Kollárik Péter internetes naplója
Gyanús is volt nekem, amikor az újságosbódé plakátján láttam, hogy már megint John Berkey festmény van a Galaktika címlapján. (Imádom a képeit.) Aztán csak ma vettem meg a magazint, és onnan tudtam meg, hogy sajnos nemrég elhunyt; a következő számban lesz róla megemlékezés.
Az SF WIW-en a legelső képgalériámat az ő festményeiből állítottam össze még annak idején — a szavak helyett beszéljenek most azok:
A Törülközőnap tisztelgés minden év május 25-én Douglas Adams (1952–2001) sci-fi író emléke előtt. Ezen a napon a rajongók és tisztelők mindenhova a törülközőjükkel mennek, amiről így ír a Galaxis útikalauz stopposoknak:
“Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá. Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni.”
Nem árt, ha a Törülközőnapot megtartók a mellékelt banneren keresztül elérhető oldalon fel is töltik aznap készült törülközős képüket. Én az idén már a fiammal együtt emlékeztem meg az íróról.
Bemegy az ember korán reggel mosolyogva, mit sem sejtve az olcsó netkávézóba, hogy a szabad öt perce alatt gyorsan megnézze, történt-e valami a sci-fi élet háza táján, és az ajánlóban egy cím nélküli blogbejegyzésre kattintva olyan hírt pillant meg, hogy az első mozdulat ösztönösen a “vissza” gomb. És a lelke mélyén reméli, hogy biztosan csak valami félreértés az egész. De nem az.
Egész nap emészti a tehetetlenség és a düh. Este fél kilencig dolgozik, tanár kollégák és tanítványok veszik körül, akik kurvára nincsenek képben, és neki muszáj jó képet vágnia, türelmesen mosolyognia, pedig a gondolatai teljesen más körül forognak, csak nincs kivel megosztania.
Így jártam én ma. Esélyem sem volt, hogy leüljek valakivel, baráttal, ismerőssel, akivel közös az érdeklődési körünk, pedig jó lett volna beszélni róla, legalábbis úgy éreztem. Persze a beszélgetési szándéknak úgyis csak zavart hallgatás lehet ilyenkor az eredménye, dobálózás buta közhelyekkel életről és halálról, valamint annak latolgatása, mennyire kicsi az esély arra, hogy egy defekt miatt a leállósávban az autómentőre várakozó autóba belerohan egy alighanem alvó sofőr mikrobusszal, hát még annak milyen elenyészően kicsi a valószínűsége, hogy az összetört autóban ülő három, sci-fi találkozóról hazafelé utazó ember éppen kedves ismerős, barát. Név szerint Trethon Judit, Tama Gyula és Czelf István.
Gyulát és Istvánt nem ismertem személyesen, Juditot viszont igen. Az ő emléke előtt tisztelegve szeretném most elmesélni, honnan. (Azt hiszem, nem túlzok, ha kijelentem, hogy olvasóim jelentős százalékának a Trethon Judit név fogalom.)
Emlékszem, legelőször az IPM Junior: Alfa című magazinban láttam a nevét tizenegy-két évesen, A Jedi visszatérről szóló háromoldalas cikk alatt. A tekintélyt parancsoló hangzású név azonnal beleégett az agyamba, nem mellékesen a cikk is kitűnő volt: a legjobb, amit addig a témában olvastam. Amikor kiskamaszként szó szerint függőséget okozott a Robur ifjúsági sci-fi magazin, már szinte ismerősként tekintettem rá, és mindig imádtam a cikkeit. Az Apróságok a filmvásznon című írása például évekig, napjainkig rengeteg támpontot adott a miniemberes történetek megismeréséhez, összegyűjtéséhez. A későbbiekben is mindig észrevettem, ha egy tanulmány végén vagy egy könyv fordítójaként ott szerepelt a neve, és amikor a KFK gyűjteményemet bővítgettem, az általa összeállított bibliográfiában húztam ki szövegkiemelővel a megszerzett kötetek címeit. A Nulladik típusú találkozások után pedig már arcot is tudtam kapcsolni a névhez.
Fordítói szárnypróbálgatásaim idején egy kissé közel is került egymáshoz az életünk. A King Könyvkiadónál ő fordította Paul és Hollace Davids gyerekstarwars könyveit, és amikor felkerestem a kiadót 1993-ban, Schrauf György nekem ígérte az L. Neil Smith által írt Lando Calrissian regényeket. Aztán kiderült, hogy Judit fordítja majd azokat, emiatt egy kissé csalódott is voltam akkoriban, majd a végén a harmadik kötet mégis az enyém lett. Ismeretlenül kollégák lettünk.
A történetről az összes főiskolás csoporttársam tudott, tehát abban a közösségben mindenki megismerte a Trethon Judit nevet. Annyit beszéltünk róla, hogy bár nem sci-fi rajongók, mégis mind emlékeznek rá.
A tavalyi HungaroConon láttam csak először személyesen őt, legalábbis azt hiszem, és bár a baráti társaságomból szemlátomást mindenki régóta jól ismerte, én csak félve pislogtam feléje. Én ilyen régivágású, romantikus ember vagyok, meg is voltam szeppenve kellőképpen, amikor aztán nyáron a Szefantoron végre személyesen megismerkedtünk. Megilletődve mutatkoztam be neki, ám Judit varázslatos személyisége csodát tett, és perceken belül olyan önfeledten beszélgettünk, mintha ki tudja, mióta ismernénk egymást. Aranyos volt, vagány és közvetlen, s bár nem mutattam, de nagyjából úgy éreztem magam, mint Arnold Schwarzenegger, amikor megismerkedett Reg Parkkal. Aznap éjszaka sms-t írtam az egyik hajdani csoporttársamnak, akivel tíz év alatt egy árva sort sem váltottunk, és ebben azt újságoltam el neki, hogy nem mással pingpongoztam, mint magával Trethon Judittal.
A táborban az is szóba került, hogy Judit mennyire nincs jelen a neten, semmi blog, semmi közösségi oldal, így aztán kellemes meglepetésként ért az, hogy, még egy hónapja sincs, az InterGalaktika oldalán beregisztrált, rám talált, üzenetet váltottunk és barátnak jelöltük egymást. Megtisztelve éreztem magam, és titokban eltervezgettem, milyen jó lesz, hogy a Szefantorokon mindig összefutunk majd, a kisfiam, aki mellette cicizett fél évesen, rendszeresen találkozik majd “Judit nénivel”, jövőre szépen köszön is neki, meg ilyenek. Megvolt a közös hang, a közös érdeklődés, a közös munka, a közös múlt… És egy ilyen ostoba balesetnek köszönhetően nem lesz semmi a közös jövőből. Döbbenetes dolog, de ezt otthon a családomnak hiába próbálom elmondani, nem biztos, hogy megértik, átérzik. Tegnap még nézegettem az adatlapját és az üzenetét. Mit sem sejtve.
Sárdi Margit tanárnő azt írta az Sfportálon a hozzászólásában, hogy reméli, a sci-fi rajongók méltón megemlékeznek majd róla. Tőlem most, így hirtelen ennyire telt.
Nevezetes nap volt 1973. március 29. A világ figyelmét ugyan sajnos elterelte az a hír, hogy ezen a napon az utolsó amerikai katona is elhagyta Vietnamot, és sokan oda sem bagóztak, mi történik másutt, pedig egy miskolci kórházban ezen a napon tátotta kricsálásra csöppnyi száját egy tündéri kisfiú, Petike. Születéséért nagy árat fizetett az emberiség: ezen a napon 132 991 ember távozott az élők sorából, hogy helyet csináljon neki.
[A március 29-ét később sem lehetett minden évben felhőtlenül ünnepelni. Az önfeledt vigasságot 1994-ben beárnyékolta egyik kedvenc drámaíróm, Eugene Ionesco halálhíre, majd egy évvel később a Tarzan Boy című világsláger előadója, Baltimora választotta ezt a napot, hogy befejezze földi pályafutását.
Együtt ünnepelhetném a születésnapomat Kosztolányi Dezsővel és Rejtő Jenővel, sajnos azonban egyikük sincs már közöttünk. Jó eséllyel megihatok viszont valami rendeset néhány olyan születésnapossal, akikkel a közös ünneplésen kívül talán az érdeklődésünk is közös lehet valamennyire. Közéjük tartozik Alekszej Gubarev, a hajdani Szovjetunió bátor kozmonautája, Eric Idle angol színész, aki amellett, hogy a Monty Python csoport tagja, a Hakni az űrben (The Road To Mars) c. sci-fi regény írója is egyben, Vangelis, görög származású zeneszerző, megannyi tudományos-fantasztikus film, köztük a Szárnyas fejvadász komponistája vagy a francia származású Christopher Lambert, a Hegylakó és a Fortress főszereplője.
Lucy „Xena” Lawless új-zélandi és Lucy Liu amerikai színésznő alighanem kettesben ünnepel; egyszerre születés- és névnapot is, ráadásul mindketten kereken negyven évesek ma, rájuk tehát nem nagyon számíthatok. Van viszont egy szülinapos, akivel szívesen koccintanék: a Star Trek TNG csodaszép tanácsadónőjét alakító Marina Sirtis.]
Hoppá, befejezem az álmodozást: felébredt a fiam, megyek kakis pelenkát cserélni. Egy szó mint száz: harmincöt éve történt, hogy megszülettem, tehát ha egy átlagos emberi életkort hetven évben állapítunk meg, akkor én mától fogva már kifelé megyek. Félelmetes.
Éppen ma tíz éve, hogy pótolhatatlan veszteség érte a zenei világot: 1998. február 6-án halálos autóbalesetet szenvedett Johann Hölzel, ismertebb nevén Falco. A “pótolhatatlan” jelzőt egy cseppet sem érzem giccsesnek vagy mesterkéltnek: kiskamasz koromban megbízhatatlan, fekete bárány unokatestvérem megígérte nekem, hogy elvisz mindenféle koncertekre – a szép terv természetesen meghiúsult, pedig Falco lett volna az első, akinek a koncertjét beígérte nekem: Falco az egyetlen a kedvenceim közül, akit még nem láthattam élőben – és minden valószínűség szerint soha nem is fogok.
A kellemes orgánumú, jóképű-jólfésült, magabiztosságot sugárzó Johann tehetségére egészen kicsi korában fény derült, s miután a Spinning Wheel és a Hallucination Company után egy pár évig a Drahdiwaberl nevezetű punk-rock formációban basszusgitározott, a nyolcvanas évek elején szólókarrierbe kezdett és történelmet írt.
A zenéjében az az érdekes, hogy nem lelkesedem őszintén az összes számáért (pedig minden lemeze megvan), furamód nem mindegyikben van meg az a bizonyos kraft – ám amelyikben megvan, az óriásit üt. Dalait vagy németül vagy a németet és az angolt (gyakran egy mondaton belül is!) keverve adta elő, így nem könnyű a megértésük – még a németül tudóknak sem, ismerve Falco jellegzetes akcentusát. Vissza-visszatérő kedvenc témáit azonban nagyjából tetten lehet érni: ilyen volt az imádott szülőváros, Bécs (Ganz Wien, Vienna Calling, Wiener Blut); a legendás, ikonizált figurák és dolgok istenítése (Garbo, Titanic, Kamikaze Cappa, The Kiss Of Kathleen Turner vagy a mindenki által ismert Rock Me Amadeus); a tesztoszteron fűtötte lelkes önimádat (Egoist, Macho Macho, Charisma Kommando, Falco Rides Again) – alighanem ezekről a témákról beszélgethetett vagy monologizálhatott az utolsó években Puerto Plata bárjaiban is. És hát imádta a botrányt (Scandal), a hidegháborúra fittyet hányva énekelte Cowboyz and Indianz c. dalát, nincs ember, aki ne emlékezne a Jeanny előzményeire és következményeire, de a Ganz Wien igazságtalan és durva általánosításaira is felkapták a fejüket sokan. [Sci-fivel kapcsolatos dalokat sajnos nem írt, bár, ha jobban belegondolok, az utolsó albumán található egy Cyberlove című szám…]
A halála körül sok dolog máig sem tisztázott; az első jelentés szerint találtak egy kis vért is az ereiben az alkohol és a kokain közé keveredve, ám később a hatóságok valami miatt visszavonták ezt a hivatalos bejelentést. A zenész életvitelét elnézve pedig egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy meglehetősen mámorosan ült be Mitsubishi Pajerójába új, választott hazájában, a Dominikai Köztársaságban. Amíg meg nem tudtam, hogy busszal ütközött, öngyilkosságra gyanakodtam – és igazából még most sem vagyok meggyőzve. Hiszen ha valaki nagyon ragaszkodna az élethez, nem adna ki a halála előtt egy lemezt “Out Of The Dark (Into The Light)” címmel. Szerintem. De majd ha lejjebb gördültök, meg is hallgathatjátok: nagyon hattyúdalnak fest nekem. Falco világéletében rettegett attól, hogy elillan a hírneve, hogy elfelejtik az emberek – aki annyira szerette, mint én, soha nem fogja. Falco Rides Again.
Bárhogy is történt, nekem különben semmi kifogásom az alkoholista vagy cuccozós művészekkel, amennyiben érzem bennük az igyekezetet. Ha emiatt valaki meghal, az történhet elegánsan is. Falco nagyon sok mindent letett az asztalra, és akár véletlen baleset történt, akár szándékos halálba-rohanás, ugyanolyan emelt fővel távozott, mint amilyennel már az első pillanatban berobbant a zenei világba.
1917-ben ezen a napon született egy kitűnő író. Noha sajnos őt már senki nem bírhatja szóra, sikerült egy találkozót megbeszélnem a Karóva tejbárban egy (szerencsére) halhatatlan teremtményével, Alexszel, úgyhogy ketten fogunk megemlékezni róla. A megemlékezés a Solarián is olvasható (sőt elsősorban ott), ám ha idekeveredne olyasvalaki, aki (már vagy még vagy véletlenül) nem látogatja a nevezett oldalt, éppúgy részesülhessen igenis! Sosem lehet tudni, talán akinek elsőre nem volt türelme az írásaihoz, most kedvet kap, és újból nekiveselkedik. Legott át is adom a szót Alexnek, hiszen mégiscsak ő az illetékes:
- Az a csolovek, akinek zsiznyéről és rabótájáról az alábbiakban a ti két Alázatos Narrátorotok varittyolni fog, igen sztárüj lenne, ha nem szólítja magához 1993-ban a Bóg. Pont máma van 90 éve, hogy megszületett a jó öreg Manchesterben, Ó testvéreim, és eredetileg a John Wilson ímját kapta szerető efjétől és emjétől. Vallásos családja kívánságára papnak tanult, csakhogy nagyon rendetlen forma málcsik lévén nem fűlt a foga az ilyen vallásos véscsekhez, ezért a Manchester Egyetemen folytatta a skólavólát.
- Alex…
- Amellett, hogy ezen a mésztón ismert meg egy csinos fiatal gyévocskát, aki később a felesége is lett, horrorsón lediplomázott angol nyelvből és irodalomból. Amerikai katona ljúgyik a második világháborúban megtilitolizták a feleségét, aki később jobblétre szenderült a sok megpittyelt Yank Generaltól azaz konyaktól, íróforma csolovekünkről pedig a doktor megállapította, hogy bolsoj daganat van a mózgjában, és hogy az 1960-as esztendőt már meg sem igen éri, merthogy igen szkóró be fog krepálni. Na, hát erre mint a bezúmnüj vetette bele magát a rabótába…
- Kicsi Alex…
- Na? Mi legyen?
- Szeretném, ha hagynál egy kicsit engem is szóhoz jutni. Egyrészt közösen kell megemlékeznünk, másrészt pedig nagyon előreszaladtál a történettel. Különben is jobban szeretném én elmondani, úgy, hogy mindenki megértse.
- Helyes helyes helyes. Tiéd a szlóvó, öreg drúg.
- Köszönöm. Azt elfelejtetted megemlíteni, hogy Anthony Burgessről van szó, aki egy hihetetlen tehetségű, lelkesedésű és munkabírású angol regényíró, zeneszerző és kritikus volt. Eredeti neve csakugyan John Wilson, de mivel a környéken elég sok John Wilson élt, felvette mostohaanyja vezetéknevét is, és a sajátját ezzel Burgess-Wilsonra változtatta, első megjelent regényeit pedig már Anthony Burgessként írta meg. Tényleg Manchesterben született 1917. február 25-én, mégpedig tipikus középosztálybeli katolikus családban. Az apja könyvelő volt; éjszakánként bárzongoristaként működött. Az anyja és a nővére 1919-ben haltak meg spanyolnáthában, ezért eleinte a nagynénje, később a mostohaanyja nevelte. Vallásos családja azt szerette volna, ha pap lesz belőle, ám nem egészen papi viselkedése miatt mindenféle egyházi tisztségre méltatlanná vált, így a Manchester Egyetemen folytatta tanulmányait. Az egyetemen ismerte meg Lewella Isherwood Jonest.
- Akivel muzscsina és zsénscsina lettek, igazam van, Ó testvérem?
- Ahogy mondod. A második világháború alatt az egészségügyieknél szolgált. Távollétében egy amerikai katonaszökevény megerőszakolta a feleségét (ahogyan ezt te is tetted a Gépnarancsban F. Alexander feleségével, drága barátom). A háború után tanárként dolgozott, de már akkor kacérkodott az írással. Első regényeivel nem talált kiadóra, ezért 1955-ben Malajziába ment, ahol angoltanításból élt. Ekkor írta az önéletrajzi elemekben ugyancsak bővelkedő Maláj trilógiáját. A történet főszereplője egy gyarmati hivatalnok, aki a maláj függetlenségi törekvések ellen küzd. (Az író már ebben a művében is szívesen játszik a nyelvvel, a könyv végén az olvasó a jobb megértés végett egy Burgess szerkesztette szótárt is talál.) A malajziai időjárás tönkretette az asszonyka egészségét, ezért négy év múlva visszatértek Angliába. Orvosai agytumort diagnosztizáltak nála, és közölték, hogy csak egy éve van hátra. Burgess lázasan ontani kezdte a regényeket, az egy év leteltével azonban kiderült, hogy olykor egy orvos is tévedhet. Burgess visszatért a már korábban elkezdett regényéhez, a Gépnarancshoz (A Clockwork Orange).
- Na, az egy príma horrorsó könyv, Ó testvérem. Bár még a mai napig szmehálnom kell, ha ezt a glúpüj címet meghallom, hogy Gépnarancs.
- Pedig ha figyelmesebben elolvastad volna, mielőtt széjjeltéped, talán kiderült volna, miért ez a furcsa cím. A mára kultikussá vált regény 1962-ben jelent meg. Erre a műre még inkább jellemző a virtuóz nyelvhasználat, hiszen az orosz-angol-cigány keverék “naccatszlenggel” Burgess már-már egy külön nyelvet teremtett meg. A mű egy jövőbeli Angliában játszódik, keserű antiutópia; bizonyos elemei az eltelt fél évszázad során részben meg is valósultak. Szeretnéd folytatni?
- Igen. Ott voltam én, vagyis Alex, meg a három drúgom, és minden éjszaka krasztyoltunk vagy összetolcsókoltunk valami vén kakadut…
- Igen, szóval Alex akkoriban egy fiatalkorú huligánbanda vezetője volt: társaival nemcsak a pénz miatt rabolta ki az ártatlan járókelőket éjjelente, hanem a céltalan kegyetlenkedésben és rombolásban is kedvét lelte. Még a saját szülei is rettegtek tőle, pedig kizárólag komolyzenét hallgatott méregdrága hifi-készülékein. A társai egy ízben lebuktatták, Alex pedig gyilkosságért börtönbe került.
- Emlékszem, hogyan tátotta buhuhúra a rótját a mami, és hogy hogyan rázta nyúzott és króvüj öklét a fater a sportszerűtlen Bóg felé. De aztán kipróbálták rajtam ezt a Ludovico-véscset ezek a grjáznüj brácsnüjök.
- Ami azt jelenti, hogy több hetes, agymosásszerű kondicionálással elérték, hogy Alex undorodni kezdjen az erőszaktól (és az eljárás ellenzői szerint megvonták tőle a szabad választás jogát a jó és a rossz között). Csakhogy a börtönből kikerülve a szülei kitaszították otthonról, egy régi áldozata megbosszulta a sérelmeit, az egykori bandatagok pedig (akikből időközben rendőr lett) alaposan helybenhagyták. A sors furcsa fintoraként éppen az az író segített rajta, akinek megerőszakolta a feleségét. Az író a kormány megbuktatására kívánta felhasználni Alexet, aki végső kétségbeesésében kivetette magát az ablakon.
- Nagyot puffantam a járdán, de nem krepáltam be, ó, nem.
- A kórházban a kormány emberei vették pártfogásukba. A kiábrándult Alex rájött, hogy időközben bizony felnőtté vált, és a könyv végén már családról ábrándozott. 1970-ben Stanley Kubrick filmet készített a regényből Malcolm McDowell főszereplésével, és igazi csemege a Star Wars-rajongóknak, hogy egy mellékszerepben David “Dártvéder” Prowse-t is megpillanthatjuk! A film nálunk Mechanikus narancs címen lett közismert.
- Biztos jó egy horrorsó film volt az. Micsoda rádoszty lehetett az öreg Anthony szívében, amikor vígyelte.
- Tulajdonképpen nem így történt. Az eredeti történetben van egy utolsó fejezet, amelyben végül törvénytisztelő polgár lesz belőled, emlékszel? Az amerikai verzió viszont ott ér véget, amikor visszatérsz természetes gonosz egyéniségedhez. Kubrick is ezt a változatot dolgozta fel, és ez Burgesst nagyon felháborította.
- Ettől jómagam is csupa razdraz lettem volna, Ó testvérem. De mondd csak, ha egy ilyen magamfajta szép szál málcsik beigyol a Közkönyvtárba és odaguljál a könyvekkel teli polcokhoz, miféle véscseket találhat a jó öreg Burgess pennájából?
- Másik magyarul is megjelent könyve a Beteg a doktor (The Doctor Is Sick). A szóban forgó doktor egy nyelvészprofesszor, aki a Távol-Keletről megy Londonba, hogy ott kezeltesse magát. Mire észbe kapna, máris egy agyműtétnek néz elébe. A felesége persze nem látogatja, sőt: alighanem félrelépeget, és élvezi az élet apróbb örömeit. A prof gondol hát egy merészet, és megszökik a kórházból, és ettől kezdve nem mindennapi élményekben lesz része.
- Van az a másik könyv, ahol a főszereplő ptyícának is megvan a maga fura gavarittyolási szokása…
- Igen, a könyv címe: Egy tenyér ha csattan (One Hand Clapping). A főszereplő házaspár egy kisvárosi lakótelepen él, és az egész történetet a feleség tolmácsolásában ismerhetjük meg. Egyetlen szó sem hangzik el a szájából, amely nem utalna tévéreklámokon felnőtt és azok által tökéletes fogyasztóvá formált, beszűkült intellektusú énjére; Burgess tehát ismét elképesztő stílusbravúrt vitt véghez. A férj, akit megfoghatatlan hiányérzetek kínoznak, egy napon “fényképező” agyának köszönhetően megnyer egy televíziós irodalmi vetélkedőt, majd az ezzel szerzett pénzt - ugyancsak kitűnő memóriájának segítségével - megszaporítja, és nagy vakációra indul a feleségével. Pénz nem számít alapon semmit sem tagadnak meg maguktól, csakhogy a férj titkon azt a tervet dédelgeti, hogy a maradék vagyont jótékony célra fordítja, feleségével együtt pedig öngyilkosságot követ el, ily módon tiltakozva a züllött és lezüllesztő társadalom ellen.
- Bizony, rettenetes vónnüj egy világ ez.
- Az asszonyka értetlenül nézi férje megcsömörlöttségét, és egyáltalán nincs ínyére, hogy ezzel mutassanak példát embertársaiknak, ezért végez a párjával, majd újdonsült szeretőjével és a férj holttestével együtt újabb útra indul.
- Erről jut eszembe: nem most jön az a bizonyos véscs Anthony Burgess zsenájával?
- De igen. Burgess feleségének egészsége közben egyre inkább leromlott, alkoholizmusa egyre rosszabbodott, gyógyszer-túladagolás miatt többször is kezelésre szorult. 1968-ban halt meg májzsugorban. Nem sokkal később Burgess feleségül vett egy olasz grófnőt, Lianát, akivel Olaszországban, Máltán, majd Monacóban éltek.
- Talán túl sok gyéngi volt a karmánjában, és nem akart adót fizetni?
- Valószínűleg ez lehetett az oka. Mindenesetre töretlen lelkesedéssel folytatta a munkát, a hetvenes-nyolcvanas években több mint harminc kötete jelent meg.
- De hisz az naponta ezer szlóvót jelent, brat. Olyan szkóró írt, hogy ilyen tempóban egy esztendő alatt megírhatta volna a jó öreg Háború és békét!
- Még nem számoltam ki, de alighanem így van. Burgess közben zeneszerzéssel is foglalkozott; harmadik szimfóniáját 1975-ben mutatták be az Iowai Egyetemen. Burgess Blooms and Dublin címen az Ulyssest is feldolgozta, de balettet és operát is írt.
- Az horrorsó! Én is imádom, ha szlúsálhatom a mennyei hangok zubogását. És még milyen véscsekkel foglalkozott Burgess?
- Filmforgatókönyveket és számos tanulmányt is írt. Elméleti munkáiban elsősorban William Shakespeare és James Joyce munkásságával foglalkozott, és egy érdekesség: ő alkotta meg az ősemberek nyelvét Jean-Jacques Annaud A tűz háborúja (La Guerre du Feu) című filmében. Élete vége felé két önéletrajzi kötetet is megjelentetett. Második felesége halála után, 1983-ban visszaköltözött a szülőhazájába, és ott is halt meg 1993. november 25-én tüdőrákban.
- Nocsak. Túl sok tüdővészt szívott volna, és köhögött kasl kasl kasl sokat?
- Nos, bizonyára nem tett jót neki, hogy saját bevallása szerint 80 szál cigarettát és szivart szívott el naponta. Mindenesetre nem mindennapi tollforgató volt, igencsak fel kell kötnie az alsóneműjét annak, aki végig szeretné rágni magát roppant életművén, hiszen az utókorra maradt tőle több tucat regény, irodalomelméleti munka, novella, esszé, kritika, meg persze zeneszerzői munkáságának gyümölcsei is.
- És más hasonló kal.
A bronz és az ezüst fokozatot a bejegyzéseim számáért, az aranyat az sfblogs toplista filmes fordulójának összesítéséért kaptam.
És az üresen maradt helyek? Hic sunt leones, vagy mi? És azokat majd én fogom lebontani a saját kezemmel? Vagy hogy gondolja ezt Prostatikus Vogon Jeltz?
Az offolás magasiskolája