Egy sztárüjforma csolovek kricsálása

Miközben szerte a blogvilágban sorra születnek az ismertetők és vélemények a magyar fantasztikum legújabb műveiről, nekem még mindig temérdek bepótolnivalóim akad. Sok szerzőnek sok könyvéről csak azóta szereztem tudomást, hogy belekeveredtem ebbe a netes társadalomba, egy évvel ezelőtt még egyáltalán nem voltam ellátva információkkal. Igazából nem a megjelenésük, hanem a beszerzésük időpontja szerint kerülnek fel a könyvek a várólistára, tehát úgy lenne az igazságos, ha egy tegnap beszerzett könyv nem előzné meg az egy hónapja vásároltat, ezúttal azonban kivételt tettem.

Még 2003-ban jelent meg Cs. Szabó Sándor Prón – A programozott klóntermék című kisregénye a Parakletos kiadó gondozásában. (Sándort az interneten szs becenéven, a Cherubion Kiadónál pedig A. Taylor Crabe álnéven lehet ismerni.) A könyv jellegéből adódóan nem fog szembejönni velünk az átlagos könyvpalotákban, ha valaki kíváncsi rá, bizony utána kell járni, hol kapható. Az pedig, hogy sikerült a várólista elejére szemtelenkednie, annak köszönhető, hogy hazafelé menet beleolvasgattam, mégis milyen lehet… és véletlenül nyitva maradt százharminc oldalon keresztül.

Ha valaki félne attól, hogy esetleg nem kötné le egy egyházi közegben játszódó, keresztény témájú science fiction, ne tegye! Számomra éppen hogy egzotikus fűszerezést kapott ettől a kisregény, ráadásul, mivel a szerzője roppant otthonosan mozog ebben a közegben, nyugodtan és természetesen kezeli a cselekményvezetést.

A Jupiter Prone Company kifejleszti a prón nevű „terméket”, amely tulajdonképpen egy tetszőleges viselkedésmintákra beprogramozható mesterségesintelligencia-számítógépagy emberi szövetekből klónozott, világoskék testben. A mi prónunk, Huxley egy fiatal tiszteletes, Leslie L. Howard mellé kerül – programozásánál fogva akár ideális lelkész lehet. Közös munkájuk, kalandjaik a Jupiter holdjain – tehát egész életük – nem mentes a súrlódásoktól. Lez atya különben rendkívül rokonszenves fiatalember, az olvasónak nem esik nehezére, hogy már az első lapokon megszeresse. A remek alapötlet mellett számos kisebb ötlet kerül elő néhány oldalanként, hogy a Jupiter holdjai közt játszódó történetet még fantasztikusabbá és egyúttal még hihetőbbé tegye. A stílus lendületes, gördülékeny, könnyen olvasható, ráadásul ízlésesen teletűzdelve elmés humorral, amelyek egyike sem buta, öncélú, erőltetett poénkodás, hanem a hangulatot tökéletesen kiszolgáló, természetes szellemesség.

Szabó Sándortól ez volt az első olvasmányélményem, és nem bántam meg, hogy ezt választottam. Habár ennek az lehet a hátulütője, hogy megemelkedett élvezetszint-elvárásaim keletkeztek a szerzővel kapcsolatban, ezért más munkái (amelyek közt, úgy hallottam, nem egy makroSF is található) talán nem fognak ennyire tetszeni. De én még ezt sem bánom. Sci-fiben nekem nagyon nehéz a kedvemre tenni; a Prón írójának ezzel a könyvvel mégis sikerült. Ahogy mondani szoktam: ez a kisregény egy hálaisten.

Néhány szó egy napokban megjelenő könyvről.
(Igazából a Solarián szerettem volna hozzászólni, mert láttam, hogy olyanok is vannak, akik várják és olyanok is, akik minden bizonnyal el is fogják olvasni, csakhogy valami miatt nem tudok belépni, sőt még újraregisztrálni sem tudok kamu névvel.)

Én má olvastam. Jobb a Génszimfóniánál, sok tekintetben, ami azért érdekes, mert a Génszimfóniánál jóval hamarabb íródott, még a nyolcvanas évek elején-közepén. Szerény véleményem szerint eleve hiba Slonczewski műveire a hard-sf címkét ragasztani: ilyen esetben a megszállott rajongóban máris bizonyos megemelkedett élvezetszint-elvárások keletkeznek, és persze J-Slo ötleteit nyomban szigorú tudományos górcső alá veti, amelynek aztán rögvest negatív kritika lesz a vége. A Génszimfóniában sem a nanobútorokat, sem az érző, értelemmel bíró szabadgépeket, sem az egysejtű intelligencia létjogosultságát nem támasztotta alá meggyőző (és sokak számára érdektelen ill. érthetetlen) tudományos maszlag, és nagyon úgy érzem, hogy hard sf-címke nélkül ez nem is lett volna annyira zavaró. Az Ajtó az óceánba ilyen szempontból lényegesen kikezdhetetlenebb.

A Génszimfóniánál egy kicsit zavart, hogy a szereplők közül egy sem volt, akit igazán megszerettem vagy megutáltam volna. Az Ajtó…-ban ezzel szemben sokkal emberibbek a figurák, talán ez annak is köszönhető, hogy egymást nem tekintik eleinte annak a két faj képviselői, és eme vélemény ellenkezőjéről szeretnének meggyőződni (az Ivadékok legalábbis, a valedoniak kevés kivétellel leszarják).

A Reagan-korszakban, amikor a mű nagy nehezen megszületett, mindenki gyanús volt, aki úgy vélte, a csúnya komcsikkal békésen is szót lehet érteni, s mivel az óceánvilág lakói ilyenek, eleinte nem is nagyon tetszett a kiadóknak az első néhány változat. J-Slo ilyenkor mindig visszaült pepecselni pacifista-antimilitarista, feminista ökoscifijén. Csiszolgatta nyolc évig. A nők jogai abban a korban különben mellékesek voltak, a nukleáris tél fenyegető réme sokkal jobban aggasztott mindenkit. Érdemes tehát ezen keletkezési körülményeket is figyelembe venni a mű olvasásakor.

Jómagam az aprólékos világleírásoknál többre tartom az egy ötletre kihegyezett, kevés szálon futó, csattanós, száznyolcvan oldalas regényeket (mint pl. A Technicolor időgép, A láthatatlan ember, A majmok bolygója vagy A boldogságcsináló), ám aki szeret elszöszmötölni kitalált világok kinézetének, működésének, szokásainak felfedezésével, annak szerintem tetszeni fog ez a könyv is. Mivel én írok róla először kedvcsinálót, néhány dolgot megvitathatunk majd kommentben.

A tudományos-fantasztikus irodalom talán leghálásabb műfaja a novella. (Ezt nem én találtam ki, de attól még okos gondolat.) Tény, hogy a részletes világleírások vagy a hőseposzba illő cselekménybonyolítás szerelmeseit is megszámlálhatatlan remekművel tette boldoggá a science fiction, egy-egy új ötletet mégis ebben a műfajban lehet a legeredményesebben bemutatni, kiaknázni. A csonkolás művészetének szerzője, Szélesi Sándor (azaz Anthony Sheenard) is elsősorban novellistának tartja magát, az ő műveiből szerkesztett válogatás olvasásának élményeit szándékozom ezúttal pofátlanul az olvasóimra tukmálni.

Mivel novellákról elég nehéz spoilermentes kedvcsinálót rittyenteni, nem is térnék ki külön-külön mindegyikre. A kötet novelláinak egyik közös erénye az, hogy mentesek a szájbarágós magyarázatoktól. A napjainkban még nem létező (vagy nem megszokott) herkentyűket, elképzeléseket könnyed természetességgel mintegy megemlíti bennük az író, így egyetlen alapötleten sem érződik erőlködés, még kevésbé erőltetés. A személygépjárművekkel például nem parkolnak, hanem leszállnak a Határértékekben, ahol borkommandósok vizsgálnak egy magyar borospincét. És ha éppen a magyar borokról szóló elbeszélés került szóba: nagyon sok műre jellemző még a Sz. Sz. P-es „Magyarok az űrben”-kaliberű gondolatokat és nézeteket idéző magyar környezet, magyaros témaválasztás, magyar múlt és jövő (hoppá, ide akkor el is fér egy dicséret a borítótervért). Az is érződik, hogy a szerzőt módfelett érdekli a történelem, a nemzeti hagyományok, szívesen eljátszadozik az alternatív múlt gondolatával, és a politika is foglalkoztatja, ám a fent említett írótól eltérően nem politizál túlságosan tolakodóan.

A leginkább talán a Lázadás a Holdon c. novellában érhető tetten a történelem szeretete. A függetlenedésre vágyó telepesek zavargásának hírére hazatér a Hold elnöke. Csak elsütök már egy spoilert: miután a tudomására jut, hogy a lázadókat két cseh vezeti, kikapcsoltatja mesterséges gravitációt, ugyanis a csehek negyedik defenesztrációként ismét ki szándékozzák tessékelni a politikus urakat a városháza ablakán. Ennél a történetnél nekem különösen az tetszett, hogy a Holdon nem létezik globalizáció vagy akár uniós törekvések, éppen ellenkezőleg: a nemzetek megpróbálnak minél jobban elkülönülni egymástól az új világban.

Nem tudom, kinek az ötlete volt éppen A csonkolás művészetét választani a gyűjteményes kötet címéül, mindenesetre a magam részéről telitalálatnak tartom, hiszen úgy alakult, hogy ez a szösszenet lett a személyes kedvencem. Tanár feleségem, aki a kelleténél többször kényszerül érintkezni a minket majdan eltartó generációval, gyakran aggodalommal gondol arra, hová vezethet a testékszerek minél lehetetlenebb helyekre történő installálása, én pedig szívesen riogatom őt Szélesi víziójával, nevezetesen azzal, hogy eljön még az idő, amikor nem a piercing lesz a divat, hanem valami sokkal bizarrabb testdíszítési mód. Minden ezzel kapcsolatos tudnivaló a csonkolóművész és ifjú kuncsaftja közötti párbeszédben hangzik el.

A gourmie látogatásában LÉNY van! Mikor már kezdtem azt hinni, hogy a sci-fi írók el is felejtették, hogy a műveikben LÉNYT szerepeltessenek. Földi hősünk egy mindennapos főzőműsorban szerepel vendégként, ám amennyire hétköznapinak és érdektelennek indul a műsor, annyira polgárpukkasztóan morbid ínyencségek kerülnek végül szóba (már ami a vendéglátók táplálkozási szokásait illeti).
Ugyancsak remekül kiszolgálja a meghökkenést a kezdeti természetes, családias hangnem a kísérletező kedvű kisgyermekeket szerepeltető Hogyan készítsünk magunknak házi kedvenceket című novellában. Az ajándékok fölött érzett gyermeki csalódás megvillantása azt hiszem, sokunk számára ismerős emlékeket idéz. A végkifejlet kiszámítható, mégis hatásos.
A Mi a nevük a ciklonoknak? rendkívül tanulságos, szerintem minden szereplője megbánta volna, hogy Evelynnel packázott, ha marad idejük bármit is megbánni.
Az örökség című darabot első olvasásra időkapus játéknak vélem, ám ez a novella (több társával együtt) szinte kívánja, hogy többször is elolvasgassam, ha teljesen meg akarom érteni.

Ezzel az odavetett megjegyzésemmel azt is elárultam, hogy könnyednek egyáltalán nem nevezhető olvasmánnyal van dolgunk, ugyanis mindegyik darab elég szigorú odafigyelést igényel, ám éppen ezért nem is lehet – vagy legalábbis nem érdemes – kutyafuttában végignyargalni rajtuk. Víz mellett, félliteres rumosüveget dédelgetve, tömegközlekedési eszközökön vagy feleségduruzsolás ködköpenyében pedig egyenesen ellenjavallt az olvasása. Magyarán: meg kell adni a módját, tisztelettel kell bánni vele, s ha így teszünk, remekül szórakozhatunk. Kiegyensúlyozott ritmusa, helyenként sejtelmes hangulata és a dahli meglepetéseket garantáló, végsőkig tartogatott csattanói könnyen felismerhetővé teszik majd az író stílusát a későbbiekben megjelenő művekben is, és ez egy díjat nyert szerző esetében nem csupán hasznos, hanem egyenesen elvárás is lehet.