A hosszú alakú felszólító mód használata nálam többnyire lenézést, megvetést, lekicsinylést fejez ki. (Ennél a bejegyzésnél egyébként a „lekicsinylés” szó több, mint helyénvaló.)
Köztudott, hogy imádom a miniember-történeteket. Bármilyen sötét kétségbeesésbe taszítson is az élet, egy miniember-történettel ki lehet rángatni a gödörből. Így hát örömmel teszek eleget a feladatnak, hogy hírt adjak arról: készül és 2008 nyarán bemutatásra kerül Jack Arnold 1957-es A hihetetlen zsugorodó ember című filmjének újrafeldolgozása. Ki szóljon, ha nem én? Viszont amíg az egyik szemem nevet (vagy inkább csak bazsalyog) a másik bizony sír (sőt ontja a könnyeket). Ugyanis én már most meg vagyok győződve róla, hogy csapnivaló lesz.
a) Keenen Ivory Wayans a rendező. Testvéreivel együtt azon filmesek csoportjába tartozik, akiknek szilárd meggyőződésük, hogy az enber moziba járásának másodlagos célja, hogy fakutya módjára röhögjön. (Az elsődleges, hogy egye azt a kurva pattogatott kukoricát.) Nem mondom, a Ne légy barom! nekem is tetszett, de az összes többi szerintem nem ér egy hajítófát. Az ég szerelmére, miért kell egy néger bohóc kezébe adni annak a filmnek az újrafeldolgozási jogait, amelyet én másfél-két évtizedes sóvárgás után megszeppenve, tisztelettel és megilletődötten néztem végig? A beharangozókban mint sci-fi vígjátékot emlegetik a The Incredible Shrinking Man 2008-at. Miért kell nekem röhögnöm Robert Scott Carey szívszaggató, megrázó történetén? És egyáltalán, ki fogja játszani Scott Carey-t? Will Smith? Fasza.
b) Utálom a remake-eket. És nem csak azért, mert az ötlettelenségről árulkodnak. Egy jó remake-nek szerintem feladata lenne a jelen technikai feltételekkel megvalósítani azokat az elképzeléseket, amelyek egykor még nem voltak kivitelezhetők, ugyanakkor legyen tisztelgés is az első próbálkozás előtt. Csakhogy ez az elképzelés nem mindig valósul meg maradéktalanul. Hogy egészen pontos legyek, eddig egyedül a King Kong harmadik változata az, ami értékelhető e két szempont alapján. Tim Burton A majmok bolygójával elérhette volna, hogy majomszerű majmok segítségével elkészíti a Boulle-regény hűbb változatát: nem tette, bár elismerem, Burton képi világa pazar. Spielberg mai környezetbe helyezte a Világok harcát és remek mozit készített, de Jackson érdemei mellett az övéi eltörpülnek. Az eredetinél jobb, a könyvnél több, egyikhez sem hű, ami ebben az esetben ugyan nem baj, csak tisztelgésnek nem nevezhető sem Wells, sem Byron Haskin előtt, inkább magamutogatás. Az 50 láb magas nő támadásáról nem kell beszélnünk, mert ott az eredeti sem ért egy irgalmas kiáltást. Az időgép-remake említést sem érdemel: egy-két kitűnő jelenetétől eltekintve egy baromság. (Hát még A Pál utcai fiúk remake-je, ahol a kis Nemecsek anyja félrekúr, Boka apja meg súlyos szerencsejáték-függőségben szenved!) Úgyhogy az adaptációkkal, meg pláne az adaptációk adaptációjával mindig csak a baj van.
Emlékszem, mekkora csalódás volt nekem a Cronenberg-féle A légy. Olvastam kiskoromban az 1958-as eredeti változatról, láttam a légy-ember maszkját (mint kiderült, az a kép a folytatásából volt, de mit tudtuk mi ezt akkor még), és éreztem, hogy tetszeni fog. Akkoriban viszont még beszerezhetetlenek voltak a régi klasszikusok, így be kellett érnem 1986-ban ezzel a szarral. A nyolcvanas években a gumós, nyálkás, gennyes bőr látványához kötötték a filmesek a borzongást; azt hitték, egy sci-fi horrornak a hányingerkeltés meg a nagy zajban való lövöldözés a lényege. Vannak jó ötletek Cronenberg filmjében, nem mondom, csak illetlenség volt kiírni az elejére George Langelaan nevét.
Az eredeti változat – amelyet a napokban volt szerencsém végre megnézni – viszont dramaturgiailag hűen ragaszkodik az IPM-ben 1986-ban magyarul is megjelent Langelaan-novellához. (Ami az ötvenes évek termését tekintve fura.) Ugyanúgy a gyilkossággal kezdődik, és ugyanúgy a visszaemlékezésből derül ki, hogy emberünk bal kart és fejet cserélt a rusnya férgével. Ugyanúgy, mint a novellában, itt is szépen végigizguljuk az emberfejű és -karú légy vadászatát (Héléne először elengedteti a kisfiával, mert még nem tudja, miről van szó, de amikor másodjára kirepül a lepkehálóból és megszökik a törött ablaküveg aprócska résén, hát a guta majd’ megütött!), szóval nagyszerű az előkészítés – a mai ember ilyet nem néz. Unja! A filmesek szerint. Sokan sajnos tényleg unják.
Mindenesetre az első egy és egynegyed órában nem látjuk a főhős fejét, mert le van takarva egy ronggyal. Aztán leveszi! Na már most konkrétan a faszi így néz ki:
Hát erről beszélek! Én sokszor olvastam és ugyanolyan sokszor le is írtam olyan kifejezéseket, mint pl. hogy beleborsódzik meg belelúdbőrzik meg hogy a hideg futkos stb. stb. és most szó szerint ezt éreztem a hátamon! Roppant kellemetlen volt belegondolni, hogy minek örülnék kevésbé: ha nekem lenne ilyen a fejem – vagy ha velem szemben állna egy ilyen fejű szerencsétlen pára. Egyik sem volna igazán ínyemre.
A légyfejű André halála után, a történet végén, akárcsak a novellában, itt is ugyanaz történik az André-fejű léggyel, egészen pontosan:
Brrr.
(Spoiler: nyugi, Monsieur Delambre agyonüti egy kővel, hogy ne legyen annyira megalázó és kínkeserves a halála, de szerintem a csenevész hangon segítségért kiabáló rovar addig is vagy tíz évet öregedett.)
Szóval ez például egy kitűnő adaptáció, és ennek létezik egy látványos, ötletekben gazdag, mégis silány remake-je.
Remélem, nagyjából lehet érteni, miért nem szeretem a remake-eket és miért félek A hihetetlen zsugorodó ember újraforgatásától.
Még a bemutató előtt elkészül viszont a The Day The Earth Stood Still Keanu Reeveszel (félek), és olyan pletykát hallottam, hogy hozzá akarnak nyúlni a Tronhoz is. (Abból viszont akár még jól is ki lehet jönni.)
Mivel csípi Spielberg mind a sci-fit mind a zsidós témákat, és igenis reális esély van rá, hogy a Transformers-vélemény óta a blogomat is rendszeresen olvassa, most szólok neki, hogy ha valamit, hát a Gólemet viszont érdemes lenne megcsinálni még egyszer!
Az offolás magasiskolája