Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Ha engem kérdezel, igazi gyöngyszemnek számít ez a Kipling sci-fi novelláskötet, a Kívánságok háza, ami a héten jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában. Ha a science fiction nagy öregjei kerülnek szóba, általában Jules Verne vagy H.G. Wells neve az, ami felmerül, de John W. Campbell például Kiplinget tartja az első (modern) tudományos-fantasztikus írónak. Kevesen tudják mifelénk, hogy A dzsungel könyve híres írója ilyen jellegű történeteket is írt, és nem is akármilyeneket, hát most már ideje megtudni. A Galaktika Baráti Kör annak idején A fantomriksa címmel megjelentetett már egy elbeszéléscsokrot az író misztikus történeteiből, ez a mostani válogatás viszont tényleg beleillik a SF meghatározásába. Nagyjából bemutatom a benne szereplő novellákat, de a poénját egyiknek sem lövöm le.

A szellemsürgöny (1904) ízig-vérig tudományos fantasztikum. Egy patikában Marconi friss találmányával, a vezeték nélküli rádióval készülnek érdekes kísérletre az úrienberek. A körülmények különös összejátszása azonban nem várt eredményhez vezet.
A Csakis az igazat (1893) főszereplője három újságíró. Hazafelé hajóznak, amikor egy tenger alatti vulkánkitörés következtében a felszínre bukkan egy haláltusáját vívó tengeri óriásszörnyeteg, majd hamarosan a nősténye is megjelenik. Részletes leírások, izgalmas kaland, vegyítve az újságírói etika boncolgatásával. Imádtam. Főleg az elején a verset.
A Kívánságok háza (1924) talán jobban híján van a tudományosságnak, ám szerintem nagyon szerethető. Ebben a házban más gondját-baját-nyavalyáját magára vállalhatja az enber, persze nem adják ezt ingyen. A történet érdekessége, hogy az eseményeket két öreg nénike beszélgetéséből, visszaemlékezéséből göngyölíthetjük vissza.
A kaptár melege (1908 ), hát ez egészen egyszerűen egy hálaisten! Egy méhkaptárban játszódik, a méhecskék közé befurakodik egy viaszmoly – és a szereplőknek hamarosan potrohostul felfordul az életük. Tiszta állatfarmos hangulatú politikai tanmese; fogjuk rá, hogy tudományos, Kipling ugyanis lelkes méhész volt, és sokat meg lehet tudni a méhek és egyéb rovarok viselkedéséről. Szerintem nekem ez a kedvencem. Döngics for prezident. De ha nem ez, akkor meg az
Allah szeme (1926), amely a tizenharmadik században (szerintem egy alternatív múlt tizenharmadikjában) játszódik egy apátság falai közt. Még Roger Bacon is szerepel benne. Előkerül egy mikroszkóp, ez képviseli a fejlett technológiát, amelyre a társadalom még nem érett meg igazán.
A műkedvelők (1932) című novellában néhány jó barát örökölt pénzből egy kutatóintézetet alapít és szerel fel, ahol azt szándékozzák megfigyelni, van-e hatása a bolygómozgásoknak az emberi szervezetre.
Az összekovácsolódott hajó (1898 ) tipikus kiplinges történet, csakhogy ezúttal nem állatokkal, hanem egy teherhajó megszemélyesített alkatrészeivel. A hajót próbaútra küldik, és az alkatrészek a hat nap során szépen úgy megtanulnak együttműködni, hogy az út végére egyetlen közös egyéniséggé olvadnak össze. Emberi szereplők csak a történet elején és végén jelennek meg, de ott is csupán a narrációt kiegészíteni, a megértést segíteni, hiszen a főszereplő maga a hajó.

A legnagyobb ínyencfalat azonban a kötet utolsó két hosszú elbeszélése, a 2000-ben játszódó Az éjszakai postával (1909) és ennek 65 évvel későbbi cselekményű folytatása, az Egyszerű, mint az ABC (1917). Zseniális. Főleg az első. Léghajós történet egyes szám első személyben, túlnyomórészt jelen időben, rengeteg leírással, és itt a „steampunk” motívumok nem retró-, hanem futurisztikus érzés keltésére hivatottak! Igazi kuriózum, hogy Kipling még egy metróújságot is szerkesztett hozzá mellékletnek, olvasói levelekkel, apróhirdetésekkel, miegymással – ezek még jobban segítenek magunk elé képzelni a körülményeket. A tördelés előtt le a kalappal. A folytatásban pedig még többet megtudhatunk erről a jövőről, még a kettő közt eltelt hatvanöt évre is vannak visszautalgatások. Lényegében ez a két novella alkotja a kötet magvát – kicsit sajnálom is, hogy nem inkább köréjük épült a cím- és címlapválasztás koncepciója –; már éppen ideje volt, hogy magyarul is megjelenjenek, mert érdeklődtem külföldiektől, és mindenki ismerte, legalábbis az elsőt. Úgyhogy van mit olvasni így az év elején.

Végezetül egy kis update - a kötetről a következő ajánlók születtek:

Tóth Emese: Kívánságok házában járva (Szt!mpank)
Papp Sándor Zsigmond: A jövő dzsungele (Népszabadság Online)
Galgóczi Tamás írása az (E)Kultúrán

Ezt a könyvet én háromfajta embertípusnak ajánlom. Azoknak, akik szeretik, azoknak, akik nem szeretik és azoknak, akik nem ismerik a cyberpunkot. Jómagam talán a második típusba tudnám sorolni magamat, bár igaz, hiányosak az ismereteim, és meg kell vallanom, hogy filmen például a Harrison Fordos Szárnyas fejvadász vagy az Eperjes Károlyos Meteo határozottan tetszett. A high-tech kütyük világa és a luxus-fejlettség közvetlen szomszédságában létező elképesztő nyomor, a gép és ember közt gyakran elmosódó határ, a borongós hangulat ellenére is meg-megcsillanó tökösgyerek-humor érdekes lehetőségeket tartogathat irodalmilag, de mindig is úgy éreztem, ezek a lehetőségek végesek, és mivel sohasem akartam megtapasztalni, milyen érzés volna, amikor elegem lesz belőle, túlzottan nem is kerestem ezeket a történeteket, csak épp beléjük botlottam nagy ritkán.

Külsőre a Szintetikus álom – pláne ezzel a Takesi Kovácsos borítóval – biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet, ha nem derült volna ki az első pillantásra, hogy magyar a szerzője: így viszont azonnal kíváncsi lettem rá. És már nagyon hamar észrevettem, hogy van egy vitathatatlan erőssége a könyvnek: magyar környezetben játszódik, a huszonegyedik század végének Budapestjén, pontosabban a Pest-Buda Agglomerátum Rt. falai között. Mint arra számítottam, alaposan megismerhettem a pompás, fényűző körülmények közt élő felsőbb osztály képviselőit a lepattant lakó(nyomor)telepepek túlélésért küzdő hol szerencsétlen, hol vagány figuráival együtt, bár a zombiknak, ezeknek a fehérbőrű, kissé degenerált sugárfertőzötteknek a kasztjával vagy szubkultúrájával szívesen találkoztam volna több fejezetben is. A jövő Budapestje elég nyomasztó képet fest, nyüzsögnek a kínaiak, és az itt lakók, társadalmi helyzetüktől függetlenül ugyanolyan csapdásba esettnek érezhetik magukat, mint A félelem bére szereplői: a várost elhagyni a lehetetlenséggel határos.

A sok különféle jellem bemutatásának jót tett, hogy a szerző nem ragaszkodott az egyhősös regény szerkezetéhez, inkább lazán összekapcsolódó novellafüzér formájában mutatta be a világát. Némelyik történet egyes szám harmadik személyű, némelyik egyes szám első személyű narrátorral olvasható, de az utóbbiak szereplőinek szájából is mindent el lehet hinni. (Az én személyes kedvencem az Analóg dallamok kisöregje volt, na abban magamra ismertem.) Minden oldalon érezni, hogy az író imádja a cyberpunk stílust, mind saját ötleteivel, mind a kötelező CP-klisékkel magabiztosan bánik, pörgős, rövid mondatokkal operál, és ha a dedikáláskor nem találkoztam volna vele, ismeretlenül olyannak képzelném, mint a szereplői, aki, ha kedve tartja, bedob pár pohár viszkit, lekaszabolja az alvilágot, majd félresöpri a cédéket, a csikkeket és a kínai kaját a számítógépasztaláról, és pihenésképpen megdönti a nőt, olyan nemtörődöm módon. Forradalmi áttöréseket nem tartogat a könyv, „szakmailag” viszont minden a helyén ül. A számítógépes szakkifejezések az én öreges ízlésemnek egy kissé sokan voltak, és nem is értettem mindent, de azzal vigasztaltam magamat, hogy az is hozzátartozik a CP varázsához, ha nem tudom, miért vesznek lejjebb pl. a  frekvencián vagy min. A szereplők élnek, a hangulat hibátlan, a nyolcvan évvel későbbi főváros leírása roppant izgalmas, szóval kezdeti aggályaim ellenére remekül szórakoztam. Nyilván nem lettem tőle a legnagyobb cyberpunk-rajongó a világon, de ennek a könyvnek köszönhetően tudtam elismerni, hogy ennek a vonalnak is megvannak a maga szépségei, és ha valaki ügyesen nyúl az eszközeihez, mint ezt Csepregi Tamás tette, akkor élvezetes olvasmány kerekedhet belőle. Aki nem ismeri a CP-t (van ilyen?), az nyugodtam kezdheti ezzel az ismerkedést, aki pedig rajong érte és mindent elolvasott már, amit csak lehetett, annak is üdítő változatosságot fog jelenteni olvasmányélményei közt a Szintetikus álom.

“Ha valakit igazán szeretsz, sose búcsúzz el tőle.”

Elég sok ZsPD-ra jelölt művet elolvastam az év első felében; vagy nyugodt lélekkel magam vettem meg a könyveket (A Keringés, Poszthumán, Grin), vagy ajándékba kaptam őket (Amnézia, Dimand). Sajnos Benyák Zoltán (Jonathan Cross) Kvartett című művével senki nem kedveskedett nekem, én pedig sokáig halogattam a megvásárlását, mert egészen egyszerűen féltem, ahogyan az általam előzőleg nem ismert magyar íróknál mindig. Kapóra jött a múltkori SF-találkozón a fabatkás árverés, ahol végre a magamévá tehettem – azóta elolvastam, és bátran állíthatom, hogy ha valódi pénzt adok érte, azt sem bántam volna meg. Azt nem mondom, hogy korszakalkotó mű lesz a magyar sf történetében a Kvartett, azt viszont igen, hogy nagyon kellemes olvasmány volt ez az akciódús, egy-két helyen a pornográfia határát súrolóan naturalista, ám igényesen megírt romantikus sci-fi ponyva.

Négy teljesen külön szálon indul a történet, a négy főszereplő sorsa aztán majd keresztezi egymást – jobban mondva még a múltban keresztezte, és majd a regény végén derül ki, hogyan és miképpen. Az író nyugodt tempóban csöpögteti az információkat, így az olvasóban is lassacskán összeáll a kép, s bár nem lesz úrrá rajtunk olyan elsöprő erejű döbbenet, mint például László Z. firnitáinál, a jóleső megkönnyebbülést azért érezni fogjuk, ahogy szépen a helyükre kerülnek a mozaikdarabkák. Cross szerencsére a könyv felénél levetkőzi azt a mesterkéltséget, ami a könyv elejére szerintem néha jellemző volt egy kicsit, de az is lehet, hogy csak az izgalmak szaporodnak meg annyira, hogy már nem tűnik fel; az olvasó mindenképpen jól jár, és mivel a legtöbbször másik szálon folytatódnak a fejezetek, mindig másik karakterért lehet izgulni - vagy ha van kedvenc karakterünk, még inkább az olvasásra vagyunk sarkallva, hogy minél hamarabb találkozhassunk vele ismét.

Ha már a karaktereknél tartunk, számomra a gépember lett a főszereplő. Az ő figurája van a legjobban eltalálva a könyvben, az különösen tetszett, hogy cselekedeteinél a szerző mindig bemutatta a mesterséges szerkezetben végbemenő döntési mechanizmusokat. Egyszerűen imádtam, örülök, hogy végül úgy alakult a sorsa, ahogy. Jópofa párost alkot a majdnem-főszereplő Sir Frankkel, a takarómegigazítós jelenetnél, nem hazudok, majdnem sírtam. A robotember múltjáról ráadásul profi időzítéssel rántja le a leplet Cross, ott is nagyot nyeltem. Ugyanakkor Valery motivációit erőtlennek érzem, a történet kezdete és befejezése szempontjából látszólag fontos ugyan a szerepe, utólag átgondolva az olvasottakat személy szerint mégis úgy érzem, érthető és élvezhető lett volna akár nélküle is a regény. Igaz, neki köszönhető a kalandok tetemes része, és a(z engem kissé bosszantó) pikáns jeleneteket is az ő számlájára írhatjuk, ám útkeresését hisztinek tartom, mint exfeleség nem hiteles a számomra, ráadásul még Lucia számára sem nyújt érdemi segítséget.

Nyomasztó, kettészakadt társadalom kulisszái közt zajlanak az események, és noha társadalmi szempontból a hepiend bizony elmarad, a szereplők magánélete végül megnyugtatóan rendeződik. A környezet tényleg környezet marad csupán, háttér, és ez jól is van így, hiszen Cross aligha filozofikus antiutópiát szeretett volna kerekíteni az ötletéhez, inkább egy pörgős-fordulatos, önmagát könnyen olvastató sztorit, és ebből a szempontból jól is teljesítette a feladatát. Ha a jövőben tervez még fantasztikus regényeket, mindenképpen keresni fogom a polcokon.

Elöljáróban – és a szubjektivitásomat hangsúlyozandó – leszögezem: Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy sokkal többször kellene tanulmányoznom a hobbimba vágó szakirodalmat, és nem ártana naprakészebbnek lennem a SF irodalom trendjeiben, mert valószínűleg ennek a fáziskésésnek köszönhető, hogy a manapság igen népszerűnek számító transz- illetve poszthumanizmussal valamint a technológiai szingularitáshoz igazán közeli környezettel jómagam a Génszimfóniában találkoztam először, az elíziumiak kapcsán (és akkor még felháborított egy kissé a dolog). A témát részletesebben boncolgatja, egyszersmind érthetőbbé is teszi legfrissebb olvasmányélményem, Markovics Botond Isten gépei című műve.

A Brandon Hackett álnéven ismert szerző az űroperai kellékek felől erőteljesen a keményvonalas SF felé fordult, és A poszthumán döntés után ez a kötet a második lépése az írói útkeresésben. Szerintem meg fogja találni; érdekes könyv az Isten gépei, érzelmeim mégis vegyesek vele kapcsolatban, mert bár a transzhumanizmus és a technológiai szingularitás filozófiája még számomra is elfogadható, jövőképe pedig akár kecsegtető is lehet, a gondosan felépített cselekmény és a lelkiismeretesen fogalmazott leíró részek ellenére nekem, a XX. században leragadt olvasónak legalább ugyanolyan nehezen elképzelhető a biológiai anyagmanipuláció és az omegák léte, mint az elíziumiak szabadgépei vagy a nanoszervók segítségével alakjukat és funkciójukat váltogató használati tárgyak. Hackett regényében ezeket valamint az aprólékosan részletezett csillagászati témájú okfejtéseket éppen ezért nem is annyira elhiszem, inkább csak tudomásul veszem olvasás közben. Ezzel nem a művet kritizálom, alighanem én vagyok inkább lemaradva a korhoz képest. Egy jó sci-finek természetesen mindig a kora előtt kell járnia, és én ezzel hiába nem kívánok foglalkozni, hiába fordulok inkább a régebbi sf felé, mint holmi irodalmi gépromboló, Brandon Hackett munkásságát akkor is követni fogom, mert ezen a téren tehetségesnek tartom. A cselekmény magabiztos vezetése előtt meg kell emelnem a kalapomat, mint ahogyan elismerésre méltó a regény „tudományos” megalapozottsága is. (Igaz, helyenként ezt kissé eltúlzottnak illetve némely esetben fölöslegesnek érzem: példák igény szerint személyesen vagy hozzászólásban; itt most nem lesz kukacoskodás.)

Ami szerintem nagy erénye a műnek, hogy a szerző nem felejti el néha fellazítani a különben fegyelmezett stílust, egyszer-kétszer a jó ízlés határain belül még az olvasóinak / írótársainak! is hajlandó kikacsintani: jót nevettem például, amikor Scott könyvespolcán észrevettük Baran Bloggernaplóját (Ehhez persze ismerni kell A Keringést). Az én ízlésemnek viszont hőseink a kelleténél egy kicsit többet foglalkoznak a szexszel, ez némiképp zavart mindvégig.

Eleinte nem rokonszenveztem a történet szempontjából igen fontos omegákkal (tulajdonképpen úgy igazából egyik szereplővel sem, túl távolinak éreztem őket saját magamtól), úgyhogy nem is bántam, hogy az író fair volt és rámutatott a legnagyobb különbségekre emberek és omegák közt (érzelmek és kreativitás), de a végén olyan korrektül viselkedtek, hogy még lelkiismeretfurdalást is éreztem emiatt.

Nagyon tetszett, hogy ez a fenenagy fejlettség mégsem sült galamb, mindennek ára van, érdekes volt, amikor arról olvastam, hogy ennek érdekében bizony széjjel kellett farigcsálni a Földet, sőt a kínaiak a Holdat sem kímélték. Mivel semmi sincsen ingyen, a következő lépés csakugyan a csillaparazitizmus kell, hogy legyen, a könyv szerint az értelmes lények előbb-utóbb elkezdik felélni a világmindenség anyagát.

Összegzésképpen tehát azt kell mondanom, hogy bár nem kedvelem túlságosan a makro sf-et, mégis remek könyvnek érzem ezt az Isten gépeit, a jelenkori magyar tudományos fantasztikum iránt érdeklődők semmiképpen se hagyják ki, de engem egy kicsit jobban megizzasztott A poszthumán…-nál, amelynek egyébként a szereplőit is jobban szerettem. A végén egy utószót is kapunk kedveskedésből; mivel egy kissé tartottam a regénytől, én ezt átkereszteltem előszónak és nem is jártam rosszul: rengeteget segített a könyv megértésében. De be kell vallanom: A láthatatlan embert még mindig jobban elhiszem.