'Olvasmányélmények' kategória archívuma.

101 sci-fi film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz

101 sci-fi film, amit látnod kell, mielőtt meghalszSokan nem kedvelik a hasonló című önkényes válogatásokat; én is ingerült leszek egy csöppet az ilyesmitől. Az, hogy „kell”, máris ellenérzéseket kelt bennem: nem szívesen dobálózom a fölényeskedő, lenéző „kötelező darab” kifejezéssel, attól pedig egyenesen a hideg futkos a hátamon, ha meghallom azt a szót, hogy „alapmű”. Mostanában mégis sok hasonló című kiadványt látok a könyvesboltok polcain, és hajlok afelé, hogy a szigorú és atyáskodó cím ellenére sokaknak azért jelenthet némi kapaszkodót az adott témában egy ilyen jellegű könyv.

Sokat számított ám az is, hogy Bernátzki Lajos barátom felhívta a figyelmünket az egyik fórumon a kiadványra, mert elképzelhető, hogy enélkül simán elsétálok a boltban mellette, így viszont, hogy beleültette a fülembe a bogarat (és valamelyik nap kiszúrtam a kirakatban ezt a gyermekkorunk barna oroszszótárához hasonló méretű könyvecskét), muszáj volt kézbe vennem, belelapoznom. Gyors végigpörgetés, egy-két számomra fontos szempont meglétének ellenőrzése, s már nem is teketóriáztam sokat: meg lettem, kérem, győzve. Végül a könyvvel a táskámban mentem haza.

A Gabo Kiadó gondozásában megjelent, Steven Jay Schneider szerkesztette gyűjtemény időrendben veszi végig a fontos sci-fi filmeket. Örömmel nyugtáztam, hogy csak egy-két olyan van benne, amiről soha nem hallottam még, majdnem mindegyikkel kapcsolatban képben vagyok, a legtöbbjét láttam is, sőt, igen sok meg is található a gyűjteményemben. Olyat nem találtam, aminek semmi keresnivalója a könyvben, természetesen van kb. 10-15 (elsősorban a sci-fi pubertáskorából, az ötvenes évekből), amit még talán lehetett (kellett, illett) volna ajánlani, de akkor nyilván nem 101… lenne a cím. Ami viszont nagyon tetszett: a cikkek valóban a helyükön kezelik a filmeket, higgadtan és objektívan tárgyalják erényeiket és esteleges hibáikat, alapvetően a jót hangsúlyozzák az alkotásokból, és segítenek eloszlatni nem egy esetében a félreértéseket. Egyforma fontosnak állítják be a Sztalkert és a Függetlenség napját. Ez azt jelenti, hogy meglátják mindkettő esetében a valós értéket. Idézgethetnék innentől a végtelenségig, mert ma igencsak föllelkesültem új szerzeményemtől, ám mégis csak két találomra kiragadott példával mutatom be a szerzők egészségesen és dicséretesen pozitív hozzáállását.

Tron: „Könnyen lehet, hogy a film ma többet mond, mint huszonöt évvel ezelőtt, legalábbis ami a dizájnt illeti. Az észbontó kosztümök immár „camp” érzetet keltenek, ráadásul divatba jött a nyolcvanasévek-nosztalgia, míg a téma és az úttörő technika a programozók szívét melengeti.”
Starship Troopers: „Robert Heinlein 1959-es regényének adaptációja az egyik leginkább alulértékelt és félreértett film a sci-fi történelemben. Távolról sem a háborút dicsőíti, hanem éppenséggel a médiát bírálja, amely ezt teszi.”

Meggyőző példák, mi? Az említett erényeken felül azt is meg kell jegyeznem, hogy a könyv külalakja roppant fegyelmezett és olvasóbarát. Minden film négy oldalt kap. Baloldalt az eredeti moziplakát, majd az ezt követő két oldalon maga a cikk, a második oldal közepén egy elhíresült, netán szállóigévé is vált - vagy szimplán csak kifejező - idézet a műből, még jobb esetben valamelyik alkotó egymondatos véleménye, esetleg aranyköpése, a negyedik oldalon pedig egy jól kiválasztott kép egy kulcsfontosságú jelenetből. És valóban 101 olyan film szerepel benne, amiket egy magára valamit is adó sci-fi rajongó egyszerűen nem kerülhet ki. Nagy örömömet lelem a lapozgatásában, úgyhogy még egyszer köszönöm Lajosnak, hogy felhívta a figyelmemet rá: egy jó ideig nem fogok neki állandó helyet rendszeresíteni a polcomon.

Milyen Nebula-díj. Nobel-díj, öcsém, Nobel!

A könyvHa engem kérdezel, igazi gyöngyszemnek számít ez a Kipling sci-fi novelláskötet, a Kívánságok háza, ami a héten jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában. Ha a science fiction nagy öregjei kerülnek szóba, általában Jules Verne vagy H.G. Wells neve az, ami felmerül, de John W. Campbell például Kiplinget tartja az első (modern) tudományos-fantasztikus írónak. Kevesen tudják mifelénk, hogy A dzsungel könyve híres írója ilyen jellegű történeteket is írt, és nem is akármilyeneket, hát most már ideje megtudni. A Galaktika Baráti Kör annak idején A fantomriksa címmel megjelentetett már egy elbeszéléscsokrot az író misztikus történeteiből, ez a mostani válogatás viszont tényleg beleillik a SF meghatározásába. Nagyjából bemutatom a benne szereplő novellákat, de a poénját egyiknek sem lövöm le.

Rudyard KiplingA szellemsürgöny (1904) ízig-vérig tudományos fantasztikum. Egy patikában Marconi friss találmányával, a vezeték nélküli rádióval készülnek érdekes kísérletre az úrienberek. A körülmények különös összejátszása azonban nem várt eredményhez vezet.
A Csakis az igazat (1893) főszereplője három újságíró. Hazafelé hajóznak, amikor egy tenger alatti vulkánkitörés következtében a felszínre bukkan egy haláltusáját vívó tengeri óriásszörnyeteg, majd hamarosan a nősténye is megjelenik. Részletes leírások, izgalmas kaland, vegyítve az újságírói etika boncolgatásával. Imádtam. Főleg az elején a verset.
A Kívánságok háza (1924) talán jobban híján van a tudományosságnak, ám szerintem nagyon szerethető. Ebben a házban más gondját-baját-nyavalyáját magára vállalhatja az enber, persze nem adják ezt ingyen. A történet érdekessége, hogy az eseményeket két öreg nénike beszélgetéséből, visszaemlékezéséből göngyölíthetjük vissza.
A kaptár melege (1908 ), hát ez egészen egyszerűen egy hálaisten! Egy méhkaptárban játszódik, a méhecskék közé befurakodik egy viaszmoly – és a szereplőknek hamarosan potrohostul felfordul az életük. Tiszta állatfarmos hangulatú politikai tanmese; fogjuk rá, hogy tudományos, Kipling ugyanis lelkes méhész volt, és sokat meg lehet tudni a méhek és egyéb rovarok viselkedéséről. Szerintem nekem ez a kedvencem. Döngics for prezident. De ha nem ez, akkor meg az
Allah szeme (1926), amely a tizenharmadik században (szerintem egy alternatív múlt tizenharmadikjában) játszódik egy apátság falai közt. Még Roger Bacon is szerepel benne. Előkerül egy mikroszkóp, ez képviseli a fejlett technológiát, amelyre a társadalom még nem érett meg igazán.
A műkedvelők (1932) című novellában néhány jó barát örökölt pénzből egy kutatóintézetet alapít és szerel fel, ahol azt szándékozzák megfigyelni, van-e hatása a bolygómozgásoknak az emberi szervezetre.
Az összekovácsolódott hajó (1898 ) tipikus kiplinges történet, csakhogy ezúttal nem állatokkal, hanem egy teherhajó megszemélyesített alkatrészeivel. A hajót próbaútra küldik, és az alkatrészek a hat nap során szépen úgy megtanulnak együttműködni, hogy az út végére egyetlen közös egyéniséggé olvadnak össze. Emberi szereplők csak a történet elején és végén jelennek meg, de ott is csupán a narrációt kiegészíteni, a megértést segíteni, hiszen a főszereplő maga a hajó.

With The Night MailA legnagyobb ínyencfalat azonban a kötet utolsó két hosszú elbeszélése, a 2000-ben játszódó Az éjszakai postával (1909) és ennek 65 évvel későbbi cselekményű folytatása, az Egyszerű, mint az ABC (1917). Zseniális. Főleg az első. Léghajós történet egyes szám első személyben, túlnyomórészt jelen időben, rengeteg leírással, és itt a „steampunk” motívumok nem retró-, hanem futurisztikus érzés keltésére hivatottak! :) Igazi kuriózum, hogy Kipling még egy metróújságot is szerkesztett hozzá mellékletnek, olvasói levelekkel, apróhirdetésekkel, miegymással – ezek még jobban segítenek magunk elé képzelni a körülményeket. A tördelés előtt le a kalappal. A folytatásban pedig még többet megtudhatunk erről a jövőről, még a kettő közt eltelt hatvanöt évre is vannak visszautalgatások. Lényegében ez a két novella alkotja a kötet magvát – kicsit sajnálom is, hogy nem inkább köréjük épült a cím- és címlapválasztás koncepciója –; már éppen ideje volt, hogy magyarul is megjelenjenek, mert érdeklődtem külföldiektől, és mindenki ismerte, legalábbis az elsőt. Úgyhogy van mit olvasni így az év elején.

Végezetül egy kis update - a kötetről a következő ajánlók születtek:

Tóth Emese: Kívánságok házában járva (Szt!mpank)
Papp Sándor Zsigmond: A jövő dzsungele (Népszabadság Online)
Galgóczi Tamás írása az (E)Kultúrán

Szélesi Sándor: A beavatás szertartása

Eszem ágában sem volt különben ilyen „hamar” elolvasni az új Szélesi-könyvet, úgy gondoltam, ráérek vele, annyi dolgom volt, mint a mák, ráadásul több másik könyvet olvastam/olvasok párhuzamosan (Justitia, Szintetikus álom, Julian Comstock) – így hát ez ott pihent a polcomon; néha meg-megnézegettem a borítóját. Aztán az történt, hogy a múlt hét péntekjén elmentem a kávéházas beszélgetésre, és reggel kitaláltam, hogy azért beleolvasgatok, csak néhány oldal erejéig, ne üljek már ott teljesen bambán.

Még aznap kivégeztem a könyvet.

boritok.jpgJelen pillanatban úgy érzem, hogy az utóbbi években olvasott sf-könyvek közül ez a kedvencem. Szélesinek eddig csak a novelláit olvastam, számomra ez az első regénye: még csak nagyjából sem tudtam elképzelni, milyen lesz. A novellák közt volt sok jól sikerült darab, A csonkolás művészetéről annak idején írtam is, a galaktikás megjelenések közül különösen tetszett az Asbóth helikopterének üde ötletessége, Az időutazó nekrológjának a pimasz humora az utolsómondatos csattanóban, a Vér és verejték pionírromantikus hangulata, ám ezekből nem lehet következtetni arra, mit kezdene az író több száz oldal egybefüggő történettel.

Kiderült szerencsére, hogy A beavatás szertartása egy abszolút nekem való darab. Na, az ilyen sci-fit szeretem én. Régebben hangoztattam is, hogy imádom a kevésszereplős, klasszikus vonalat képviselő, hősieskisember-fantasztikumot, soha nem is értettem azokat, akik a sci-fi olvasásától azt várják el, hogy naprakész tudományos ismeretterjesztést nyújtson némi cselekménybe ágyazva. Annyit akarok, hogy magával ragadjon az önfeledt mesélés. Ennek a könyvnek, kérem, én vagyok a célközönsége, ezt nem szégyellem bevallani, és már nagyon régóta várok egy ilyen regényre.

Hozzá kell tenni persze, hogy érzelmileg talán egy kicsit befolyásolva vagyok; a történet ugyanis egy apa-fiú kapcsolatra épül. David Whist fiával, Justinnal éli harmonikus, kiegyensúlyozott életét az Endemi nevű idegen bolygón. Amit más nyálasságnak nevezett, engem meghatott. Amíg más túl idealizáltnak érezte a kisfiú figuráját, én nem találok kivetnivalót a viselkedésében. Az apuka szeretetben, a neje halála utáni lelki nehézségeken fölülemelkedve sok odafigyeléssel, lelkiismeretesen nevelte és okítgatta a gyereket, naná, hogy ilyen lett. Ez kellene, hogy legyen a normális. Örülök, hogy nem szerepelt benne az anya, a dőlt betűs visszaemlékezésekből ismertem meg valamennyire, és nekem nem volt szimpatikus asszony. Odalenn, a Földön úgyis elváltak volna – vagy együtt maradnak, a gyerekből meg lesz egy nyikhaj, kivagyi, nagyfülű kamasz. Boldognak mondható és kedves kalandokban is bővelkedő életüket a tizennégyezer földi telepes érkezése alaposan megbolygatja. Mondanom sem kell, velük együtt idegeskedtem végig a fejleményeket.

Az elején szépen, fokozatosan megismerkedünk a szereplőkkel és a helyszínnel, ez egy kissé régimódi kezdése egy regénynek, de én nem bántam, hogy nem nekem kell kikövetkeztetnem, hol, mikor és miért vagyunk éppen. A halálom, ha már a könyv elején kapkodnom kell a fejemet. Nem esik abba a hibába, hogy az idegen bolygó flórájáról és faunájáról szóló kétszázoldalas, teljesen lényegtelen leírásokkal bombázzon, köszönet érte. Pedig ilyenkor bizony ott a kísértés! A gorukról, nyelvükről, jellemükről, spiritualizmusukról is tényleg csak annyit ír, amennyi a mi szempontunkból érdekes és fontos. A falat kaparom, amikor egy könyv végén még szótár is van, meg annyi kivonat a marslakóbibliából, hogy még lábjegyzetet is írnak hozzá… (Tényleg, ezek eredetileg goorok voltak? csak mert két ízben is így említik őket.) Nincs mindenáron újszerűségre törekvés, tudományos erőfitogtatás, agresszív stílusbravúr-kísérlet, tolakodó művészieskedés, okvetlen kikacsintási kényszer (na jó, a vegetáriánusokon azért bök egyet, hehe) – csak egyszerű, érthető, egy idősíkos, mindentudó E/3. narráció, élő és szerethető főszereplők egy könnyen olvasható, hol kalandos, hol elgondolkodtató, magával ragadó történetben. Az ilyenek miatt szerettem meg még kisgyerekként a tudományos fantasztikumot, és mint az a régi kisgyerek, csillogó szemmel, boldogan olvastam ezt is.

Ööö.
Boldogan.
Na igen.
Itt muszáj pontosítanom a dolgokat.
Boldogan – a 270. oldalig.
De persze én vagyok a hülye, Szélesit ismerve számíthattam volna erre. Szép a befejezés, én mégis legalább akkora arculcsapásként éltem meg, mint
(vigyázat, spoilerveszély!)
Continue reading ‘Szélesi Sándor: A beavatás szertartása’

Csepregi Tamás: Szintetikus álom

szintetikus.jpgEzt a könyvet én háromfajta embertípusnak ajánlom. Azoknak, akik szeretik, azoknak, akik nem szeretik és azoknak, akik nem ismerik a cyberpunkot. Jómagam talán a második típusba tudnám sorolni magamat, bár igaz, hiányosak az ismereteim, és meg kell vallanom, hogy filmen például a Harrison Fordos Szárnyas fejvadász vagy az Eperjes Károlyos Meteo határozottan tetszett. A high-tech kütyük világa és a luxus-fejlettség közvetlen szomszédságában létező elképesztő nyomor, a gép és ember közt gyakran elmosódó határ, a borongós hangulat ellenére is meg-megcsillanó tökösgyerek-humor érdekes lehetőségeket tartogathat irodalmilag, de mindig is úgy éreztem, ezek a lehetőségek végesek, és mivel sohasem akartam megtapasztalni, milyen érzés volna, amikor elegem lesz belőle, túlzottan nem is kerestem ezeket a történeteket, csak épp beléjük botlottam nagy ritkán.

Külsőre a Szintetikus álom – pláne ezzel a Takesi Kovácsos borítóval – biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet, ha nem derült volna ki az első pillantásra, hogy magyar a szerzője: így viszont azonnal kíváncsi lettem rá. És már nagyon hamar észrevettem, hogy van egy vitathatatlan erőssége a könyvnek: magyar környezetben játszódik, a huszonegyedik század végének Budapestjén, pontosabban a Pest-Buda Agglomerátum Rt. falai között. Mint arra számítottam, alaposan megismerhettem a pompás, fényűző körülmények közt élő felsőbb osztály képviselőit a lepattant lakó(nyomor)telepepek túlélésért küzdő hol szerencsétlen, hol vagány figuráival együtt, bár a zombiknak, ezeknek a fehérbőrű, kissé degenerált sugárfertőzötteknek a kasztjával vagy szubkultúrájával szívesen találkoztam volna több fejezetben is. A jövő Budapestje elég nyomasztó képet fest, nyüzsögnek a kínaiak, és az itt lakók, társadalmi helyzetüktől függetlenül ugyanolyan csapdásba esettnek érezhetik magukat, mint A félelem bére szereplői: a várost elhagyni a lehetetlenséggel határos.

A sok különféle jellem bemutatásának jót tett, hogy a szerző nem ragaszkodott az egyhősös regény szerkezetéhez, inkább lazán összekapcsolódó novellafüzér formájában mutatta be a világát. Némelyik történet egyes szám harmadik személyű, némelyik egyes szám első személyű narrátorral olvasható, de az utóbbiak szereplőinek szájából is mindent el lehet hinni. (Az én személyes kedvencem az Analóg dallamok kisöregje volt, na abban magamra ismertem.) Minden oldalon érezni, hogy az író imádja a cyberpunk stílust, mind saját ötleteivel, mind a kötelező CP-klisékkel magabiztosan bánik, pörgős, rövid mondatokkal operál, és ha a dedikáláskor nem találkoztam volna vele, ismeretlenül olyannak képzelném, mint a szereplői, aki, ha kedve tartja, bedob pár pohár viszkit, lekaszabolja az alvilágot, majd félresöpri a cédéket, a csikkeket és a kínai kaját a számítógépasztaláról, és pihenésképpen megdönti a nőt, olyan nemtörődöm módon. Forradalmi áttöréseket nem tartogat a könyv, „szakmailag” viszont minden a helyén ül. A számítógépes szakkifejezések az én öreges ízlésemnek egy kissé sokan voltak, és nem is értettem mindent, de azzal vigasztaltam magamat, hogy az is hozzátartozik a CP varázsához, ha nem tudom, miért vesznek lejjebb pl. a  frekvencián vagy min. A szereplők élnek, a hangulat hibátlan, a nyolcvan évvel későbbi főváros leírása roppant izgalmas, szóval kezdeti aggályaim ellenére remekül szórakoztam. Nyilván nem lettem tőle a legnagyobb cyberpunk-rajongó a világon, de ennek a könyvnek köszönhetően tudtam elismerni, hogy ennek a vonalnak is megvannak a maga szépségei, és ha valaki ügyesen nyúl az eszközeihez, mint ezt Csepregi Tamás tette, akkor élvezetes olvasmány kerekedhet belőle. Aki nem ismeri a CP-t (van ilyen?), az nyugodtam kezdheti ezzel az ismerkedést, aki pedig rajong érte és mindent elolvasott már, amit csak lehetett, annak is üdítő változatosságot fog jelenteni olvasmányélményei közt a Szintetikus álom.

Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai

nordy-fox-26x.jpgEgy percig se vegye senki komolyan a következő kérdésemet, hiszen sokakat mélyen felzaklatott az is, amikor Kasztovszky Bélát a magyar Bradburynek titulálták, de az jutott eszembe, hogy ha már van nekünk magyar Bradburynk, magyar Ian McDonaldunk (László Zoltán) és magyar Brandon Hackettünk (Markovics Botond :mrgreen: ), lehet, hogy most a magyar Douglas Adamst is megtaláltuk Dörnyei Kálmán személyében?
Ezt persze így senki nem jelentette ki, viszont legújabb olvasmányélményem, A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai fülszövegében céloznak rá, hogy Dörnyei első sci-fijét a Galaxis Útikalauz stopposoknak ihlette. Ilyet, még ha így van is, akkor sem szerencsés egy fülszövegben megemlítni, hiszen két dolog történhet:
a) az olvasó felháborodva és előítéletekkel telve, méregből durálja neki magát az olvasásnak, mondván: Adams utánozhatatlan, és az első oldaltól kezdve a szőrszálat fogja hasogatni,
b) megemelkedett élvezetszint-elvárásokkal gyürkőzik neki a szóban forgó műnek, jó eséllyel azonnal azokat a részleteket fogja kiszúrni, amiken nem veszi észre az adamsi inspirációt, és az első oldaltól kezdve a csomót fogja keresni még a kákán is.

Igyekeztem, hogy ne így legyen; kitisztított tudattal vettem kézbe a még meleg könyvet, sem a) sem b) verzió, nem vezérelt más, csakis a puszta kíváncsiság, amikor olvasni kezdtem – és már az első néhány fejezet után tudtam, hogy sok minden mást nemigen fogok csinálni, amíg az utolsó oldalig le nem legeltem.

Continue reading ‘Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai’

S(cif)ilent Night

Az elsők közt kaptam a felkérést, közvetlenül az ötlet kiagyalójától, Onsaitól, aztán annyira az utolsók közt írom meg, hogy én már nem is nagyon passzolom tovább. A feladat az, hogy soroljam fel, mely öt sf-könyvet raknám be a fa alá, ha karácsonykor ilyesmire vetemednék. Maga az alapgondolat is a fantasztikum határát súrolja, dehogy adok én másnak ilyet! Megtartom magamnak mind. Na jó, egy-két tippem azért akad. Tulajdonképpen ilyenkor kell nagyon objektívnak lenni, mert ha az enber nem elég óvatos, egy ilyen felkérésből könnyen a saját kedvenc könyvek listája kerekedhet ki, csakhogy a) olyat már írtam b) nem illendő még ilyenkor is a saját ízlésemet a másikra tukmálni. Én nagyon vigyáztam, de még így is bekerült egy.

Olvasni már magabiztosan tudó gyermeknek, kiskamasznak, kérem, én a Robur 17 számát adnám spárgával összekötve. Ennél jobb, több nem is kell kezdésnek. A Galaktika kistestvéreként emlegetett egykori sorozat sajnos már jobblétre szenderült, ám rövid pályafutása alatt egyik legfőbb szellemi táplálékomnak számított, és kitűnően segített eligazodni a tudományos fantasztikum világában. Aki nem olvasta, szégyellje magát!

A méltatlanul elfeledett Szárnyas fejvadász 2. – Az emberi tényező című könyvet K. W. Jetertől melegen ajánlom mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel, hogyan alakult a kiégett replikánsvadász sorsa a filmet követően. Jeter, Dick tanítványa és barátja megpróbálta az öreg könyvét valahogy összefésülni Ridley Scott filmjével, bár sokak szerint – szerintem is – inkább a filmváltozatot gondolja tovább. Különben a legutóbbi találkozón Acélpatkányra rá is lőcsöltem egyet…

Drága jó apukám annak idején bizony sokat segített benne, hogy rátaláljak a sci-fi irodalomra. Egy időben ugyanazokat a könyveket olvastuk. Őrá, úgy vettem észre, Frank Herbert Dűnéje gyakorolta a legnagyobb hatást, és azt hiszem, egy kicsit rossz néven is vette, amikor a könyveimet elhordtam otthonról. Mi a KFK-sat olvastuk rongyosra, ám az azóta megjelent Szukits-féle kiadás sokkal mutatósabb; méltó a mű nagyszerűségéhez. Neki mindenképpen ezt adnám.

Na, itt jön az, hogy bekerült az egyik toplistás könyvem, nem tehetek róla, de Szever Ganszovszkij Három nap egy esztendő című rövidke regényét egyszerűen muszáj mindenkinek elolvasnia. A két főszereplő élete csudálatos módon egyszer csak több százszorosára gyorsul, és az olvasó tanúja lehet elképesztő kalandjaiknak a csigalassúsággal mozgó, megváltozott világban. Tudományos fantasztikum a javából, a leginkább mégis két konkrét személynek ajánlanám: Sayednek, mert tudom, hogy szereti az idővel kapcsolatos írásokat, valamint Solymosgyunak, mert úgy érzem, neki is tetszene.

Végül pedig, amit hajlandó lennék bárkinek a fája alá biggyeszteni, mert biztosan vagyunk egy páran, akik megvesznének egy ilyen ínyencfalatért, egy egyszerű, A5-ös méretű két-háromszáz oldalas könyvecske. Borítóján három sokatmondó szó áll:
Markovics Botond: Novellák.

F. J. Ackerman: A Holnap világai (Worlds of Tomorrow) – Könyvismertetőnek álcázott megemlékezés. Megemlékezésnek álcázott könyvismertető

1.jpgAz elmúlt héten szívelégtelenségben elhunyt a 92 éves Forrest J. Ackerman, akit többek között Mister Science Fictionnek is becéztek tisztelői, akinek a legenda szerint a sci-fi kifejezést is köszönhetjük – azt a sci-fi kifejezést, amit mára divatos lett bizonyos elnézőn-lekicsinylő jelentéstartalommal felruházni: jómagam nem is értem, miért, úgyhogy hajlandó vagyok erről bármikor vitatkozni. Forry Ackerman olyan, mint Roy Batty; sokat látott; úgy sörözött Asimovokkal meg Bradburykkel, ahogyan én Szélesikkel meg Markovicsokkal. Erről most eszembe is jutott, hogy beh szívesen lennék én a magyar Ackerman, de persze ahhoz még nagyon sok babot kell ennem.

2.jpgMinek is írnék most Ackerman cameo-szerepeiről, be kell írni a nevét a wikipédiába és kész, ott a lista. Számomra ugyanis Ackerman mint rajongó, tisztelni, becsülni való, lelkes rajongó és mint gyűjtő, alapos, rendszeres, irigylésre méltó gyűjtő jelentős. Az ő mentalitását sajnos nemigen fedezhetni fel mostanság a sci-fi rajongók körében; a maiak (tisztelet a kivételnek) legnagyobb gondja, hogy akár írókörökbe való tömörüléssel, akár melldöngetve-egyedül íróként lendítsenek a fantasztikum szerintük kátyúba ragadt szekerén. Mellesleg Ackerman mint rajongó/gyűjtő 1953-ban rendkívüli Hugo-díjat is kapott ám.

3.jpgEgykori lakása, az Ackermansion tulajdonképpen egy gazdag múzeum. Ej, de szívesen lennék én éelnappali portás benne! Számomra ez az egyik álommeló. Nem unatkoznék ott, az biztos, de ha mégis, legföljebb vinnék magammal könyvet… :mrgreen: A gyakran a kukából kihalászott, gyakran csillagászati összegekért vásárolt filmes kellékeket most nem is veszem figyelembe, csak azt az irdatlan mennyiségű, töméntelen könyvet és magazint, amit felhalmozott: egy dicső (!) kor dokumentumait. Úgy gondolok rá.

4.jpgVan nekem ez a könyvem, ugye. A Holnap világai a ’20-as évektől a ’60-as évekig bemutatja a sf-folyóiratok és könyvek legjellemzőbb, magyar enber által mégis sokszor először látott borítóit, közel háromszázat, tematikus elrendezésben. Dicső kort írtam, és erről bármikor hajlandó vagyok vitatkozni – ezek ugyanis a lelkesedés évei, a bizalmatlanság évei, a remény évei, a reménytelenség évei… a sci-fi történetének ha nem is aranykora, de mindenképpen az eseménydús kamaszkora, az álmok és a szabadjára engedett, féktelen fantázia birodalma. E kor sf-„termékei” sokaknak ma már megmosolyogtatók talán, mégis: a ponyvák – na meg a B-kategóriás filmek – nélkül most nem lehetne arról vitázni, miért is nem tartják irodalomnak a sci-fit. Mert nem lenne sci-fi!

Forry Ackerman megbecsülte a sci-fit. Megbecsülte, és a maga módján vigyázott rá. Ápolta, őrizte, szerette, népszerűsítette, követendő példa is lehetne sokaknak akár. És erről az egy dologról nem vagyok hajlandó vitatkozni.

Jonathan Cross: Kvartett. Legfrissebb olvasmányélményem

“Ha valakit igazán szeretsz, sose búcsúzz el tőle.”

Elég sok ZsPD-ra jelölt művet elolvastam az év első felében; vagy nyugodt lélekkel magam vettem meg a könyveket (A Keringés, Poszthumán, Grin), vagy ajándékba kaptam őket (Amnézia, Dimand). Sajnos Benyák Zoltán (Jonathan Cross) Kvartett című művével senki nem kedveskedett nekem, én pedig sokáig halogattam a megvásárlását, mert egészen egyszerűen féltem, ahogyan az általam előzőleg nem ismert magyar íróknál mindig. Kapóra jött a múltkori SF-találkozón a fabatkás árverés, ahol végre a magamévá tehettem – azóta elolvastam, és bátran állíthatom, hogy ha valódi pénzt adok érte, azt sem bántam volna meg. Azt nem mondom, hogy korszakalkotó mű lesz a magyar sf történetében a Kvartett, azt viszont igen, hogy nagyon kellemes olvasmány volt ez az akciódús, egy-két helyen a pornográfia határát súrolóan naturalista, ám igényesen megírt romantikus sci-fi ponyva.

Négy teljesen külön szálon indul a történet, a négy főszereplő sorsa aztán majd keresztezi egymást – jobban mondva még a múltban keresztezte, és majd a regény végén derül ki, hogyan és miképpen. Az író nyugodt tempóban csöpögteti az információkat, így az olvasóban is lassacskán összeáll a kép, s bár nem lesz úrrá rajtunk olyan elsöprő erejű döbbenet, mint például László Z. firnitáinál, a jóleső megkönnyebbülést azért érezni fogjuk, ahogy szépen a helyükre kerülnek a mozaikdarabkák. Cross szerencsére a könyv felénél levetkőzi azt a mesterkéltséget, ami a könyv elejére szerintem néha jellemző volt egy kicsit, de az is lehet, hogy csak az izgalmak szaporodnak meg annyira, hogy már nem tűnik fel; az olvasó mindenképpen jól jár, és mivel a legtöbbször másik szálon folytatódnak a fejezetek, mindig másik karakterért lehet izgulni - vagy ha van kedvenc karakterünk, még inkább az olvasásra vagyunk sarkallva, hogy minél hamarabb találkozhassunk vele ismét.

luisroyoholidays.jpgHa már a karaktereknél tartunk, számomra a gépember lett a főszereplő. Az ő figurája van a legjobban eltalálva a könyvben, az különösen tetszett, hogy cselekedeteinél a szerző mindig bemutatta a mesterséges szerkezetben végbemenő döntési mechanizmusokat. Egyszerűen imádtam, örülök, hogy végül úgy alakult a sorsa, ahogy. Jópofa párost alkot a majdnem-főszereplő Sir Frankkel, a takarómegigazítós jelenetnél, nem hazudok, majdnem sírtam. A robotember múltjáról ráadásul profi időzítéssel rántja le a leplet Cross, ott is nagyot nyeltem. Ugyanakkor Valery motivációit erőtlennek érzem, a történet kezdete és befejezése szempontjából látszólag fontos ugyan a szerepe, utólag átgondolva az olvasottakat személy szerint mégis úgy érzem, érthető és élvezhető lett volna akár nélküle is a regény. Igaz, neki köszönhető a kalandok tetemes része, és a(z engem kissé bosszantó) pikáns jeleneteket is az ő számlájára írhatjuk, ám útkeresését hisztinek tartom, mint exfeleség nem hiteles a számomra, ráadásul még Lucia számára sem nyújt érdemi segítséget.

Nyomasztó, kettészakadt társadalom kulisszái közt zajlanak az események, és noha társadalmi szempontból a hepiend bizony elmarad, a szereplők magánélete végül megnyugtatóan rendeződik. A környezet tényleg környezet marad csupán, háttér, és ez jól is van így, hiszen Cross aligha filozofikus antiutópiát szeretett volna kerekíteni az ötletéhez, inkább egy pörgős-fordulatos, önmagát könnyen olvastató sztorit, és ebből a szempontból jól is teljesítette a feladatát. Ha a jövőben tervez még fantasztikus regényeket, mindenképpen keresni fogom a polcokon.

Ősz Ferenc (1930 – 1975)

Nitától kaptam a felkérést, valami olyasmi a feladat, hogy írjuk le, mi jut az eszünkbe az őszről. Jókor, lassan már a télről kellene; a magam részéről az őszt mint évszakot rettenetesen utálom, a legjobban mind közül, nem is szívesen gondolok rá.

Nekem az őszről kedvenc humoristám, Ősz Ferenc jut az eszembe, akiről manapság mintha megfeledkeztek volna, pedig fanyar szellemessége szerintem dacol a korral; humoreszkjei hűen bemutatják a hatvanas-hetvenes évekre jellemző kisenber-életérzést, és mivel jórészt politikamentesek, hála istennek ma is élvezhetők. Idén november 10-én lett volna nyolcvan éves. A halála után megjelent Archimedes a rubrikán című gyűjteményéből (tízezem!) most megismertetem olvasóimat az egyik szösszenetével.

Continue reading ‘Ősz Ferenc (1930 – 1975)’

Gondolatok az Isten gépeiről

Elöljáróban – és a szubjektivitásomat hangsúlyozandó – leszögezem: Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy sokkal többször kellene tanulmányoznom a hobbimba vágó szakirodalmat, és nem ártana naprakészebbnek lennem a SF irodalom trendjeiben, mert valószínűleg ennek a fáziskésésnek köszönhető, hogy a manapság igen népszerűnek számító transz- illetve poszthumanizmussal valamint a technológiai szingularitáshoz igazán közeli környezettel jómagam a Génszimfóniában találkoztam először, az elíziumiak kapcsán (és akkor még felháborított egy kissé a dolog). A témát részletesebben boncolgatja, egyszersmind érthetőbbé is teszi legfrissebb olvasmányélményem, Markovics Botond Isten gépei című műve.

isten-gepei.jpgA Brandon Hackett álnéven ismert szerző az űroperai kellékek felől erőteljesen a keményvonalas SF felé fordult, és A poszthumán döntés után ez a kötet a második lépése az írói útkeresésben. Szerintem meg fogja találni; érdekes könyv az Isten gépei, érzelmeim mégis vegyesek vele kapcsolatban, mert bár a transzhumanizmus és a technológiai szingularitás filozófiája még számomra is elfogadható, jövőképe pedig akár kecsegtető is lehet, a gondosan felépített cselekmény és a lelkiismeretesen fogalmazott leíró részek ellenére nekem, a XX. században leragadt olvasónak legalább ugyanolyan nehezen elképzelhető a biológiai anyagmanipuláció és az omegák léte, mint az elíziumiak szabadgépei vagy a nanoszervók segítségével alakjukat és funkciójukat váltogató használati tárgyak. Hackett regényében ezeket valamint az aprólékosan részletezett csillagászati témájú okfejtéseket éppen ezért nem is annyira elhiszem, inkább csak tudomásul veszem olvasás közben. Ezzel nem a művet kritizálom, alighanem én vagyok inkább lemaradva a korhoz képest. Egy jó sci-finek természetesen mindig a kora előtt kell járnia, és én ezzel hiába nem kívánok foglalkozni, hiába fordulok inkább a régebbi sf felé, mint holmi irodalmi gépromboló, Brandon Hackett munkásságát akkor is követni fogom, mert ezen a téren tehetségesnek tartom. A cselekmény magabiztos vezetése előtt meg kell emelnem a kalapomat, mint ahogyan elismerésre méltó a regény „tudományos” megalapozottsága is. (Igaz, helyenként ezt kissé eltúlzottnak illetve némely esetben fölöslegesnek érzem: példák igény szerint személyesen vagy hozzászólásban; itt most nem lesz kukacoskodás.)

Ami szerintem nagy erénye a műnek, hogy a szerző nem felejti el néha fellazítani a különben fegyelmezett stílust, egyszer-kétszer a jó ízlés határain belül még az olvasóinak / írótársainak! is hajlandó kikacsintani: jót nevettem például, amikor Scott könyvespolcán észrevettük Baran Bloggernaplóját (Ehhez persze ismerni kell A Keringést). Az én ízlésemnek viszont hőseink a kelleténél egy kicsit többet foglalkoznak a szexszel, ez némiképp zavart mindvégig.

Eleinte nem rokonszenveztem a történet szempontjából igen fontos omegákkal (tulajdonképpen úgy igazából egyik szereplővel sem, túl távolinak éreztem őket saját magamtól), úgyhogy nem is bántam, hogy az író fair volt és rámutatott a legnagyobb különbségekre emberek és omegák közt (érzelmek és kreativitás), de a végén olyan korrektül viselkedtek, hogy még lelkiismeretfurdalást is éreztem emiatt.

Nagyon tetszett, hogy ez a fenenagy fejlettség mégsem sült galamb, mindennek ára van, érdekes volt, amikor arról olvastam, hogy ennek érdekében bizony széjjel kellett farigcsálni a Földet, sőt a kínaiak a Holdat sem kímélték. Mivel semmi sincsen ingyen, a következő lépés csakugyan a csillaparazitizmus kell, hogy legyen, a könyv szerint az értelmes lények előbb-utóbb elkezdik felélni a világmindenség anyagát.

Összegzésképpen tehát azt kell mondanom, hogy bár nem kedvelem túlságosan a makro sf-et, mégis remek könyvnek érzem ezt az Isten gépeit, a jelenkori magyar tudományos fantasztikum iránt érdeklődők semmiképpen se hagyják ki, de engem egy kicsit jobban megizzasztott A poszthumán…-nál, amelynek egyébként a szereplőit is jobban szerettem. A végén egy utószót is kapunk kedveskedésből; mivel egy kissé tartottam a regénytől, én ezt átkereszteltem előszónak és nem is jártam rosszul: rengeteget segített a könyv megértésében. De be kell vallanom: A láthatatlan embert még mindig jobban elhiszem. :)




Hogyan kommenteljünk!

A legtöbb hozzászólni kívánó olvasót ismerősként üdvözli a blog. Ez megtévesztő, mert az ellenőrző szót ugyanúgy kéri, csak nem mutatja. A megoldás: meg kell nyomni a köszöntés mellett a "Változtat" gombot, és immár beírható a kért ellenőrzőszó.

Towel Day - Don't Panic

 



Társalgó

De egy dolgot nem árt azért észben tartani: A chat elszáll, a komment megmarad.


Kincses Kalendárium

március 2010
H K S C P S V
« feb    
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031  

Az offolás magasiskolája

Bannertorony

Kitüntetéseim:

A Vogon Építész Flották elhelyezkedése

Locations of visitors to this page

És az üresen maradt helyek? Hic sunt leones, vagy mi? És azokat majd én fogom lebontani a saját kezemmel? Vagy hogy gondolja ezt Prostatikus Vogon Jeltz?

És végül: ami a rólamfülből kimaradt...

Interjú a scifi.hu-n


Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi k�z�ss�g, Sci Fi hírek