aki mondja? inkább zéletes és lelkizős, de annyira művészien, hogy bátran felvehetné a versenyt pl. Schäffer Erzsébet nőklapjás írásaival, amelyekből azóta nem egy kötet született. Még élvezhetőbbé teszi a blogját, hogy a szösszenetekből hiányoznak az említett újságírónőre jellemző idegesítő műnosztalgikus rácsodálkozások, ellenben tele van kitűnő, könnyfakasztó humorral. Lapozgatós, bekötött, szilárd változatban is érdemes lenne szó szerint kézbe venni ezeket az írásokat.
Adeptus, a Solaria Nagy Novellapontozója Vox Adepti c. blogja az eddigiekhez képest viszonylag friss, ám rohamosan gyarapszik. Megtalálható benne az egészséges egyensúly a fantasztikus témájú és a mindennapi élettel kapcsolatos írások között. Remélem, nála nem fog lelohadni ez a kezdeti lelkesedés (a következő három blog ugyanis mostanában nem annyira aktív, mint az eddigi hét).
Merras a csúcstartó a postok számát illetően a Universe Todayjel, amely most valahogy lefagyott vagy mi. Régen olvashattunk tőle, megérdemelné a zsivány, hogy ne is írjak róla, mégis ideveszem, mert az a kétszáznál is több bejegyzés igen élvezetes, és sok tanulságos, helyenként komoly, helyenként vicces iromány található benne, elsősorban a webkettőről (csak, tudnám, mi a szösz az!), a keresőoptimalizálásról meg úgy általában a világháló visszásságairól.
Skip Donahue a Skip & SF c. blogot írja, már amikor írja. Ritkán ér meglepetés az új bejegyzéseknél, hiszen mind életünket, mind zenei és irodalmi ízlésünket tekintve is sok közös van bennünk, annak ellenére, hogy sohasem találkoztunk. Gyakrabban szeretném olvasni!
Zamorano mester Kvantum Média Konglomerátum című blogja is valahogy megmihálylott, pedig nem voltam egyedül azzal a véleményemmel, hogy roppant élvezetes olvasnivalókat kínált ismert, de még inkább kevéssé ismert könyvekről, filmekről meg úgy a science fictionről általában. De reméljük, Zami azért jó egészségnek örvend.
És tíznél csakugyan meghúzom a határt, pedig szívesen írnék legalább még egyszer ennyi blogról. Ez az sfblogs.net olyan, mint a Három Gúnár poharazó: odafigyelünk egymásra, elcseverészünk, és ha néha össze is különbözünk pl. Yoda igyekezetének vélt vagy valós hiányán, azért jó itt lenni. És bár különbözőek vagyunk, a sci-fi szeretete összeköt minket, jaj, abba is hagyom, mert ki kell mennem zsebkendőért, úgy meghatódtam saját magamtól, ez a vége nagyon hollywoodira sikeredett.
Évekig gyúrtam az orrcimpa és a száj közötti ráncok mélységére, gondosan növesztgettem a járomcsont fölé rakódó alkoholista-puffancsot, persze a szem alatti táskákról sem feledkeztem meg, és most! most végre kezdi meghozni az eredményét az a sok lelkiismeretes edzés.
(Van egy oldal, érdemes kipróbálni, megkeresi, kire és milyen mértékben hasonlít az enber; mindössze egy jó felbontású kép kell hozzá. Nekem tetszik az eredmény.)
Szenzációs, ez az oldal itten pikk-pakk (kb. 2 perc) alatt lefordít angolra bármilyen weboldalt, akár a saját blogotokat is!
Néha persze bután. Néha viccesen. Egy próbálkozást megér.
Néhány nappal ezelőtt szóba kerültek a hangoskönyvek, úgyhogy kedvet kaptam, és ma ismét meghallgattam egyik kedvenc kazettámat: a Gépnarancs alapján készített BBC-4 rádiójátékot. (Az ám, rádiójátékról beszélek, nem holmi hangoskönyvről!) Ha valakit érdekel, 1998-ban készült a rádióadaptáció, a rendezője bizonyos Alison Hindell, a zenéjét James Hardy szerezte, Alexet egy Jason Hughes nevű színész alakítja, de mivel szerintem senki sem ismeri túlzottan ezeket a brit rádiós színészeket, a további szereplők felsorolásától, ha lehet, eltekintek.
A rádiójáték négy, egyenként 20-25 perces részből áll, tehát összesen mintegy másfél óra önfeledt szórakozást nyújt. Előfordulnak zenei betétek is, amikor a szereplők ritmikusan kántálnak a zenére, de szerencsére nem fakadnak dalra, tehát nem lesz musicaljellege a történetnek. Törvényszerű, hogy a rendelkezésre álló kilencven percben kissé tömöríteni kellett a dramaturgiát; a hallgatót mégis inkább az arányok eltolódása zavarhatja némiképp.
Ez alatt azt értem, hogy már az első epizódban, az első negyedórában megtörténik gyors egymásutánban a Karóvás kezdőjelenet (indokolatlanul elnyújtott “What’s it going to be then, eh?” skandálással), az összezörrenés Billiboy bandájával, majd rögtön F. Alexander otthonának feldúlása, az Örömódán való összeveszés Balfékkel - mellesleg a vezér-kérdés sokkal korábban szóba kerül, mint a könyvben… - és végül a vénasszony megverése és a csúfos letartóztattatás. A második epizód a börtöné, a harmadikban pedig aránytalanul hosszú a Ludovico-eljárás eredményének bemutatása. A negyedik epizódban is kissé hosszúra nyúlt a kórházi rész, az viszont mindenféleképpen pozitívumként hozható fel, hogy a filmváltozattól eltérően a történet itt is Alex feje lágyának a benövésével ér véget.
Na, akinek volt türelme idáig elolvasni a bejegyzésemet (ami egy ilyen nevű és fejlécű naplóban egyenesen “kötelező”), annak itt a jótetthelyébe jótvárj:
Nekem eredeti audiokazettán van meg a hangjáték, kiváló minőségben, borítóstul-mindenestül, de mivel mindannyian tudjuk, hogy szalagon őrizgetni egy ilyen értékes anyagot nem egy életbiztosítás, bedigitalizálni meg egyszerre vagyok képtelen és lusta, ezért ma utánanéztem a világhálón, nem lehetne-e valahogyan letölteni. (Így szereztem meg a Hitchhiker-rádiójáték mind az öt részét is). És egy olyan oldalt találtam, hogy csuda!
A Mefeedia nevű oldalon megdöbbentően sok letölthető sci-fi rádiójátékra leltem, olyan szerzők műveinek adaptációira, mint Edgar Allan Poe, Kurt Vonnegut, Neil Gaiman, Ray Bradbury, Isaac Asimov, George Orwell, James Blis vagy Murray Leinster.
Sok hangjáték még a ‘40-es - ‘50-es évekből való, igazi csemege, csak sajnos a hangminőség nem a legtökéletesebb: többnyire 24 meg 32 kbps. (Azt kell képzelni, hogy suttyó gyerekek vagyunk, és a konyhában hallgatjuk a Szokol rádión; úgy nem is olyan elviselhetetlen). A Gépnarancs 128-as, de az egy viszonylag új darab.
Ez az ára annak, hogy például a Birdsong For A Murderer című rádiójátékban nem más, mint Boris Karloff (!) a főszereplő.
Az árgyélusát, milyen mulatságot találtam az interneten!
Hogy mindenki megértse a lelkesedésemet, tudni kell rólam, hogy imádom a miniember-történeteket. Erre akkor döbbentem rá, amikor még nagyon süldő koromban a Kockás képregénymagazinban megjelent a Vigyázz, jön a macska! c. képregény: na, onnantól kezdve a sorsom megpecsételődött. Mondanom sem kell, hogy maga a kánaán volt a számomra a Drágám, a kölykök összementek c. film, és betegesen imádtam a Fantasztikus utazást mind filmen, mind pedig a két Asimov-könyvben. Tőke Péter: Óriásvilága ugyancsak említést érdemel. (Nem sorolom most fel az összes miniember-történetet, vége-hossza nem lenne.) Az egyik legkedvesebb munkám pedig Robert Silverberg: Parányok vándora (Chip Runner) c. novellájának fordítása volt a Galaktika 183. számában.
A NanoQuest nevű játékban (amelyet nemcsak ott, helyben játszhatunk, hanem le is lehet tölteni a gépün
kre, ha akarjuk; naná, hogy én akartam) hasonló történik a főhőssel, mint Silverberg Timothyjával: mikroszkopikus méretűre zsugorodik össze. Sajnos 3D platformjáték jellegű a kaland, én jobban szeretnék csak úgy nézelődni, de itt, kérem, feladatok is vannak. A végső cél természetesen az, hogy “hazatérhessünk”.
A programban egy bónuszpálya is található, ahol a többi pályától eltérően nem csak holmi kristályrácsokon vagy mikrocsipek belsejében futkorászhatunk, hanem egy tengeralattjáróval bemegyünk egy állati sejt belsejébe, és szépen beazonosítunk sejtmagot, mitokondriumot meg minden nyalánkságot, mi több: még egy odatévedt vírust is móresre kell tanítanunk, mielőtt végképp elszabadul a pokol. A játékot úgy kreálták, hogy egyfajta oktatóprogram lehet gyerekek számára; sajnos én szegényes biokémiai és nanotechnológiai szakszókincsem miatt ennél hozzáértőbb ismertetést nem nagyon tudok írni róla, de javaslom, akit érdekel, próbálja ki bátran.
Ezt a linkajánlót máshová nem tudom betenni, csak ide. Nyissátok meg a http://pornolize.com oldalt (nem kell megijedni a címétől ), válasszátok ki a magyar nyelvet, majd a mellette levő rubrikába írjatok be egy magyar hátétépécímet, és örvendjetek!
Önfeledt szórakozás!
És az üresen maradt helyek? Hic sunt leones, vagy mi? És azokat majd én fogom lebontani a saját kezemmel? Vagy hogy gondolja ezt Prostatikus Vogon Jeltz?
Az offolás magasiskolája