'Recycled' kategória archívuma.

Amikor a méret igenis sokat számít: King Kong (1933; 1976)

Minden idők legnagyobb hatású filmes ikonjai közül nálam mindenképpen a Koponya-sziget óriásgorillája áll a dobogó legtetején. Rendszeresen eszmét és képet cserélek a témában Joey Vento barátommal a Haunted Barn Filmmúzeumból – az itteni felvételek közül kettő is neki köszönhető, a többit pedig remélhetőleg örömmel menti majd el magának –, és a filmekkel alighanem több cikkem is foglalkozni fog; ebben az elsőben a méret lesz a lényeg. (Peter Jacksont a 2005-ös remake-ért tisztelem és becsülöm, ám ez a rovat a „Say NO to CGI” jegyében született, ezért az ő változatáról nem ejtünk szót, hiszen motion capture ide, Andy Serkis oda, csakis kézzel fogható dolgokkal foglalkozunk.)
Kong, mint tudjuk, nagy. De még mekkora! Első képünkön látható is, amint az Ann Darrow-t alakító Fay Wray ellenőrzi a lábméretét:

King Kong 1933 - Fay Wray és a lábnyom

Hogy ekkora majmot hogyan keltettek életre hetvenhét évvel ezelőtt? Bizony a Willis H. O’Brien forradalmasította kockázásos bábanimációval. A következő fotón megtekinthetjük az „óriásmajmot” mászás közben – tényleges méretben:

King Kong 1933 - (Mászatják)

Édes pofa, ugye! Az alábbi fényképen két bábot is láthatunk egymásba karolva:

King Kong 1933 - Mint egyik tojás a másikra

Itt pedig egy remek beállítás Kongról, akcióban. Asztali animációról lévén szó még a növényzet is aprócska makett; figyelmes szemlélőnek feltűnnek a talajon látható lyukacskák, amelyek a bábok egy helyben maradását hivatottak biztosítani:

King Kong 1933 - Akcióban

A közeli képekhez azonban szükség volt egy életnagyságú mancsra is, íme a csupasz váz:

King Kong 1933 - Majomkéz

A John Guillermin rendezte 1976-os remake miatt sokan fanyalognak. Jómagam elfogult vagyok, hiszen ezt a változatot láttam először még tizenegy évesen; egyik legelső moziélményem volt apukámnak köszönhetően. A majom elképesztő méretét itt homlokegyenest más módszerekkel érzékeltették – a nagyon pici helyett a nagyon nagy lett a jelszó. Jessica Lange (Dwan) éppen egy hidraulikus gorillakézben tartózkodik a kék háttér előtt:

King Kong 1976 - Majomkéz

(Működőképes robotkézről beszélünk. Amikor a film producere az éppen elkészült masinát ment megszemlélni, a gép kezelői megviccelték: a főnök belépett az ajtón, mire a hatalmas középső ujj üdvözlés gyanánt kiegyenesedett… és ugyanúgy megmerevedett, mint a kővé vált producer. Elromlott a szerkentyű. Egy álló hétbe telt kijavítani a meghibásodást, addig a kéz vidáman mutatta, hogy ezt mindenkinek.)
A stop-motiont és a miniatűröket, úgy, ahogy van, sutba vágták, és bár sok jelenetnél jelmezbe bújt színészt alkalmaztak, az új Kong atyja, Carlo Rambaldi a fönt látott kézhez méretezve elkészítette a komplett 12 méter (!) magas óriásrobotot is. Elképesztő, mire voltak képesek egyesek a számítógépes animáció előtti időkben. Fotónkon a gigász; a kép előterében Dino de Laurentiis, a producer látható:

King Kong 1976 - Életnagyságban

Megrázóak voltak a képsorok, amikor Kong a WTC előtt hevert holtan, véresen, az összezúzott aszfalton. Utolsó képünk egy érdekes új szögből, felülnézetben mutatja őt, miközben egy filmes éppen a művért locsolja az óriási mellkasra.

King Kong 1976 - A halott Kong

Nos, én az ilyen képek miatt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a filmkészítés egy unalmas, fárasztó és lélekölő munka lenne.

Ígéretes filmtervek a láthatáron

Ha már csakugyan nincsenek új ötletek egy sci-fi film forgatásához, egy remake, egy sequel, egy prequel vagy egy reboot mindig legyen kéznél rókabőrnyúzás céljából! Az ilyesminek általában esküdt ellensége vagyok, ám mostanában hallani olyan filmötletekről, hogy még az én kérges szívem is meg-megdobbanik. (Érdekes módon ezeket a filmeket egyelőre elkerülte a nagy hírverés, bár ennek az is lehet a magyarázata, hogy még csak a pletyka-fázisnál tart a dolog.) Miután tisztáztuk az alapfogalmakat és azt, mit kell elvárnunk ezektől a filmtípusoktól, konkrétumokkal is szolgálhatok.

1) Remake = újrafeldolgozás. A legingoványosabb talaj, legalábbis énszerintem. Fejlett trükktechnikával úgy kell felújítani egy filmet, hogy a történet ugyanaz maradjon; természetesen kerülhet a forgatókönyvbe érdekes adalék, de semmiképp sem öncélúan. Az eredeti mű alkotói iránti tisztelet pedig azért legyen érezhető. Legalábbis ez lenne az ideális eset; alig egy-két remake felel meg eme ésszerű elvárásoknak, de William Wyler Ben-Hurja egy ékes példa erre.
2) Sequel = folytatás. Százával található ilyen; az eredeti történet továbbgondolása. Gyakran alulmúlja az eredetit, szerencsés esetben teljesen más oldalról közelít a témához. Légből kapott példa: Drágám, a kölyök marha nagy lett.
3) Prequel = előzmény. Izgalmas feladat az ismert hősök múltbeli viselt dolgait is megvizsgálni, jól is elsülhetne akár, a Csillagok háborúja előzményei mindenesetre vegyes érzelmeket keltettek a rajongótáborban.
4) Reboot = nullázás. Egy jól bejáratott világ lapját elegánsan üresre radírozzák, és onnantól ismét határtalanok a lehetőségek. Ez utóbbinak legismertebb példája talán a Batman: A sötét lovag, azért írom, hogy talán, mert a képregényfilmekkel nem vagyunk baráti viszonyban, így nem tudom, milyen film ez és nem is érdekel!

(Létezik viszont egy film, ami mesterien kombinálta a  kettes, hármas és négyes pontokat, és ez nem más, mint a Star Trek XI. Szándékosan írtam ki a sorszámot, ugyanis ez egy folytatás, hiszen a film cselekményét meghatározó alapprobléma kronológiailag a tizedik rész utánra teendő, a központi figura az öreg Spock. Az egy más kérdés, hogy történt benne egy időutazás, s mit ad isten, ennek köszönhetően megismerkedtünk az eredeti sorozat tacskókorú legényégével, ergo előzményjelleget kapott a film, majd egy szerencsétlenségnek köszönhetően olyan helyrehozhatatlan változás történt a múltban, hogy az alkotók onnantól kezdve bármit megtehetnek ebben az univerzumban. Abrams műve tehát egyszerre sequel, prequel és! reboot; megemelem a kalapomat, hogy ezt ilyen biztos kézzel összerakta. Amint elnézem, egyszerű mezei folytatások és újrázások helyett inkább a két utóbbi módszer örvend egyre nagyobb népszerűségnek a filmesek és a mozibajárók körében.)

Na, de térjünk a lényegre, hadd mondjam már el, mely filmeket várom annyira, mert mindjárt vége a bejegyzésnek!

Raquel Welch in Fantastic Voyage 1966 - Now who wouldn’t like to get into THIS human body!Az első várva várt film voltaképp egy egyszerű remake-nek tűnik, történetileg semmi eksztrával. Mégis, Crei barátom fején találta a szöget: ez az a film, amit meg kell csinálni remake-ben! Az 1966-ban készült Fantasztikus utazás című filmről van szó; egy mondatban annyi a történet, hogy miniatürizált tudóscsapatot fecskendeznek egy ember belsejébe. A promóanyag, amit mellékeltem, megtévesztő: neeem, nem Raquel Welch testébe kell behatolni, tudom, nem rossz ötlet az sem, de nem tudom, ki hogy van vele, nekem elsősorban nem a miniatürizálás jutna az eszembe róla, ellenkezőleg. :) Már nagyon régóta rebesgetik az újrafeldolgozásának lehetőségét; egy éve még Roland Emmerich neve merült fel rendezőként. Emmerich végül a 2012-n kezdett el dolgozni, James Cameront ellenben saját bevallása szerint már tizenkét évvel ezelőtt is foglalkoztatta az ötlet, ám eddig minden energiáját az Avatarba fektette. No már most ha Cameron ezt a filmet is teljesen valósághű Fusion 3D-ben készíti el, minden okunk megvan izgatottan várakozni.

Forbidden PlanetA Tiltott bolygó újrafeldolgozásával kapcsolatban már több pletyka is napvilágot látott. Az első verzió szerint a történet az eredeti film cselekménye előtt 20 évvel az Altair IV-en eltűnt Bellerophon kolónia sorsát is bemutatta volna. Később már komplett trilógiát, mi több, egész frencsájzt rebesgettek a jólértesültek. Warnerék izgatottak lettek e lehetőség hallatán, anyagi gondoktól tehát nem kellene tartani. A rendező személye jelenlegi értesüléseim szerint ugyancsak Cameron, és bár a frencsájz gondolata sokakat aggaszthat (velem az élen), megnyugtató gondolat, hogy forgatókönyvírója a Babylon5 megteremtője, J. Michael Straczynski lesz. Nem ismerem ezt a babilonos sorozatot, de JMS állítólag egy hálaisten. Straczynski egy árnyalatnyival akciódúsabbra szeretné varázsolni a jelenetek némelyikét; ugyanakkor a Shakespeare A vihar című drámája ihlette jellemeket és a bensőséges hangulatot is meg kívánja tartani. Nosza! Én állok elébe.

CaesarVan viszont egy frencsájz, ami előtt akármikor hajlandó lennék a földig meghajolni. A majmok bolygójából készült egy remek 1968-as mozifilm az isteni Charlton Hestonnal, majd további négy folytatás, egy tévésorozat, egy rajzfilmsorozat, mi több, egy musicalváltozat is. Tim Burton remake-jétől viszont a gutaütés kerülgetett. Hála az istennek, nem az fog folytatódni! Foxéknál most reboot készül, nem is akármilyen. A történet alapja ugyanis a negyedik rész, a Conquest of The Planet of The Apes lesz; azokban az időkben játszódik majd (napjainkban), amikor a majmok értelme nyiladozni kezd és később fellázadva átveszik az uralmat a Földön. Míg a hetvenes évek filmsorozatában a jövőből jött értelmes majom indított el egy alternatív jövőt, itt nyakló nélkül folytatott genetikai kísérletezgetés lesz a ludas. Először úgy tudtam, Caesar lesz a film címe, de azt is olvastam már, hogy Genesis: Apes. Nekem úgyszólván mindegy, zabálni fogom, remélem, nem fekszi meg a gyomromat.

Kong of Skull IslandÉs ha már majmokról van szó, hát kit látnék viszont a legszívesebben a vásznon, mint kedvenc majmomat, Kongot! Imádom mind a ’33-as, mind a ’76-os, mind a 2005-ös változatot. A legelső kapott egy folytatást a Son of Konggal, a második a King Kong Lives-zel – Jackson verziója egyedül maradt. A kósza hírek szerint a készülő új film egyszerre lesz folytatás és előzmény, és alighanem a Kong: King of Skull Island címet viseli majd. A mese gazdagon illusztrált könyv formájában létezik is, Joe DeVitónak köszönhetően. 1957-ben, huszonöt évvel Kong halálba zuhanása után kezdődik a cselekmény. Az eltűnt Carl Denhamet (és az ugyancsak köddé vált gorillatetemet) kívánja felkutatni Denham paleontológus fia, Vincent, Jack Driscoll társaságában. A szigeten egy griothoz hasonló öregasszony és gyönyörű fiatal segédje választ ad az eddig felmerült kérdésre, honnan a lények, ki építette a falat és így tovább. Azt azért még megjegyzem, hogy ennek a filmnek a jövője a leghomályosabb, és sem forgatókönyvírót, sem rendezőt nem tudok név szerint említeni.

Hát így állunk. Ha ez a négy film elkészül, és ha beváltja a hozzájuk fűzött reményeimet, hát egy időre véget vetnek az elkeseredett fanyalgásaimnak az új filmekkel kapcsolatban. Adná az ég!

H. G. Wells: First Men in The Moon (Az első emberek a Holdban) 3D-ben

Vedd fel a kék-piros szemüvegedet!

Most lenne jó megtartani a Wells a vásznon előadást, ugyanis közben érdekes fejlemények történtek a feldolgozások háza táján. Az írónak Az első emberek a Holdban című századfordulós regényét több ízben is a filmvászonra adaptálták, méghozzá a legnagyobb trükkmesterek. 1902-ben nem más, mint Georges Méliès, tulajdonképpen a sci-fi filmek atyja, aki Wells történetét Jules Verne holdutazásos művével vegyítve készítette el alig tízperces, mégis halhatatlan remekművét (megtekinthető a Chello TV műsorán). Az 1919-es némafilm-változat sajna elveszett, 1964-ben viszont nagy kedvencem, Ray Harryhausen trükkműhelyében forgatott belőle újabb, ugyancsak kellemes, viktoriánus kinézetű, rendkívül hangulatos filmet Nathan Juran. Idén (tavasszal? nyáron?) pedig újabb, családbarát hangulatú ám korszerű trükktechnikával készült feldolgozást kapunk a Praxinoscope LLC stúdió jóvoltából. David Rosler, a rendező az eddigi legkönyvhűbb változatot ígéri – igaz, csak dévédén, ellenben 3D-ben. Úgyhogy a most következő előzeteshez sem árt felrakni a háromdés szemüveget.

A film hivatalos weboldala
Rajongói oldal a Facebookon

Amikor másodszor is megállt a Föld

Gort kicsibenNehéz helyzetben vagyok ezzel a The Day The Earth Stood Still Againnel, mert dicsérni nem nagyon tudom, de úgy istenigazából szidni sem. Nagyon nehezen vettem rá magam a megnézésére, már a bemutató óta tervezem, de jóleső érzés kijelenteni, hogy túl vagyok rajta végre. Mindenki tudja, hogy utálom a remake-eket, de igazából azon tudok bosszankodni, ha egy legendás (és remek) filmből készítenek egy dühítően csapnivaló új változatot (pl. A majmok bolygója vagy A légy). Ellenben ha egy legendás (ám gyengécske) moziból egy nem sokkal ostobább feldolgozás születik, az hála istennek nem ingerlő annyira.

Ezúttal ez történt. Én szeretem ezt az ’51-es mozit, de talán azért, mert a) el tudom képzelni, hogy a mondanivalója, a látványvilága és a dramaturgiája igenis komolyan vehető volt akkoriban, b) még gyermekkoromban olvastam Trethon Judit cikkét a filmről a Roburban, és hosszú éveken át ácsingóztam utána, ezért egyfajta szeretetteljes tisztelettel (vagy tiszteletteljes szeretettel) tudtam élvezni minden percét. Az új változat ugyanazokat a hibákat tartalmazza, mint az eredeti, csakhogy neki azok már nem bocsáthatók meg ilyen könnyen.

A legnagyobb problémám a földönkívüli(ek) pökhendi hozzáállása ebben is és a régiben is. Már elnézést, de nem értem, honnan veszik ezek a nyavalyás űrlények a bátorságot, hogy az enbereket terrorizálják, nekem ne mondja senki, hogy bármiféle jogalapjuk van ilyen drasztikus lépésekre, akár háborúskodunk, akár a Földünket pusztítjuk, elmehetnek ők a majdnem megmondtam, hová. Ennél még a vogonok indoklása is elfogadhatóbb.

Keanu Reevesnek elég ellenszenves arca van ahhoz, hogy Klaatut megformálja. De hogy minek kellett ezt a pulikutya képű néger kisgyereket betenni a kisgyerek szerepébe… na persze azt is tudom. Mert a két dudás elve alapján a másik ügyeletes scifi-sztár, Will Smith mégsem játszhatott benne, nosza, tegyük akkor be a fiát! Utálom, hogy vannak ilyen ügyeletes scifi-sztárok, és nem is kezdek el bővebben összeesküvés-elméleteket gyártani, mert akkor sosem lesz vége a bejegyzésnek, de senki sem érzi, hogy ez egy vicc? A következő az lesz, hogy Spielberg megújrázza a Gólemet, és a saját üdvöskéje, a másfél méter magas Tom Cruise bújhat az agyagóriás jelmezébe, szóval kész röhej.

Hogy a szállóigévé vált „Klaatu barada nikto” mondatot nem voltak képesek elhelyezni a forgatókönyben, arra nem is találok szavakat. Gort külseje és mozgása viszont tetszett, mint ahogy a film javára vált a figura újszerű megközelítése is, volt benne egy-két látványos jelenet, ezt nem tagadhatom, ha nem 2008-at írnánk, akár még lelkesedni is lehetne miatta, de önmagában ez a tény, valamint az, hogy az eredeti változat tempóját, naivitását és hangulatát úgy-ahogy sikerült megőrizni, még nem fog jó filmet varázsolni ebből a nagyobbvolta-füstje-minta-lángja fosadékból.

Klaatu barada nikto!

Aki ismer engem vagy rendszeresen olvassa a blogot, tudja, mennyire szeretem a remake-eket. Aki mégsem, annak elárulom. Semennyire. (Talán Peter Jackson King Kongján és a Spielberg-féle Világok harcán kívül nincs is olyan újrafeldolgozás, amire szívesen emlékeznék.) Mivel azonban vita nélkül egyetértünk abban, hogy a 2008-as eddigi sci-fi filmtermés enyhén szólva is szegényes, érthető, hogy reménykedve várok minden újdonságot. És talán a The Day The Earth Stood Still egy olyan film, aminek az újraforgatásából sok mindent ki lehet hozni, mint ahogy könnyedén elképzelhető ugyanennek az ellenkezője is. Majd év végén kiderül.

A mesés ötvenes években százszámra készültek a science fiction filmek, ezek némelyike a legócskább B-kategóriás, mégis imádnivaló szemét, ám akad köztük nem egy örökbecsű klasszikus. A The Day The Earth Stood Still, ha őszinték akarunk lenni, mind történetében-mondanivalójában, mind megvalósításában meglehetősen… khm… közepes, mégis megtalálhatjuk a legjobb sf filmek százas listáján, sőt, sok helyen még az első tízbe is belefért. Ki tudja, talán éppen az adja a film sajátos báját, hogy nincs túlbonyolítva. Én is nagyon szeretem, ráadásul Gort a filmtörténet egyik leghíresebb robotja, annak dacára is, hogy ismeretlen, elpusztíthatatlan fémötvözetből készült teste járás közben úgy hajlik, mint az összetekert polifoam matracok.

Az persze nyilvánvaló volt már eddig is, hogy a hidegháborúra meg az atomkor fenyegetéseire nem lehet alapozni a történetet, túl idejét múlt már ez a félelem, tehát az egész forgatókönyvet alaposan újra kell majd gondolni. Sokak első tippje valószínűleg a terrorizmus lehetett, ám ma hallottam, hogy a főszereplő, a sci-fi rendezők által szívesen foglalkoztatott Keanu Reeves egy nyilatkozatában elárulta: az általa megformált Klaatu nevű ultrapacifista idegen az új verzióban meglehetősen zöld érzületű lesz. A globális felmelegedést fogja rossz szemmel nézni, és úgy fogja érezni, fontosabb a természet megóvása, mint az emberi fajnak csúfolt néhány nyikhaj mitugrász fennmaradása. Elképzelni sem tudom, a Föld megállítását hogyan lehet látványosan megmutatni a filmvásznon, ezt az eredeti változat is teljesen hibátlanul ábrázolta, egyet azonban megígért még a pletykás színész: Gort annyira profin fog kinézni, hogy a tíz ujjunkat megnyaljuk utána. (Kissé fájlalom, hogy a gyermekeink emlékezetében már az új robot fog élni, a régi jó öreg Gort biztosan nevetség tárgya lesz a szemükben.) Végül azt is kifecsegte, hogy aggodalomra semmi ok: az azóta szállóigévé vált “Klaatu barada nikto” mondat azért az új változatban is benne lesz!


Jelenet az eredeti filmből:
Klaatu barátságtalan fogadtatására bepöccen a nagydarab Gort

Cloverfield

hadiosveny barátunk még novemberben megörvendeztetett minket a Cloverfield c. film előzetesével, ezzel is hozzájárulva az ún. “viral marketing” sikeréhez. Igaz, én nem éreztem, hogy itt, Magyarországon olyan hű-de-nagyon feszült, türelmetlen várakozás előzné meg a február 14-én esedékes bemutatót – talán azért nem, mert ez a film nem nekünk készült.

Ugyanolyan vegyes érzelmeim vannak a filmmel kapcsolatban, mint annak idején a Blair Witch Project megnézése után. Hasonlóan ahhoz, a Cloverfield is egy átlagember videokameráján keresztül láttatja az eseményeket, új nézőpontba helyezve ezzel a “New York lakói szaladnak az óriásszörny elől” típusú történetet. A szörny elől futós filmeket csípem. Az erőltetett formabontást és áldokumentumfilmesdit már nem annyira; a műbalhé lényege úgyis csak az, hogy elvegyék a moziba járók pénzét, amit vagy szívesen adunk oda, vagy nem.

A rövid (videokazetta-hosszúságú) filmhez mérten meglehetősen (ám jogosan) hosszúra nyúlt a bevezető. Az Amerikai Védelmi Minisztérium archívumába került felvételen egy romantikus tavaszi reggeli ébredés jelenetei után egy egy hónappal később tartott haverbúcsúztató buliba csöppenünk. A fiatalok mulatoznak és kameráznak (meg szakítanak), ám egyszer csak iszonyú égszakadás-földindulás, persze mindenki összecsinálja magát, hiszen nem volt még olyan régen 2001. szeptember tizenegyedike. A tévé bemondja, hogy jő a rettenet, úgyhogy mindenki elveszti a fejét. (Még a Szabadság-szobor is.) Hamar kiderül, hogy terrortámadásról szó sincs, egy tengerből jött, felhőkarcolónyi rémség tapodja a várost, és arra tényleg kiválóan alkalmas egy gipszjakab videokamerája, hogy az átlagember szemszögéből mutassa be a pánikhangulatot, hiszen nem kapunk magyarázatot arra, honnan jött ez a fertelmes lény. Talán 20 000 öl mélyről…*

A túlságosan nagyra nőtt szörnyekkel sztoriszempontból az a baj, hogy elképzelhetetlen velük egy épkézláb adok-kapok. Ezért alkalmazták a Jurassic Parkban a velociraptorokat vagy az amerikaiak Godzillájában a süldő godzillakölyköket. Aktuális gigászunk esetében ezek a kis haramiák a lény bőrén élősködő állatkák (minden tengeri óriásnak vannak ilyenjei); a magasból aláperegve ezek a miniatűr (tehát derékig érő) paraziták fogják “kicsiben” zaklatni a szerencsétlen szereplőket, mert még a biztonságosnak vélt metróalagútba is beférnek. Az emberek rettegnek, tanácstalankodnak, Rob társaival megmenti a hűtlen exbarátnőt, az igyekezet amerikaiasan megható, nézve egy merő unalom, ám a helikopteres menekülési kísérlet elég izgalmas, és láthatjuk a magasból lefilmezett lényt is, majd nappali fénynél is megcsodálhatjuk: mi örülünk ennek, ők kevésbé. Hepiend meg egy szál se.

Azért írtam, hogy nem nekünk készült a film, mert az amerikai nép az, amely annyiszor megtapasztalta a váratlanul jött, megmagyarázhatatlan szörnyűségeket, mint a Pearl Harbor elleni japán támadás vagy az ikertornyok elpusztítása; már-már genetikailag öröklődővé vált náluk, hogy egy pezsgőpukkanástól is kitöri őket a frász. Ha ezt szem előtt tartva nézzük a képsorokat, talán jobban fog tetszeni a Cloverfield.

* Kézikamera ide, mellékszereplőként alkalmazott filmtrükkök oda (szeptember tizenegy meg amoda), mégiscsak be kell ismerni, hogy azért ilyet is láttunk már. A Cloverfield nagy elődei az ötvenes évek tengeri-óriásszörny filmjei, a japánok Gojirája ’54-ből, de még inkább a The Beast From 20,000 Fathoms ’53-ból. J.J. Abrams előtt nem fogok hasra esni, tudom, hogy ő találta ki a Lostot, ám ez engem egyáltalán nem hat meg (nem nézem). Egy dolog miatt viszont megemelem előtte a kalapom: kitűnően be tudja magát biztosítani a magamfajta okostojás faszkalapok szemét megjegyzései ellen. Hiszen erre mondhatja Abrams, hogy “Ácsi, egy szóval se mondtam, hogy feltaláltam a spanyolviaszkot, hiszen ott a végén a hommage is: It’s still alive!” – Ugyanis a The Beast From…-nak is a következő mondat szerepelt a plakátján: It’s alive! Mindenesetre nem szidom a filmet, de nem is dicsérem, akit érdekel, nézze meg. Végül kedvcsinálónak (vagy elrettentésül, ahogy tetszik) egy kocka a harmincötödik percből:

Megakadt a tű a leme… megakadt a tű a leme…

Amióta Ridley Scott nagyvonalúan, és némiképp eltúlozva bár, mégis úgy érzem, jogosan bejelentette a science fiction film halálát, nem nagyon tudok napirendre térni a dolog fölött. Egyre kevésbé bízom abban, hogy új ötletekből lehet nagyszerű új filmeket készíteni, ezért egyedüli reményem az újrafeldolgozásokban lenne, ám sok tapasztalat azt mondatja velem, hogy csalódni fogok minden egyes esetben. Az utóbbi évtizedben a filmtrükkök a valósággal összetéveszthető tökéllyel bírnak, és a sok fajankó mégsem képes élni a lehetőségekkel, hogy a régi ötleteket újrafelhasználva ne a gutával üttesse meg a mozibajárót. Csináljátok csak a remake-eket, hülyék, ebben a blogban úgy szét lesznek cincálva, mint a sicc! The Day The Earth Stood Still? Megnézhetitek magatokat, ha nem támasztjátok fel nekem a vásznon a sci-fit! Egész kategóriát szentelek a témának, már régóta a bögyömben van néhány rendező felháborító hozzáállása.

Az egyik kedvenc regényem A majmok bolygója. Pierre Boulle mesterművet írt. Franklin J. Schafner 1968-as filmváltozata minden gyengesége ellenére ugyancsak listás nálam, pedig néhány helyen köze sincs a francia író történetéhez. De legalább az emberek nem beszélnek benne, és bár a befejezés is merőben más a regény zseniális, dupla csattanójához képest, mégis jogosan írta be magát a filmtörténet legmegdöbbentőbb filmbefejezései közé. Ráadásul annyira a hatása alá kerültem kiskoromban, hogy képtelenség szabadulni. Ha önálló filmként, nem pedig adaptációként tekintek rá, elnéző vagyok vele szemben, akár egy tanár a bukdácsoló, éjsötét diákkal, aki rendre gyűjti be az egyeseket, de közben legalább szép csöndben kussol.
Mivel a készítők nyakán maradt az a temérdek – a maga korában remekbe szabott – majomkosztüm és -álarc, hogy a moly meg ne rágja, muszáj volt még néhány folytatást készíteni (Beneath, Escape From, Conquest Of, Battle For), amelyekre a közönség többnyire szájhúzogatva és nem szívesen gondol vissza. A legtöbben – mint az első körben én is – a második rész minősíthetetlen idiotizmusának láttán jönnek ki a béketűrésből, meg sem hajlandók nézni a többit: magam is sokáig így voltam ezzel. Amikor azonban fogcsikorgatva végigkínlódtam a szinte nézhetetlen második részt, a többit már tudtam élvezni: egészen jó kis előzménysorozat kerekedik ki belőlük, noha hemzseg a logikai baklövésektől, és köszönő viszonyban sincs a Boulle-regényben néhány oldalon kifejtett történettel a majmok felemelkedéséről. Ismétlem: ha elfelejtjük a regényt, mind nézhető, sőt, helyenként szerethető.

Nagyot dobbant a szívem, amikor 2001-ben megtudtam, hogy Tim Burton újraforgatja a művet. Tim Burton látványban, környezetben nem okozhat csalódást; igaz, a Batman-filmekre (mint általában a bugyuta képregényfilmekre) haragszom, Burton hangulatteremtő géniusza előtt fejet hajtok. Szépen kezdődött a filmje, megnyugtató érzés volt látni azt is, hogy változatlan maradt a The Planet Of The Apes betűtípus. A képi világ csakugyan lebilincselő, ráadásul a majmai tényleg olyanok, mint az igazi majmok, nemcsak külsőleg

hanem mozgásukban, viselkedésükben is. Érezni, hogy valóban három dimenzióban érzékelik a világot (gondoljunk a jelenetre, amikor az orángután megillatosítja a hónalját, majd egy elegáns kameramozdulattal kiderül, hogy fejjel lefelé nézte magát a tükörben), ugrálnak a fákon, meggörnyednek, ha sietnek, és kihasználják majomadottságaikat (érdemes visszaemlékezni a részre, amikor Ari lábbal folytatja az írást, de ugyanilyen ékes példa a megzavart majomhancúr kockái is).
Amit viszont nem értek:
– miért csak a kanmajmok élethűek, a női majmok miért festenek úgy, mint a Jackson-família nőtagjai,
– miért kell beszéltetni, intelligens fajként ábrázolni az embert,
– miért kell ennyire átírni egy olyan regényt, amelynek alapbeállításban minden egyes sora mozivászonra termett?

Az eredeti változat leghatásosabb, örökre az emlékezetembe vésődő részlete az volt, amikor Taylor végre megszólalt a piactéren. („Take your stinking paws off me, you damn dirty ape!” Kétféle szinkron és felirat után nem tudom pontosan, de úgy emlékszem, ez gyermekkoromban a következőképp hangzott magyarul a moziban: „Vedd le rólam a koszos mancsodat, te ronda majom!”) Úgy látszik, Tim Burton is ugyanígy volt vele, ezért hommage gyanánt a 18. percben a gorillával mondatja ezt: „Take your stinking hands off me, you damn dirty human!” Mit mondjak, röhög a vakbelem. A fentiek fényében ezt a húzást sem tisztelgésnek, sem mulatságosnak nem tartom, inkább felbőszít.

Vigyázzál a környezetedre, készítsél filmet újrafelhasznált ötletekből!

A hosszú alakú felszólító mód használata nálam többnyire lenézést, megvetést, lekicsinylést fejez ki. (Ennél a bejegyzésnél egyébként a „lekicsinylés” szó több, mint helyénvaló.)
Köztudott, hogy imádom a miniember-történeteket. Bármilyen sötét kétségbeesésbe taszítson is az élet, egy miniember-történettel ki lehet rángatni a gödörből. Így hát örömmel teszek eleget a feladatnak, hogy hírt adjak arról: készül és 2008 nyarán bemutatásra kerül Jack Arnold 1957-es A hihetetlen zsugorodó ember című filmjének újrafeldolgozása. Ki szóljon, ha nem én? Viszont amíg az egyik szemem nevet (vagy inkább csak bazsalyog) a másik bizony sír (sőt ontja a könnyeket). Ugyanis én már most meg vagyok győződve róla, hogy csapnivaló lesz.

a) Keenen Ivory Wayans a rendező. Testvéreivel együtt azon filmesek csoportjába tartozik, akiknek szilárd meggyőződésük, hogy az enber moziba járásának másodlagos célja, hogy fakutya módjára röhögjön. (Az elsődleges, hogy egye azt a kurva pattogatott kukoricát.) Nem mondom, a Ne légy barom! nekem is tetszett, de az összes többi szerintem nem ér egy hajítófát. Az ég szerelmére, miért kell egy néger bohóc kezébe adni annak a filmnek az újrafeldolgozási jogait, amelyet én másfél-két évtizedes sóvárgás után megszeppenve, tisztelettel és megilletődötten néztem végig? A beharangozókban mint sci-fi vígjátékot emlegetik a The Incredible Shrinking Man 2008-at. Miért kell nekem röhögnöm Robert Scott Carey szívszaggató, megrázó történetén? És egyáltalán, ki fogja játszani Scott Carey-t? Will Smith? Fasza.

b) Utálom a remake-eket. És nem csak azért, mert az ötlettelenségről árulkodnak. Egy jó remake-nek szerintem feladata lenne a jelen technikai feltételekkel megvalósítani azokat az elképzeléseket, amelyek egykor még nem voltak kivitelezhetők, ugyanakkor legyen tisztelgés is az első próbálkozás előtt. Csakhogy ez az elképzelés nem mindig valósul meg maradéktalanul. Hogy egészen pontos legyek, eddig egyedül a King Kong harmadik változata az, ami értékelhető e két szempont alapján. Tim Burton A majmok bolygójával elérhette volna, hogy majomszerű majmok segítségével elkészíti a Boulle-regény hűbb változatát: nem tette, bár elismerem, Burton képi világa pazar. Spielberg mai környezetbe helyezte a Világok harcát és remek mozit készített, de Jackson érdemei mellett az övéi eltörpülnek. Az eredetinél jobb, a könyvnél több, egyikhez sem hű, ami ebben az esetben ugyan nem baj, csak tisztelgésnek nem nevezhető sem Wells, sem Byron Haskin előtt, inkább magamutogatás. Az 50 láb magas nő támadásáról nem kell beszélnünk, mert ott az eredeti sem ért egy irgalmas kiáltást. Az időgép-remake említést sem érdemel: egy-két kitűnő jelenetétől eltekintve egy baromság. (Hát még A Pál utcai fiúk remake-je, ahol a kis Nemecsek anyja félrekúr, Boka apja meg súlyos szerencsejáték-függőségben szenved!) Úgyhogy az adaptációkkal, meg pláne az adaptációk adaptációjával mindig csak a baj van.

Emlékszem, mekkora csalódás volt nekem a Cronenberg-féle A légy. Olvastam kiskoromban az 1958-as eredeti változatról, láttam a légy-ember maszkját (mint kiderült, az a kép a folytatásából volt, de mit tudtuk mi ezt akkor még), és éreztem, hogy tetszeni fog. Akkoriban viszont még beszerezhetetlenek voltak a régi klasszikusok, így be kellett érnem 1986-ban ezzel a szarral. A nyolcvanas években a gumós, nyálkás, gennyes bőr látványához kötötték a filmesek a borzongást; azt hitték, egy sci-fi horrornak a hányingerkeltés meg a nagy zajban való lövöldözés a lényege. Vannak jó ötletek Cronenberg filmjében, nem mondom, csak illetlenség volt kiírni az elejére George Langelaan nevét.

Az eredeti változat – amelyet a napokban volt szerencsém végre megnézni – viszont dramaturgiailag hűen ragaszkodik az IPM-ben 1986-ban magyarul is megjelent Langelaan-novellához. (Ami az ötvenes évek termését tekintve fura.) Ugyanúgy a gyilkossággal kezdődik, és ugyanúgy a visszaemlékezésből derül ki, hogy emberünk bal kart és fejet cserélt a rusnya férgével. Ugyanúgy, mint a novellában, itt is szépen végigizguljuk az emberfejű és -karú légy vadászatát (Héléne először elengedteti a kisfiával, mert még nem tudja, miről van szó, de amikor másodjára kirepül a lepkehálóból és megszökik a törött ablaküveg aprócska résén, hát a guta majd’ megütött!), szóval nagyszerű az előkészítés – a mai ember ilyet nem néz. Unja! A filmesek szerint. Sokan sajnos tényleg unják.
Mindenesetre az első egy és egynegyed órában nem látjuk a főhős fejét, mert le van takarva egy ronggyal. Aztán leveszi! Na már most konkrétan a faszi így néz ki:

Hát erről beszélek! Én sokszor olvastam és ugyanolyan sokszor le is írtam olyan kifejezéseket, mint pl. hogy beleborsódzik meg belelúdbőrzik meg hogy a hideg futkos stb. stb. és most szó szerint ezt éreztem a hátamon! Roppant kellemetlen volt belegondolni, hogy minek örülnék kevésbé: ha nekem lenne ilyen a fejem – vagy ha velem szemben állna egy ilyen fejű szerencsétlen pára. Egyik sem volna igazán ínyemre.
A légyfejű André halála után, a történet végén, akárcsak a novellában, itt is ugyanaz történik az André-fejű léggyel, egészen pontosan:

Brrr.
(Spoiler: nyugi, Monsieur Delambre agyonüti egy kővel, hogy ne legyen annyira megalázó és kínkeserves a halála, de szerintem a csenevész hangon segítségért kiabáló rovar addig is vagy tíz évet öregedett.)
Szóval ez például egy kitűnő adaptáció, és ennek létezik egy látványos, ötletekben gazdag, mégis silány remake-je.
Remélem, nagyjából lehet érteni, miért nem szeretem a remake-eket és miért félek A hihetetlen zsugorodó ember újraforgatásától.
Még a bemutató előtt elkészül viszont a The Day The Earth Stood Still Keanu Reeveszel (félek), és olyan pletykát hallottam, hogy hozzá akarnak nyúlni a Tronhoz is. (Abból viszont akár még jól is ki lehet jönni.)
Mivel csípi Spielberg mind a sci-fit mind a zsidós témákat, és igenis reális esély van rá, hogy a Transformers-vélemény óta a blogomat is rendszeresen olvassa, most szólok neki, hogy ha valamit, hát a Gólemet viszont érdemes lenne megcsinálni még egyszer!




Hogyan kommenteljünk!

A legtöbb hozzászólni kívánó olvasót ismerősként üdvözli a blog. Ez megtévesztő, mert az ellenőrző szót ugyanúgy kéri, csak nem mutatja. A megoldás: meg kell nyomni a köszöntés mellett a "Változtat" gombot, és immár beírható a kért ellenőrzőszó.

Towel Day - Don't Panic Miner.hu

 



Társalgó

De egy dolgot nem árt azért észben tartani: A chat elszáll, a komment megmarad.


Kincses Kalendárium

március 2010
H K S C P S V
« feb    
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031  

Az offolás magasiskolája

Bannertorony

Kitüntetéseim:

A Vogon Építész Flották elhelyezkedése

Locations of visitors to this page

És az üresen maradt helyek? Hic sunt leones, vagy mi? És azokat majd én fogom lebontani a saját kezemmel? Vagy hogy gondolja ezt Prostatikus Vogon Jeltz?

És végül: ami a rólamfülből kimaradt...

Interjú a scifi.hu-n


Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi k�z�ss�g, Sci Fi hírek