A miniatűr díszleteken aprócska járműveket mozgató filmeseket ábrázoló fotómat már a BTS-rovat bemutatkozó bejegyzésekor elsütöttem, ezért nem rakom ki újra, ám azok, akik csak most kapcsolták be a készüléket, kattintsanak határozottan az egérgörgővel, mert tényleg szenzációs. Az alábbi fényképen viszont egy annál is korábbi fázist leshetünk meg: az ácsok a kis díszleteket tákolják össze éppen.

Itt pedig a rendező, Fritz Lang és asszisztensei az előre-vissza csúsztatható kamerával, amellyel a robbanást vették filmre:

Maria szerepében Brigitte Helm a szigorú rendezői instrukciókat hallgatja:

A robotlány jelmezébe is Brigitte Helm bújt bele személyesen. Láthattuk már őt egy forgatási fotón, az alábbi képen épp felfrissülni próbál a forgatás szünetében:

Itt Fritz Rasp („A Sovány”, aki Freder után kémkedik) és Theodor Loos (Jozafát) látható a rendező társaságában. (Rasp azért különösen érdekes, mert az ő szereplésével készült jelenetek 2008-ig nem is kerültek elő!)

Az utolsó simítások Alfred Abel (Joh Fredersen) öltözékén:

Az egyik kedvenc képem a sportolókat játszó statisztákról a stadion díszletei közt:

Karl Freund operatőr és Fritz Lang rendező az elárasztott város díszletei közt mosolyog:

Az utolsó képemen pedig magát az özönvizet filmezik:

Még egy érdekes anekdota a végére: Fritz Lang a nácik hatalomátvételét követően nem sokkal az új propagandaminiszter, Joseph Goebbels irodájába hívattatott. A rendező megijedhetett, hiszen félig zsidó származású volt: közismert a történet, hogy el is vált a feleségétől, (a Metropolist író) Thea von Harboutól, aki a náci párt tagja lett. Elképzelhető hát megrökönyödése, amikor Goebbels elárulta neki, hogy néhány éve Hitlerrel együtt megnézték a filmet, a Führer pedig azt a kijelentést tette, hogy szeretné, ha Lang készítené a náci propagandafilmeket…

(more̷

Ez természetesen nem igaz, ám kitűnő apropó, hogy felvezessem ezt a másik legendás filmet ugyanebből az évből. A majmok bolygójával kapcsolatban sokféle vélekedéssel találkoztam már, a megszállott rajongástól kezdve a „nézhetetlen” minősítésen át egészen a bántó közönyig; jómagam a legelsőt osztom. Koromnál fogva olyan szerencsés vagyok, hogy a legfogékonyabb éveim alatt, ráadásul moziban láthattam először a filmet – akkoriban ez jelentette számomra a sci-fit, és manapság is etalonnak számít a szememben.

Mivel mocapes prequel (de még az is lehet, hogy reboot) készül (Andy Serkisszel, ki mással!), törvényszerű, hogy a Sztárüjformában terítékre kerül az eredeti. A következőkben néhány ritkábban látható műhelyfotóval hódolunk a filmnek.

(more̷

(more̷

Legelőször is íme a boríték, amelyben a rajzok akkori, miskolci címemre érkeztek még a nyolcvanas években; a címzés és a feladó is azokkal a sajátosan sajdikos betűkkel:

A megszólításhoz tartozik némi magyarázat: negyedikes koromban Barna Viktor, Szintay Gergely és Csohány Gábor barátaimmal közösen szerkesztettük a Nebuló című osztályújságot. Riportokat készítettünk, cikkeket írtunk, ezeket Szintó írógépével gépeltük be, a képanyagot technokollal beragasztott újságkivágásokkal oldottuk meg, illetve nekem volt filctollal rajzolt képregénysorozatom: a Gulliver és a Münchhausen báró. A sokszorosítást el lehet felejteni: egyetlen példányban létezett a lap, ez járt kézről kézre az osztályban. A Nebuló logója pedig egy derűs tekintetű fiatal fiú volt, Sajdik Ferenc stílusát koppintottam le hozzá.

A kérés az volt, hogy ha már lopom a stílusát, rajzoljon egy igazi Sajdik Ferences „nebulót” – csak nekünk. Íme az eredmény, a mai napig kincsként őrzöm:

Sajdik Ferenc ezen felül egy önarcképpel is kedveskedett, ami igazi unikum, hiszen a figyelmes szemlélő a monitort egy bizonyos szögből nézve felfedezheti az áll és a nyak környékén valamint a bal szem sarkában a hibajavító festéket is!

Boldog születésnapot, Feri bácsi!

Én sajnos még nem jutottam el oda, ám londoni “ügynököm”, Bono azaz ‘B’ ügynök, akitől a könyveimet és a dévédéimet rendelni szoktam, addig is elment helyettem. Akit érdekel a kiállítás, flickren meg itt-ott töméntelen fotót találhat, ám ezt a fotóalbumot azért teszem közzé, mert ezeket a képeket direkt az én kedvemért kattintgatta Bono, hálás köszönet érte, egyébként nagyon tetszett neki a kiállítás, azt hiszem, erre mondják azt, hogy egy bolond százat csinál.

Jó pár szemrevaló makettet használtak az űrjelenetekhez, ám a Discovery belsejét teljes méretben is meg kellett építeni. Háromnegyed millió ficcsbe került összekalapálni a tizenkét méter átmérőjű lustacentrifugát. Amikor például Frank Poole kocogott, a kerék öt kilométeres óránkénti sebességgel forgott; a jelenet lenyűgöző. A következő képeken megnézhetjük kintről:

és bentről is a szerkezetet, előbb az egyik:

majd a másik oldalról:

Érdekes találós kérdés, hogy mit kapunk, ha a szuperszámítógép (HAL) nevének betűit kicseréljük egyenként az ábécében közvetlenül utánuk következő betűkre. Vicces, mi! Arthur C. Clarke szerint ez egy fura véletlen, mindamellett több ízben is észrevehetünk IBM termékjelzéseket a filmben. Á, itt van megint a rendező, Stanley Kubrick, amint épp a kerékben eligazít.

Állítólag a premiervetítéskor 241 ember hagyta el a mozitermet, köztük Rock Hudson is, aki a következő megjegyzést tette: „Nem bánnám, ha valaki elmagyarázná, miről szól ez az izé, mert nekem dunsztom nincs.” Clarke egyszer azt nyilatkozta, hogy ha valaki teljesen megérti a filmet, akkor ők valamit nagyon elrontottak, hiszen az volt a cél, hogy több kérdés merüljön fel benne, mint amennyi megválaszolódik.

A Discovery úticélja eredetileg – és a regényváltozat szerint – a Szaturnusz, csakhogy a trükktechnikusok nem tudtak volna elég meggyőző gyűrűket a vászonra varázsolni. (Douglas Trumbull jóval a forgatás befejezése után talált egy megoldást a problémára, és első rendezésében, a Silent Runningban négy évvel később fitogtatta is.)

Az űrjelenetekben néha hallható filmzene, de más hang semmi. Légüres térben nem terjed a hang, de ezt a science fiction filmek a hangulat miatt hajlamosak figyelmen kívül hagyni. A 2001 tiszteletre méltó kivétel.

A felesége, Katharina szerint a sisakokban hallható légzés Kubrick légzésének hangja. És ha már a család szóba került: tudtátok, hogy Dr. Floyd kislányát Stanley Kubrick tulajdon lánya, Vivian játszotta?

Clarke állítása szerint Kubrick biztosítást akart kötni a Lloyd’snál arra az esetre, ha az enberiség a film bemutatója előtt fel találná venni a kapcsolatot a földönkívüliekkel. A Lloyd’s elutasította az igényt, pedig nem jártak volna rosszul, hiszen ez a kapcsolatfelvétel azóta is várat, és még bizonyára jó sokáig váratni is fog magára.

Sajnos a kedvenc jeleneteimről, a filmeleji Dawn of Man húsz percéből nincsenek műhelyfotóim, vannak viszont egy másik, ugyanebben az évben készült filmből, ahol szintén nagy szerepet kaptak a majomjelmezek, ám azok már egy újabb bemutató részét képezik majd.

A legelső kivételesen nem sci-fi. A Ben-Hur 1925-ös néma változata, minden idők legdrágább némafilmje érdekes darab, ugyanis a fogatverseny készítésénél hatvankét rendezőasszisztens vett részt, s az egyikük, William Wyler harmincnégy évvel később megrendezte saját, örökbecsű újrafeldolgozását. A fogatversenyben olyan színészek is szerepeltek megemlítetlen statisztaként, akik csak ezután lettek híresek, mint például Gary Cooper, Clark Gable, Douglas Fairbanks vagy Harold Lloyd. A rabszolgalányok jelenetében is vagy húsz későbbi híresség debütált, közöttük a King Kong későbbi sztárja, az akkor tizennyolc éves FAY WRAY!
Ritkán látható fotó a forgatásról:

Az 1927-es Metropolis ugyancsak az akkori idők egyik legköltségesebb alkotása volt, kis híján csődbe is ment miatta az UFA Filmstúdió. Brigitte Helm, Maria alakítója személyesen bújt a robotlány bőrébe (azaz páncéljába); ő látható a következő képen:

Az 1931-es Frankenstein szörnyszerepét eredetileg Lugosi Bélának szánták. Mivel nem volt szövege, ő visszautasította (noha a Frankenstein Meets The Wolf Manben mégis eljátszotta a szerepet). Lugosi saját tervezésű maszkot szeretett volna, a terveit elvetették, és Jack Pierce terveit fogadták el. A dizájn jogai még 2026-ig az Universal Filmstúdiót illetik.
Boris Karloff már vagy nyolcvan filmen túl volt, amikor 44 évesen megkapta a szerepet. Karloffot pont akkor találták meg, amikor egy partin megpróbált szegény jól kinézni; milyen lehetett ez a pali mondjuk kialvatlanul! A képen éppen pihenget és kényezteti magát (cigi, kávé, manikűr, ventilátor), de az egyenként hét és fél kilós cipőt le nem venné!

Még mindig Jack Pierce, amint Lon Chaney-t fésülgeti az 1941-es Farkasember forgatásakor. Chaney maszkját hat órába telt felrakni, és újabb háromba leszedni.

Nem kell megijedni, nem lesz szó kockázásos bábanimációról, de azért csak becsempésztem ide egy Harryhausen-filmet is, az 1966-os One Million Years B.C-t. (Milyen kicsi a világ, a film 1940-es eredetijében a fentebb emlegetett Lon Chaney játszotta Akhobát.) Ebből a filmből tudjuk, hogy az ősenberek dinoszauruszokkal osztozkodtak a bolygón, asszonyaik pedig gyönyörűek voltak, s mint a képen látható, sokat törődtek a sminkjükkel is:

1954. A korszak egyik legnagyobb rendezője, Jack Arnold elkészíti A Fekete Lagúna szörnyét. A kopoltyús lényt ketten is játszották, két különböző jelmezben: Ricou Browning a víz alatt, Ben Chapman a szárazföldön.

A Világok harca 1954-es filmváltozatában a kor legismertebb gorilla-színésze, Charles (eredetileg Carlos) Gemora bújt a marslakó-kosztümbe. Maga készítette a kosztümöt egyetlen éjszaka alatt, csak a lánya, Diana segített neki.

1997-ben egyik kedvenc rendezőm, Paul Verhoeven elkészítette egyik kedvenc filmemet, a Starship Trooperst. Sajnos nincs forgatási fotóm a koedukált zuhanyozós jelenetről (mindenki emlékszik!), amelynek forgatásakor a rendező és Jost Vacano operatőr is pucér seggre vetkőzött, akárcsak Dina Meyer, ezért egy másik emlékezetes jelenetből rakok be egy érdekes műhelyfotót, ilyen lehet az, amikor valakinek nem az álla esik le, hanem az összes többi:

Óriási!!! Az egyik kedvenc miniemberes filmem, az első színes sci-fiként emlegetett 1940-es Dr Cyclops hatalmas díszletei! (A filmet különben a King Kong rendezője, Ernest B. Schoedsack rendezte.) Imádom a miniemberes filmeket!!!

1951, When Worlds Collide. Készül a rakétamodell Chesley Bonestell tervei alapján:
(Pál György, a producer folytatást is tervezett, ám sajnos a Conquest of Space bukása után le kellett, hogy tegyen a szándékáról. Pedig ez a film zseniális és gyönyörű; ha jól tudom, remake is készül sajnos belőle a közeljövőben.)

Na nehogy már egy sztárüjforma csolovek blogjában ne kapjon helyet az 1971-es Gépnarancs! Ennek egyik emlékezetes jelenete a megerőszakolós rész. Az eredetileg erre a szerepre szerződtetett színésznő nem bírta a kiképzést, úgyhogy a képen látható Adrienne Corri örökölte meg a szerepét. A kép alapján mintha még élvezné is, hehehe:

A jelenetben Alex az Ének az esőbent dalolja; ez nem volt benne a forgatókönyvben. Stanley Kubrick, a rendező négy nap hiábavaló kísérletezés után azt javasolta Malcolm McDowellnek, hogy táncoljon a bűnelkövetés közben, és ez volt az egyetlen nóta, amit McDowell fejből tudott. Kubrick annyira elégedett volt az eredménnyel, hogy tízezer dollárért legott meg is vásárolta a Singing in the Rain jogait.

Mivel Kubrick, mit ad isten, két képpel is bekerült a mai tárlatba, ezt én égi jelnek veszem, és ezért a következőt teljes egészében az ő egyik filmjének fogom szentelni.

Kinek ismerős ez a tarkó! Barry B. Longyear Kedves ellenségem (Enemy Mine) című, a Galaktikában is olvasható kisregényéből 1985-ben készült filmváltozat; rendezőként kezdetben Terry Gilliam és David Lynch neve is fölmerült. Végül Wolfgang Petersen rendezte meg a filmet, az első képen ő utasítgatja a drak maszk alatt lapuló Louis Gosset jr.-t (mögötte Dennis Quaid, azaz Davidge).

A rendező, mögötte pedig a Fryine IV. igencsak vulkanikus tájai picurka méretben.

Egy-két helyszínt életnagyságban is meg kellett építeni, az alábbi képen a berendezett stúdió látható:

A következő épületről is megkérdezhetném, hogy melyik film ugrik be, de úgyis mindenki rávágja, hogy az 1982-es Szárnyas fejvadász (Blade Runner)! A Tyrell Társaság jellegzetes, piramisforma épülete egy hetvenöt centi magas és az alapzatánál alig kettőnyolcvan széles makett volt; a filmben persze hétszázötvenszer akkorának tűnt. A makett sajnos tüzet fogott és megolvadt.

A jövőbeli metropolisz lakóépületeinek makettjei:

Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokról? – volt a film alapjául szolgáló mű címe, tehát ez volt az első (hamar elvetett) címötlet, majd az Android, a Mechanismo és a Dangerous Days után lett Blade Runner: ezt a címet még egy újabb ötlet is követte, és csakis Bob Kane kemény szívének köszönhető, hogy legvégül nem a Gotham City címet kapta a filmkeresztségben. Scott először San Angelesnek akarta hívni a helyszínt, mégis Los Angeles maradt (a San Angelest később elsütötték A Pusztítóban). Íme a város egyik utcája életnagyságú díszletekkel a stúdióban, hiszen csupán miniatűrökből mégsem lehet megélni!

Az utolsó film pedig az egyik kedvenc miniember-történetem ’89-ből, a Drágám, a kölykök összementek (Honey, I Shrunk The Kids); Joe Johnston rendezői bemutatkozása. Lélegzetelállító trükkök láthatók benne, pedig CGI egy szál se. A sokak által csodált méhecskés jelenet például így nézett ki kék hátterű stúdióban:

Méhpotroh hátulról:

Az utolsó képen pedig a reggeli cerbonába szorult Nick Szalinski, azaz Robert Oliveri irdatlan díszletek közt, kék háttér előtt.

Ha valaki nem látta a fenti filmek valamelyikét, mindenképp pótolja! Majd ilyeneket is rakok, mert van, aki azt hiszi, hogy nekem a hetvenes éveknél ér véget a filmek szeretete, pedig nem is igaz; a nyolcvanas évek is jócskán benne vannak.

Irving Pichel színes (és színvonalas) feldolgozása Robert A. Heinlein: Galileo űrhajó című regényéből született George Pal (Pál György) producerkedésével, ráadásul egy rakétaszakértő közreműködésével.

A filmet 1950-ben mutatták be, két év előkészítő munka után. A következő évben el is nyerte a legjobb különleges trükköknek járó Oscar-díjat. A sci-fi rajongók valószínűleg jól tudják, hogy a Világok harca bolygóképeiről is jól ismert, legendás Chesley Bonestell készítette a háttérként szolgáló, gyönyörű űr- és Hold-festményeket.

A makett mögött látható holdbéli panoráma egy négy méter széles festmény volt. Hogy a csillagok ragyogását élethűbben érzékeltessék, 534 lyukat fúrtak a festménybe, amit aztán hátulról világítottak meg.

A film az ötvenes években ritkaságszámba menő tudományos megalapozottságáról híres; méltán. Itt ábrázolták például először a nagyfokú gyorsulás okozta torzulást az emberi arcon, de láthatunk benne űrsétát és súlytalanságban játszódó jeleneteket is. Éppen ennek a tudományos hitelességnek köszönheti elsősorban a sikerét.

(Egy aprócska „hiba” avagy pontatlanság: tudjuk, hogy a holdfelszín nem hasonlít a napmelegtől égő kopár szik sarjához.)

Érdekes, milyen aprók a “színészek”, akiket az asszisztensek a kérges talajon átsegítenek (az egyiken még drót is van, a lebegve-ugrálós jelenetekhez). Nos, ezek a színészek törpék, kisméretű szkafanderekben. A holdas jelenetekben ők a háttérben ügyködtek, és azért törpék, hogy a vásznat nézve azt higgye a néző: jó messze vannak.
Az űrruhákat egyébként alaposan kitömték, hogy úgy tűnjenek, mintha a légüres térben lennének felpüffedve. Ez a párnázás a stúdió lámpáinak fényében annyira felforrósította a kosztümöket, hogy a színészek csak néhány percig tudták viselni őket egy huzamban.

Mennyivel szellősebb Katherine „Kate” Callender holdraszállós viselete!

Mivel azonban az iménti kép az 1964-es First Men in The Moon c. filmhez kapcsolódik, melynek trükkjet Ray Harryhausen készítette, azt hiszem, most kell gyorsan abbahagynom…